„Semmi sem hullik szét olyan gyorsan, mint egy kor illata, pedig voltaképp ez fogja csak össze valamennyi részletét; és ugyanakkor hány részlet kell ahhoz, hogy ez az aura megteremtődjék!”
(Heimito von Doderer: A slunji vízesés)
Leibniz írja 1684-ben, az Elmélkedések a megismerésről, az igazságról és az eszmékről című írásában: „a vaknak nem magyarázhatjuk meg, mi a vörös, de másoknak sem határozhatjuk meg az ilyen fogalmakat, ha csak meg nem mutatjuk nekik magát a dolgot, hogy azt lássák, szagolják, ízleljék, vagy pedig legalább valamely régebbi hasonló érzésre nem figyelmeztetjük őket...”
Leibniz itt az olyan ismeretekről beszél, amelyek világosak ugyan, tehát amelyek révén felismerjük az adott dolgot (szemben a homályos ismeretekkel, amikor pl. ismerek egy műszót, de nem ismerem a jelentését), ám egyszersmind zavarosak is: nem vagyunk képesek felsorolni a megkülönböztető jegyeit. Felismerem a rózsa illatát, de nem tudom megmondani, hogy pontosan mi különbözteti meg a liliom vagy a kakukkfű illatától. Ezek a világos és zavaros (clara et confusa) ismeretek válnak majd a 18. században az esztétikai ítéletek helyévé, ebből a tojásból bújik elő önálló tudományágként az esztétika paradicsommadara. Mert hogy is folytatja Leibniz: „Hasonlóképpen látjuk, hogy a festők és más művészek biztosan felismerik, hogy valamely műben mi a helyes és mi a hibás, de itéletüknek okát adni gyakran nem képesek, és ha kérdést intéznek hozzájuk, azt mondják, hogy abban a tárgyban, mely nekik nem tetszik, hiányzik nem tudom micsoda.”
Kár, hogy ezt a nagy filozófiatörténeti hagyományt nem érinti a kolozsvári Korunk decemberi Szagtérkép-száma, pedig kíváncsi lettem volna rá, ahogy egy klasszikus felvilágosodás kori téma keresztbe metsz egy igencsak mai társadalomtudományos diskurzust. Az összeállítás a szag társadalomtörténeti helyét, illetve kultúrtörténetét vizsgálja. A kedvenceim a következő írások voltak:
Mădălina Diaconu, aki a Bécsi Egyetem Filozófiai Intézetében dolgozik, egy kutatás eredményéről számol be, amelynek során elkészítették Bécs szagtérképét. Itt olvashatjuk: „szükségesnek látszik az illatok vizualizálása, vagyis érzéki adatok egyik regiszterből a másikba való áthelyezése”; vagy később, a légkör fogalmáról szólván: „a térkép a szándékos, racionális kidolgozás eredménye, míg a légkör spontán érzékelése kicsúszik a racionális megalapozás bűvköréből. Az érzettérképek tehát átmeneti kategóriák a térkép és a légkör között.” Azt gyanítom, hogy a felvilágosodás kori ismeretelmélet újragondolása itt szolgálhatott volna leginkább eredeti belátásokkal. S bár Diaconu a következtetései egy kutatási programra épített tanulmányhoz képest szerintem túlzottan puhák-esszéisztikusak („a városon átutazni nem azt jelenti, hogy egy üres téren haladunk át, hanem hogy buborékokba hatolunk be, és nyomokat hagyunk magunk után, hogy anyagi légkörben mozgunk, mely látható és láthatatlan jelenlétek üzeneteivel van tele, nekünk pedig meg kell fejtenünk ezeket”), maga a vállalkozás nagyon eredeti, és így a tanulmány nagyszerűen alapozza meg az egész összeállítást.
Keszeg Vilmos rövid összeállítása néprajzi anyagokat közöl az illatok-szagok-tisztálkodás témaköréből. Megtudhatjuk, hogy miképp tarthatjuk távol a lüdércet vagy a halottak szellemét a háztól, hogy a varázserejű aranyosvizet szilveszter éjszaka kell merni a kútból, vagy hogy a „leány március elsején hajnalban dugja ki a fenekét az ajtón, hogy oda ragadjon a szereplő, ne a képire”. (A folyóirat-olvasás nemcsak pallérozza az elmét, de olykor praktikus tudnivalókkal is ellát.) Juhász Katalin kultúrtörténeti esszéje a szagok szerepéről szól a régmúlttól napjainkig. Bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a szag csoportképző, a közösséget – esetenként éppenséggel a társadalmi osztályhoz tartozást – megerősítő jellemzőként jelenik meg, mely folyamat végpontja a testszag 19. század végi, úgymond, feltalálása, a kellemetlen testszagnak a szépségipar marketingleleményeként megjelenő fogalma. Keszeg Anna a parfümtörténet nevezetes fejezetét, Yves Saint Laurent Opiumának a karrierjét, illetve az 1977-es, nagy áttörésének a hátterét tekinti át. Nyelvileg is roppant eleven szöveg, és mellette izgalmas is: egyszerre kultúrtörténet, társadalomrajz és modern mitológia-elemzés. Nagyszerű írás, le a kalappal.
Az összeállítást Bódi Lóránt interjúja zárja Zólyomi Zsolt parfümőrrel. Ha látszólag messziről is indítottam ezt a posztot az esztétika születésével, itt, úgy gondolom, mégiscsak bezárul a kör. Amikor az inspirációról kérdezik, Zólyomi ezt feleli: „Az az izgalmas, hogy bárhonnan jöhet. Egy kapualjból, a nagyszüleid emlékéből, egy ételből, egy lány bőrének illatából. (...) Aztán ezzel az emlékkel hazamegyek. Úgy dolgozom, mint egy portréfestő vagy egy szobrász. És gyakran az »asztalfióknak« is. A lényeg, hogy absztrahálni kell az illatot.” Igen, itt már az esztétikai töltetet hordozó nem tudom micsoda, a je ne sais quoi kérdésénél vagyunk. És ha észben tartjuk, hogy a művészet fogalma mindig is elmosódó határokkal bírt, hogy bizonyos korokban mást és mást tartottak művészetnek vagy műalkotásnak, tehát hogy ez a fogalom mindig is kulturálisan meghatározott, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nemzetközi parfümszakmában otthonos Zólyomit egyszersmind az illatok művészi felhasználása is foglalkoztatja: „Mindent csinálok, »aminek szaga van« – így szoktam ezt jellemezni –: illatokkal zajló animációkat tartok vakoknak és gyengénlátóknak, szellemileg sérült gyerekeknek, parfümbemutatókat öregek otthonában, pszichológiai kísérleteket, de természetesen fejlesztek, pl. egyéni vagy esküvői parfümöt, vállalati »névjegy-illatokat«, és dolgozom nemzetközi luxusipari reklámkampányokban is.”
(Doderert Bán Zoltán András, a Leibniz-szöveget Bauer Simon és Vida Sándor, Diaconut Keszeg Anna és Zuh Deodáth fordításában idéztem.)
(Hibaigazítás: Doderer regényét Király Edit fordította, Bán Zoltán András a szerkesztője volt, illetve az utószót jegyzi. Azért se javítok bele a posztba, maradjon így, szégyenszemre, elrettentő példaként a lusta disznók számára. – N. E.)
