Borbély Szilárd Pilinszky-esszéje eredetileg P. J. születésének kilencvenedik évfordulóján jelent meg a literán; nagyon jó most újra látni a januári Vigilia lapjain. (A Vigilia, mely persze rendszeresen közöl Pilinszkyhez kapcsolódó szövegeket, a novemberi számban nagy összeállítással emlékezett, erről akkor Noshát kolléga mondott véleményt.) Nagy újdonsággal nem áll elő Borbély, fő gondolata, hogy Pilinszky nem beszélt „semmiről, ami konkrét” („…az antiszemitizmusról, a diktatúráról, az antihumanizmus gyakorlatáról, a szabadság fájdalmas hiányáról, a magyar hagyományok erőszakos megtöréséről”), mert „az Apokalipszis égett bele csak, a pusztulás képeit látta és az összeomlott világ metafizikai jelentését kereste”. Borbély esszéjét rendkívül pontos és éppen a kellő mértékben megemelt nyelve teszi jelentőssé. De érdekes az is, ahogy együtt látja Pilinszkyt, Mészölyt és Kertész Imrét, és azon gondolkodik, melyiküknek mit jelentett a világháború apokalipszise: „Kertész az asszimiláció álmából. Mészöly a haza álmából. Pilinszky a hit álmából ébredt fel.” Borbély esszéje után Pilinszky-autográfot közöl a Vigilia, az Egyenes labirintusét. Angyali kézírás.
Van a magyar irodalomban egy sor: József Attila – Pilinszky – Borbély Szilárd. Előbbi kettő kapcsolatára utal a lapszámban Tverdota György is. Új József Attila-tanulmánya nem a SZÉP/ÍRÁS rovatban kapott helyet, hanem a lap első felében. Egy konferencia anyagát olvashatjuk itt, az összeállítás címe A szenvedés fogalmai. Impozáns a szerzők névsora. Bacsó Bélának a blokk élére helyezett tanulmányáról az volt a benyomásom, ami szinte mindig, ha Bacsó szövegeit olvasom: a szerző olvasottsága agyonnyomja a gondolatmenetet, három-négy bekezdés után elveszítem a fonalat, vagy elvész a fonál. Túl sok az idézet (gyakran németül, nem értem, a szerkesztők miért nem avatkoztak közbe), túl sok bölcsesség van egymásra halmozva. Pedig igencsak fontos dolgokról beszél Bacsó: „[Max] Scheler jelentős felismerése, hogy a másokkal osztott érzésben (Mitgefühl) lényegileg elszenvedés (Leiden) történik, egy reakció, felfüggesztése annak, ami eddig voltam, s egyben valamiféle érzelmi indíttatás arra, ami megesett mással.” Angyalosi Gergely Ricoeurnek a rossz botrányáról megfogalmazott gondolataitól jut el Améryhez és az áldozatok elnémulásához: akik elveszítik a világba vetett bizalmukat, azt a hitet is elveszítik, hogy a nyelv a rendelkezésükre áll. Görföl Tibor a kereszténység aktív és passzív szenvedés-fogalmáról ír, Cseke Ákos pedig arról, hogyan függ össze a modernitás művészeinek boldogtalanság-igenlése a keresztény örökséggel (ebben a kitűnő művészetfilozófiai fejtegetésben szívesen olvastam volna még néhány érvet amellett, hogy a kapcsolat tényleg ennyire közvetlen). Tverdota „a fájdalom zsenijéről”, József Attiláról írva hozza a tőle megszokott magas színvonalat. Jelenits István Váli Dezső Keresztútjáról ír, nagyszerűen. Esterházy Péter írta Jelenitsről: „Voltam, több év óta először, megint bibliamagyarázaton. Az a nyugodt, példás babrálás a mondatokkal. A türelem, amely abból a reményből fakad, hogy az ilyesmi eredményre vezet.” (Jelkó-napló) Ezt az attitűdöt láthatjuk ebben a rövid esszében is. Nagyszerű ez az összeállítás, és fent van az egész pdf-ben a folyóirat honlapján.
Érdekes még a januári Vigiliában Rába György diákkori írása (Bessenyeiről), és nagyon tanulságos az azt bevezető jegyzet Szalay László tollából. Szépek Villányi László versei. Zalán Tibor szövegét viszont most sem voltam képes végigolvasni.
