"Nincs hová visszamennem" a címe Csehy Zoltán Kalligramban közzétett versei közül az utolsónak. Ide másolom:
Visszamegyek a fehérneműboltba,
megveszem azt a szép fehér alsót,
vaskos fekete szalagpánttal, meg talán azt
a tengerkék úszógatyát is, retrónak mondják,
de nekem e téren nincsen hová visszamennem,
tehát itt kezdem a történelmet,
már ami a gatyáim szalonképesebb történelmét illeti,
ennél a konkrét Hugo Boss-gatyánál.
Szépen és jelentősen dudorodik
majd ki belőle a pöcsöm, gondolom,
narcisztikus kéjjel mutatja meg
csípőm vonalát, és fénylő, opálos-kék ragyogása
maga lesz a testemre tapadt tenger,
mintha kivált volna belőle egy gatyányi űr,
hogy széthordja a nagyvilágba
a habok megállíthatatlanul csevegő, sós üzenetét.
Nem mind ilyen jó, de jók. Van, amelyik glosszára hasonlít, van epigrammaszerű, van anekdotikus és elemeltebben visszaemlékező. A "Bordélyház" nem tetszik, elég semmilyen - kötetben talán majd elnyeri a helyét, megtalálja a fontosság (ha a vers találná meg a fontosságát, nyilván fanyalognék). De jó a "Napszemüveg", amelynek címszereplőjét a kriptából ki-kiszálló, tíz éve halott nagyapa viseli, és nagyon jó az, amikor egy orosz lány azt meséli, hogy az apja "egyszer csak rászokott a férfiatlan bonbonozásra". Van poénja is, nem lövöm le, bár nem úgy poén, hanem elsősorban esztétikailag.
De mégis lelövöm.
Szóval az apa egyszer elkezdett mindenféle bonbonokat enni, és ettől hízni: "hajlatok tűntek el és izmok rejtőztek ... behíztak hegek, olvashatatlanná váltak tetoválások". Mindez roppant költői, de a viszonylag hosszan előkészített befejezés persze sokkal inkább és jobb minőségűen az: "A felnyitott bonbonosdoboz /a kitámasztott motorháztetőre emlékeztette, amikor még volt munkája."
Érdekes, hogy egy-egy találó megfigyelésből (az úszónadrág színe, a bonbonosdoboz mint motorház) milyen más verset is lehet írni, mint amilyet - szerintem nagyjából könnyű elképzelni, milyet - pl. Tóth Krisztina írhatna ugyanebből az égszínkék vagy éppen édes anyagból.
