A cím úgy hangzik, mintha valami hidegburkoló-alapanyag neve lenne, pedig csak az új Apokrif kritikarovatára akar utalni. (A lap pdf-jét egyébként e-mailben kaptuk. Más folyóiratot is szívesen veszünk, bár nincs rá garancia, hogy írunk róla.) A rovat erőssége a terjedelem: a - voltaképp nem létező - zsurnálkritikánál hosszabb, de a folyóiratok sokszor tanulmánnyá nehezülő elemzéseinél rövidebb írásokat pusztán az informálódás kedvéért is érdemes elolvasni, még akkor is, ha esetleg se a recenzió, se a recenzeált kötet nem tűnik különösebben érdekesnek.
Reichert Gábor rovatszerkesztő Kálmán Gábor könyvéről szóló írását rögtön némi idegenkedéssel kezdtem olvasni. Ezt írja a a"Nová"-val, illetve Bodor "Sinistra körzet"-ével, Dragomán "Fehér király"-ával és Gion "Mint a felszabadítók"-jával kapcsolatban:
"Anélkül, hogy bármiféle messzemenő következtetést próbálnánk meg levonni belőle, érdemes felfigyelnünk rá, hogy a rövid elbeszélésekből egyetlen történetté összeálló novellafüzér/regény igen kedvelt műfaja a határon túli magyar irodalmaknak. [...] A jellemzően egy szűkebb, a kívülálló számára kiismerhetetlen, határon túli közösség történetét, mindennapjait és belső működését feldolgozó művek a mozaikszerű felépítéssel több irányból engednek rálátást a szövegekben körvonalazódó, nehezen átlátható belső viszonyrendszerekre."
Hát, ez utóbbi kijelentés lényegében akár az "Iskola a határon"-ról is elmondható. Arról nem is beszélve, hogy szerintem Dragomán és Bodor könyve, sőt könyvei (Gionét nem olvastam) nem "a határon túl" játszódnak, hanem valamiféle nem egészen konkrét, valamelyest szimbolikus térben, ráadásul nem is "a történetét" mondják el a közösségnek, hanem a történeteit. (A "Nova", mint a recenzióból kiderül, az említettekkel ellentétben több generáción átívelő elbeszélés.) De mégis van abban valami, amit Reichert ír: mindkét erdélyi író emigrált, és olybá tűnik, a poétikai lacafacákon kívül talán alkotáslélektani mozzanatokkal is magyarázható, hogy a helyszíneik konkrétan nem anyaországiak, és nem is erdélyiek. (Bodor egy interjúban ki is mondja valahol, hogy őt a jelenkori magyarországi viszonyok nem inspirálják.) De a szerkezet füzérszerűségének a határon túlisággal való összefüggéséről akkor se győz meg a kritika, illetve a végén "csavaros prózapoétikai konstrukció"-t is emleget, anélkül, hogy ebből bármit is érzékeltetne.
Bajnai Nóra és Bodor Lilla "Félvégtelen" című könyvéről szóló kritikájában Vass Norbert ciklusok szerint felmondja a a kötetet, sokat idéz, és ezek elég gyenge dolgok, teljesen találomra itt van pl. ez: „[é]n tűsarok, te macskakő. / Alattam vagy, s én / magam alatt vagyok.” (Egyébként ilyen pedáns, szögletes zárójelbe pakolt kis kezdőbetűs idézésből tíz-tizenöt is van a háromoldalas írásban, ami csúful szétzilálja az olvashatóságot, és néha - a korrektor figyelmetlenségének következtében - egészen bizarr írásképet eredményez.) Szóval unalmas kritika egy minden valószínűség szerint rossz könyvről, mondanám, csakhogy amikor a végén a kötetben közölt képekről ír, akkor hirtelen érdekes lesz. Az utolsó előtti mondat pedig nagyon jó: "Terápiás tépelődések, messzire súgott, rezignált, görcsös vallomások ezek, s mert kendőzetlenül kibeszélnek, nincsenek, nem maradnak titkaik." A "messzire súgott" szerintem egyenesen kritikusi bravúr.
Tinkó Máté írása Csobánka Zsuzsa "Belém az ujját" c. könyvéről nehézkes és ügytelen (az avanzsálnak pl. nincs tárgyas használata: "egy korpuszt" nem lehet "regénnyé avanzsálni", illetve itt ez a mondat: "észlelődik tehát egy strukturális gerinc, amelytől az eltávolodás gesztusát tettük"). Csobánka könyvét az alapján, amit innen-onnan ismerek belőle, trendi klisékből építkező, hatásvadász giccsnek látom, Tinkó - egy olyan mondata szerint, amelyet mintha csak a Google fordított volna idegenből - másnak: "az enigmatikusság, a hagyományos alkotói módszerrel szembeni nem-megalkuvás a Belém az ujját kötetnek ténylegesen inherens része, de a kötet ezáltal azon a veszélyes ösvényen jár, amely esetleges jövőbeni érdektelenségét elsősorban épp ennek a koncepcióbonyolultságnak köszönheti majd.
Fehér Renátó kritikája Závada Pál és Korniss Péter "Egy sor cigány" című könyvéről elég érdekes, informatív és érzékeny, de amikor azt írja, hogy a kötet nem fogékony a roma társadalom kettészakadására vagy rétegzettségére, mintha jól megválasztott idézeteivel rögtön meg is cáfolná a véleményét („csak egy-két család nem iparkodott. Most fordítva van: egy-kettő akar, a többi nem”, „óriásiak az előítéletek, de a különféle cigányok között is mély ellentétek vannak”).
Elolvastam a "Látószög" rovatot is. (Elsősorban mert korábbi emlékeim alapján kíváncsi voltam veress danira [így jegyzi a cikkeit]. Ez a fiú még viszi valamire, érdemes elolvasni a Horror Pista néven alkotó művészről írt cikkét, úgy jó, ahogy van, nem is cakkozom tovább.) Evellei Kata Bognár Péter hallatlanul szórakoztató, egyszersmind zavarba ejtő költészetétől - nagyon adekvát módon - szemlátomást zavarba jön: "a kerek, illetve szögletes útburkoló kövek eltérése miniatűr formában Kelet és Nyugat kulturális összebékíthetetlenségét tükrözi – és kíméletlen őszinteséggel sorol minket is az előbbihez" - ez szinte még a versnél is viccesebb. Bognár nagyon jó, három verse óriási nyereség a lapnak. Már csak a címek is: "Harry herceg az első számú terrorcélpont", "Személycsere az ÁSZ élén", "Imádkozzunk". Evellei Katával ellentétben különben én úgy látom, hogy nagyon is ritkaság újsághírből ihletet nyerni (itt egy nagyszerű, de szerintem kivételes példa - kattintsatok át, tényleg érdemes -, és itt van még egy frenetikus), abban viszont egyetértünk, hogy Bognár "képes friss jelentést adni" a "média és az utca nyelvé"-nek. Ebben egyébként még a szerintem méltatlanul kevéssé ismert Hollósvölgyi Iván nagyon jó, aki egy emlékezetes versébe Károly herceget emelte be ("Vigyen ki engem Angliába, Lord!"), míg egy másiknak ez a címe, illetve archimédeszi pontja: "Barátom az autótemetőből hozatott Golfot".
A lap szépirodalmi dolgairól talán később.
