1. Térey János esszét közöl a márciusi Jelenkorban Nemes Nagyról. A címe: A nagyasszony. Az írásból perpatvar kerekedett, ugyanez a lapszám (sorrendben) Schein Gábor, Bán Zsófia, Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika és Szabó T. Anna hozzászólásait közli, és a szerkesztőség jegyzete szerint az áprilisi számban további írások is várhatók az ügyben. Szántó kolléga nemrég a posztjában már ugyancsak foglalkozott a vitával.

2. Mi verte ki a biztosítékot?

Egyrészt Térey jókora malíciával ír Nemes Nagynak a szellemi életben betöltött szerepéről: „»Ág­nes« mint a ma­gyar iro­da­lom ak­kor élő ha­tás­köz­pont­ja tény­le­ge­sen egy szak­mai és kap­cso­la­ti há­ló­za­tot mű­köd­te­tett. Pók a há­ló­ja kö­ze­pén; Vas Ist­ván egye­ne­sen »párt­ve­zér­nek« mond­ja egy ne­ki cím­zett ma­gán­le­ve­lé­ben: »a di­vat irá­nyí­tói kö­zé tar­toz­tok, leg­alább­is eb­ben a pro­vin­ci­á­ban«. Al­ka­lom volt ez a sza­lon­élet nem csu­pán az asz­tal­hoz hí­vás­ra, de a ki­csiny­lő vagy bos­­szús ki­re­kesz­tés­re is. S aki a sza­lon­be­li ká­non­ból – a nagy­be­tűs Íz­lés okán – ki­szo­rult, az nem ke­rült be a nagy­be­tűs Év­könyv­be. Mert a tes­tes kö­te­tek so­ro­za­ta igen­is for­mál­ta a ma­gyar iro­da­lom 1990 kö­rü­li ön­ké­pét, sőt, né­mi­kép­pen a je­len­le­gi iro­dal­mat is.”

Jó, ezt tudtuk. El lehet persze másképp is mesélni a történetet, de azért tabudöntésnek mindez aligha nevezhető. A portré „botránykeltő” vonása jóval inkább a személyiségrajz.

„Ne­mes Nagy köl­té­sze­te hi­deg­le­lős és ste­ril köl­té­szet”, mondja Térey, ám ez szerinte nem független egyfajta görcsös („bor­zon­gó, ide­ges és aszexuális”) szemérmességtől: „Bi­o­ló­gi­á­ból vett ké­pei éle­sek és pon­to­sak, de az­tán meg­ijed a túl ége­tő té­má­tól, vis­­sza­ko­zik. Je­len­té­keny félsz ér­he­tő itt tet­ten. Ko­moly koz­me­ti­ká­zás­sal van dol­gunk. Egy­faj­ta lel­ki med­dő­ség ez.” Ennek a rejtőzködésnek a következménye – ha jól olvasom az okfejtését – az életmű megkettőződése: publikálatlanok maradnak azok a versek, amelyek személyessége nem felel meg a nagyasszony-szerep kialakításának. „A hát­ra­ha­gyott ver­sek fe­je­ze­te sok­kal se­bez­he­tőbb és seb­zet­tebb, s fő­leg sér­tet­tebb em­bert mu­tat. Lé­te­zik egy ki­mun­kált, ke­mény, ko­moly­ko­dó fi­gu­ra a nagy­nak mon­dott, »emblematikus« köl­te­mé­nyek­ben: ez a ne­mes nagy­as­­szony pa­te­ti­ku­san szól hoz­zánk, foly­to­no­san vé­de­ke­ző ál­lás­ban van, szem­ben­ál­lás-pszi­chó­zis sújt­ja...” Térey kérdése ez ügyben ugyancsak keményen koppan: „Nem kép­mu­ta­tás ez a túl­zott ka­muf­lázs? Ez a sa­ját szo­bor? Ez a hű­sé­ges és me­rev ra­gasz­ko­dás jól föl­épí­tett sze­re­pé­hez?”

„Na­gyon fon­tos vo­nat­ko­zás”, írja még Térey, hogy se Nemes Nagy, se barátnője, Szabó Magda nem vállalt gyereket: „Nem tet­ték ki er­köl­csi meg­sar­co­lás­nak sem a gyer­me­kük, sem a ma­guk éle­tét. Ugyan­ak­kor kí­ván­csi va­gyok, szül­tek vol­na-e ezek a nők egy szá­muk­ra op­ti­mális kor­ban?”

3. Kezdjük itt, a végén. A női szerepminták lehetőségeit tekintve – erről részletesen ír Schein Gábor – fontos történet a Nemes Nagyé. A szülés kérdését azonban kár ebbe belekeverni: annak, hogy szül-e valaki, vagy nem szül, nem feltétlenül (vagy kizárólagosan) szellemi okai vannak. Megjegyzem, Lukács György sem akart gyereket szülni Seidler Irmának. Nem volt gyereke Ottliknak, Mészölynek, Weöresnek stb. De mégis, milyen következtetést vonjunk le mindebből?

4. A reakciók hőfoka arra utal, hogy az Újhold-hatás, az Újhold-iskola mennyire élő ügy. És nem pusztán poétikai elvekre gondolok, hanem a személyiség bizonyos szerkezetére is. Az újholdas vers „jól megcsináltsága” – és amit nem ritkán a szemükre szoktak hányni: e „jól megcsináltság” önértéke – nem függetleníthető az újholdas hagyomány éthoszától, mely szerint a szellem embere elsősorban a szellem embere, és csak ezt követően bármi más.

Mindamellett azt hiszem, hogy a Téreyt hevesen támadó hozzászólások, úgymond, benéznek valamit. Szerintem Térey nagyra tartja Nemes Nagyot. A viszonya hozzá – természetesen – nem problémátlan.

5. Régebben írtam egy posztot a Műút 2010 őszi esszékonferenciájáról. Itt mondja egy hozzászólásában Mészáros Sándor: „A kritikusok teljesítménye jóval erőteljesebb, ők figyelnek, de a kortárs írók művészi esszéiben ezt a figyelmet nem tapasztalom. Nincs bennük a kritikai szellem, de ez azért van, mert kikapcsolták. Esterházy újabban megjelenő laudációinak és nekrológ-szövegeinek a legtöbbje a megudvarló beszéd körébe tartozik, és a kritikának a teljes visszavonása jellemző rá. De ez Nádastól Konrádig éppúgy igaz, mint Sándor Ivánig. Én ezt gondolom, hogy ez az elmúlt 10-15 év magyar irodalmi esszéirodalmának a legerőteljesebb fogyatékossága. Egyébként nagyon sokféle kitűnő esszéista működik, de például a magyar irodalom olvasásában és a hagyomány újraértelmezésében nem jeleskednek.”

Én éppenséggel innen nézve nagyon örülök Térey esszéjének (esszéinek).

6. És nagyon várok egy olyan hozzászólást, amelyik megpróbálja Térey-szövegként olvasni Térey szövegét. Elhelyezni tehát azoknak a problémáknak és kérdésfelvetéseknek a mezőjében (mezején?), ahol Térey munkái egyébként mozognak. Akár önértelmező esszéként olvasni. Mit is ír Nemes Nagy esszéisztikájáról? „A mos­ta­ni fo­lyó­irat­ok­ban csak nyo­mok­ban lé­te­zik ez az út­mu­ta­tó tra­dí­ció. A ma­gyar es­­szé­ha­gyo­mány sű­rí­tő ké­pes­sé­ge, arány­ér­zé­ke, igényes­sé­ge, amely Ne­mes Nagy sa­ját­ja volt, ko­moly ér­vén­­nyel nincs je­len.” Hiszen Térey maga jelenleg épp ebben utazik.

És hát emellett, bármit is ír Nemes Nagy szerepformálásáról vagy önalkotásáról, vegyük észre, hogy aligha akad olyan jelentős kortárs költő, akinél a szerepformálás, az önalkotás, a stilizáció oly mértékben alapprogram volna, mint éppen Téreynél. Nem alapprobléma, legalábbis a művei világán belül, de folyamatos alapprogram. (Ami azt illeti, ez az esszé-projekt is mintha a része lenne ennek.)

Érdemes volna innen is vetni egy pillantást erre a szövegre.

7. Dióhéjnak ez elég méretes lett. Kókusz, mondjuk.