Fogalmam sincs, milyen Kovács Imre Attilának a tavalyi könyvhétre megjelent "A megkerült téma" című prózakötete, de utánajárok. Eddig a Fejér Megyei Hírlapban közölt recenzióit (recenzióiból) olvastam, azok érdekesek, néha rokonszenvesen vadak, igaz, néha érthetetlenek. (Nem fogalmilag, hanem pl. hogy Petriről szólva mi a fenének idéz Kulcsár Szabó Ernőtől olyat, amit mindenki magától is tud.)

Egy példa a kedves vadságra innen: "Megtaláltam a tankönyvben Parti Nagy Lajost, a posztmodern lovagot, aki Ottlik szerénységével viselte, hogy a Művészetek Palotájában Goethe mellé került a portréja. És rögtön eszembe jutott Veiszer Alinda, aki borzasztóan szenvedett a Parti Naggyal készített mélyinterjú közben, mert a Lajos nem volt annyira jópofa, mint az írásai. ... (Hasonló kínos beszélgetést láttam Szentkuthy Miklós és egy ifjú riporter hölgy között. A Mester sárkányként falta fel a szüzet, de jó hírneve és főleg a humánum kedvéért végül is visszaöklendezte...)"

Nagy erénye a kritikusi tömörség, és hogy szellemes, mint pl. itt: "Koch Imre verseskötetén (A nap sárga arca) sokat töprengtem. Nem zavart az Eddától vett slágerszöveg, hiszen Juhász Ferenctől is kölcsönöz, s az sem hiba, hogy Babits és Szabó Lőrinc filosz játékait a nehezen oldódó kisúr, Berzsenyi módján magyarázza el. Asztalán bor, még sincsenek bacchánsok, vágyik a tudásra, de a könyvtárért le kellene jönnie a hegyről."

Ez a talán kisprózának szánt írás szerintem prózaversnek is érdekes (innen): "Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba fél-lényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák. Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen. A mackó hasában halottak haja van, Burattino orra rücskös mandragóra gyökér. Piros karmok kaparásznak és kések szisszennek a baba-polc elátkozott emeletein. A Királykisasszony épp a hetedik arcát tépi le, s mögötte még mindig nem az igazit, a krokodil ábrázatot látjuk, és a Vitéz is ott van, parádés, finom elmebeteg, felbukik saját denevérszárnyában, meg az alvóbaba, homloka közepén Medúza-szem parázslik. Ó, mennyire beteg és borzalmas volt az elmúlt század, amelyik ránk hagyta rosszul lelakatolt poklát! Ó, milyen gyanútlan és fehér volt az a gyermek, aki a remény varázskörében kucorgott a padlón!"

Ugyanott, lejjebb érdekes, néhol kicsit túlírt, itt-ott telitalálatokat is mutató próza. (Pl. ahol az órák közben a gyerekek nélküli udvarra merészkedő iskolaigazgató "szabadnak és illetékesnek érzi magát". Vagy itt: "Megy a busz, akár egy gravitációval megvert, kerekekre szerelt, ósdi űrállomás a végtelen pürében. Kavar előre, az egyes felé, bele abba a vacak kis szálkába. Zsírkrétátlanul."

(A becőkét a "Tíz perc szünet"-ben emlegeti. Nem kell bekommentelni, hogy mi az, már rákerestem.)