A Zempléni Múzsának már a 2011. téli számai is fenn van a neten, de én az őszit olvastam el. Jakab István "Kisebbségi magyarjaink identitáskeresésének és magyarságmegtartásának gondjai s módjai" című írásának lehetett volna valami rendes címet adni, ez meg mehetett volna alcímnek. Mindegy, az írás nagyon érdekes, különösen a szerzőnek a Felvidék visszacsatolásához fűződő személyes emlékei miatt. A cikk ezen a linken olvasható, és rendkívül izgalmas az a rész, amikor arról van szó, hogy Jakab István tizenöt évig az USA-ban dolgozó (és onnan 1938-ban még a nyugdíjjogosultságát is feláldozva, hazafias indíttatásból hazatérő) nagyapjának mennyire nem tetszett a demokratikus Csehszlovákia utáni aladárkodó, neobarokk magyar berendezkedés.
R. Várkonyi Ágnes Comenius-cikke nagyon adatgazdag, én azt hittem, hogy Comenius nagy pedagógus volt, de a cikkből kiderül, hogy jelentős gondolkodó és közéleti ember, akitől egy Descartes így köszönt el: „én nem lépem túl a filozófiai határait, nálam csak egy része lesz annak, ami egészen a tiéd”.
De a lap felfedezettje nekem a huszonnégy éves Urbán Ákos. "Csoda, faluban" című novellája kicsit szerkesztetlennek tűnik, sok üresjárat és néhány stiláris bizonytalanság is van benne, de ezzel együtt is nagyon komoly tehetségre vall. Különösen a "Disznóvágás" című rész jó, itt a részlet egy részlete: "Reggel volt. A disznó a hátsó udvarban hosszú perceken át őrülten körözött. Nem tudta, hogy pont ő lesz az, de hogy valaki igen és hogy veszélyben van az udvaron azt minden porcikája lüktetve érezte. Aztán Csúnyaapa benyitott a moslékos vödörrel. Minden gyanú, mintha egy rémálom lett volna: elillant. [...] Mikor újra kinyitotta apró szemeit, már egy muslicaraj, vagy emberek köröztek felette. Felemelte a fejét, de óriási ütés hasított az orra tövébe, a homlokába és valahonnan ismeretlen helyről, belülről reccsenést hallott. Rózsaszín bőre újra a sáron csattant. Elmúlt a világ. Csak ő maradt. Rohanó lábaival nyargalt félig a levegőben, félig a sárban, az oldalában mozogtak a kövek tompa nyomásaikkal. Aztán, mint mikor Csúnyaapa behúzza maga után az ólajtót este és leoltja a villanyt. Ádám gépiesen vágta a húst, mint a szalagfűrész az eltévedt ujjakat, szépen hasábra."
Első osztályú az "Esküvő c. részben a párbeszéd:
"– Milyen napod volt? – kérdezte az Apa
– Hát, jöttem. Annával gyerekünk lesz.
– Na! – Kapta fel fejét - Hányadikban van? De hát, eljegyezted már? Na én nem tudom, megoldjátok.
– Még csak a múlt héten derült ki. Tudod, nem jött meg neki, aztán úgyis mennie kellett már az orvoshoz. Nem gondolkoztam még eljegyzésen, Apa, most vagyunk két éve együtt!
– Mi anyáddal pont a lagzi estéjén voltunk egy évesek. Úgy volt az igazi!
– Persze, de azért ez már más, tudod.
– Más, más, de megtartjátok?
– Persze! Eszembe sem jutott más, szerintem Annának is teljesen egyértelmű. Aznap este, hogy megmondta, meg is akartam kérni a kezét, de aztán majd gyűrűvel mégis.
– Az a ti bajotok, hogy mindent úgy tudtok, aztán nézd meg, mi is csak megcsináltuk valahogy. Sosem kérdeztem meg apámat, hogy milyen az a házasság. Megmondtam neki, hogy elveszem Anyádat, ő meg megkínált cigarettával és hozott fel bort.
– Persze.
– Ne aggódj, holnap mi is iszunk a lagzin! Nem van ez másképp, meglátod."
Vagy itt ez a részlet a szerzőnek a szovegtest.blogspot.hu oldalon megjelent írásából: "Kiskoromban, mikor két galambot elfogtunk és pici súlyokat kötöttünk rájuk, hogy erősödjenek, aztán elengedjük őket. A gerlepár rácsavarodott a diófára, és békésen ott lógtak reggelre halottan. Azóta is sokat gondolkozom azon, miféle kínokat kötöttünk rájuk, és vajon miért? Minden esetre egy életre megtanultam, talán rosszul, hogy mint a terhek, de minden dolog, mint a gyász is, mindig más jelentést hordoz magában, illetve nem hordoz semmilyen jelentést sem. A jelentések ránk maradtak, mint az a szerencsétlen galambpár a diófára. Utána a diófa talán nem is tudta, miket tart az ágán. Szerencsére senki sem tudta neki elmesélni. Így állok most, pontosan a diófa helyében, ám tudva azt a galambpárt. Pár gramm alatt is meg lehetne szakadni."
Remélem, nem hagyja abba. Székely Örsről egy korábbi posztban írtam, most itt van Urbán Ákos: két felfedezés fél év alatt nem olyan rossz arány, nem tudom, mit siránkoznak néha a szerkesztők, hogy nincs elegendő jó próza.
