Van a friss Bárkában „helyszíni szemle” is, ezt az internetes magazinműfajt Fodor György applikálja a folyóirat közegébe, három fiatal költő békéscsabai fellépéséről ír, nem az események felidézésére, hanem poétikai kérdésekre koncentrálva. Ebből megtudom, hogy – ahogy különben eddig is sejtettem – Győrffy Ákos archaikus embernek tartja magát. Ezzel nehéz mit kezdeni, hiszen itt nem „az archaikus” iránti érdeklődésről, hanem az azzal való azonosulásról van szó. Nem igen tudom ezt összeegyeztetni valamely modern történeti tudattal. És Győrffy egyre inkább zárványnak tűnő versei is csak csodálkozással töltenek el (ahol is a csodálkozás nem csodálatot, hanem értetlenkedést jelent). A Bárka most két prózaversét hozza.

Egyébként lírabőség van ebben a lapszámban, összesen tizenhat költő szövegeit olvashatjuk. Nem írok mindegyikről, csak egy-két megjegyzés következik. Érdekes a lap szerkesztése. A Bárka nem csak azért népfrontos, mert egyaránt hozza Kiss Annát és Garaczit, Tóth Erzsébetet és Kemény Istvánt, hanem azért is, mert közöl nagyhírű szerzőket és „helyi” alkotókat is. Ezt a döntést nem vitatom. Hogy azonban nem teljesen problémátlan ez így, az is mutatja, hogy a szerkesztés során – amikor megkomponálják a lapszámban szereplő szövegek sorrendjét – többnyire elkülönítik „az országosokat” és „a békésieket”. Vagyis nem ugyanabban a ligában játszatják őket.

A legjobb verseket szerintem most Nemes Z. Márió írta. Nem idézem, fent vannak a honlapon, érdemes elolvasni őket. Nemes Z. sajátosan szürreális logikájú költői világa, (pszeudo)történelmi, kulturális elemekkel tovább bolondítva. Krusovszky Dénes a tartalomjegyzékben versciklusnak nevezett Elégiazaj első sorában mintha tökéletes Krusovszky-paródiát írna: „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”. A „telepes” nemzedék lírai köznyelvére – melytől persze sokféle irányba eltérnek e nemzedék költői – jó példamondat lenne ez. Aztán úgy tűnik, a szerző erőteljesen távolodik A felesleges part világától. Egyelőre annyit, kíváncsian várhatjuk a fejleményeket.

Jenei Gyula verseiről korábban írtam, a Kenyér nem rossz, csak az a zavaró, hogy megint túl sok mindent pakol egyetlen szövegbe, ennyi narratív elemből három vers is kijöhetne. Miként Jenei, Varga Zoltán Tamás is a gyerekkorra emlékező szöveget ír. A cselédlány szemérmének meglesése hálás téma, és szerzőnk nem ragad meg a banalitások szintjén. Az a nyelv azonban, melyen érzékeltetni akarja az eset metafizikai dimenzióit, erőtlennek bizonyul: „vágyam kitöltötte az érintés súlytalanságát”. Az olvasó érzi, hogy a vers beszélője egzisztenciális jelentőséget tulajdonít a Szilvia tomporával való találkozásnak, de ez a jelentőség közhelyes képzetekkel (a női nemi szerv és a tenger stb.) van előadva. Ráadásul a – közhelyes – metafizika oltárán a szerző feláldozza a narratív hitelességet. Aligha hihető, hogy a cselédlány egy ideig észre sem veszi, hogy két kisfiú – mert az én-elbeszélőnek van egy társa – a hátsó felénél matat. Sok hibája ellenére nem érdektelen vers.

Markó Béla szonettjei megint szépek. A vele készült interjútól több szellemi izgalmat vártam, de az érdekes, ahogy a diktatúra és a szonett összefüggéseiről beszél: „Nem kínált kilépést valahová máshová, csak befelé lehetett menekülni, és a szonett ilyen szempontból volt akkor kihívás: hogy ebben a zárt világban lehetséges-e mégis önmagunkat adni.”

Több mindenről nem szóltam, érdemes kézbe venni a lapszámot, abszolút megéri az árát.