Győrffy Ákos-interjú az e heti Narancsban, Svébis Bencétől. Győrffy költészete nem áll közel hozzám, az önértelmezése meg még eggyel távolabb. Pl. ezt mondja a saját könyvéről: "Amikor a legutolsó körben elolvastam a kéziratot, meglepődtem azon, mennyire nincs benne jelen az ember. Ki az, aki ebben a könyvben megszólal? Mintha valami természeti lény volna inkább. Talán nem is ember. Talán egy démon." Szerintem nem kéne elvenni egyes könnyen elliluló kritikusok kenyerét.
Amit viszont a hajléktalanokról mond (szociális munkásként velük foglalkozik), az nagyon érdekes, fontos és tartalmas - ha fenn lesz a honlapon az interjú, belinkelem. (Mellékes megjegyzés: az újságírónak/olvasószerkesztőnek/korrektornak nem kellett volna Győrffy szövegében a hajléktalanokra vonatkozó "ügyfél" szót idézőjelbe tenni: a szocmunkások így - vagy egyenesen "kliens"-nek - hívják azokat az embereket, akiknek segítenek. Valahogy egyrészt kell beszélniük róluk, másrészt talán ez is része annak, hogy amennyire lehet, civil távolságot tartsanak, a saját, törékeny lelki épségük érdekében.)
Kár, hogy az interjú vége egészen érthetetlenül bizarra sikerült. Súlyosabb szavakat most nem használnék, mondjuk úgy, hogy az utolsó mondatok a lap Szüret rovatának is díszére válnának. Győrffy azt mondja - és ebben nyomát sem érzem az iróniának -, hogy "valami rokonságot" érez magában a hajléktalanokkal: "A periferikus lét közel áll hozzám." Hogy mire kell gondolnunk? Győrffy is a civilizáció peremén él: a faluban, ahol lakik, a házuk mögött már a - "hatszáz négyzetkilométernyi" - erdő kezdődik. "Ez a periféria varázslatos világ" - mondja. Ő tudja a legjobban, hogy az a periféria viszont minden, csak nem varázslatos.
