A Korunk (2012. dec.) popkultúra számában az első tanulmány ezzel a mondattal kezdődik: "A tanulmány célja, hogy rámutasson azokra a drasztikus változásokra, amelyeknek az utóbbi egy-két évtizedben tanúi lehettünk a japán társadalmi és személyközi kommunikációban." Ez "a tanulmány célja, hogy" egyszerűen elviselhetetlen. Próbáljunk meg elképzelni egy gyűjteményes kötetet, amiben minden írás ezzel a bárgyúsággal kezdődik. Ennek a cikknek az elejére nyilván az egyetemi tanár szerző tudományos stíluseszközeként került, oda meg, a humán tudós kelléktárába, gondolom, az orvosok, természettudósok homokozóformái közül. (Ott még van is értelme és funkciója.) A cikkben a legérdekesebb nekem az úgynevezett hikikomori jelenség bemutatása volt: milliószám vannak Japánban fiatalok, akik naphosszat csak számítógépeznek, és csak éjjel jönnek ki a szobájukból, enni vagy vásárolni - ha jól értem, náluk ez az, ami nálunk a depresszió. Az is érdekes, hogy az őszinteség Japánban nem erény: csak a részegség ad felmentést a társadalmi formák követése alól, a cikk szerint arrafelé ezért is isznak annyit. A szerző - Hidasi Judit - családneve egyébként, úgy tűnik, japánnak is elmenne: a Google a japánosan írt vezetéknév második találataként valaki facebook-profilját adja ki. Azt hiszem, a legjapánabb magyar név a Hidashi Aniko lehet.
A következő cikk "Az internetfüggőség pszichiátriája" címet viseli (Boncz István). Van benne egy nyolc elemű kérdéssor: aki ötre igennel válaszol, már internetfüggő. De a kedvencem ez a mondat: "A genetikai összefüggésekkel kapcsolatban kiderült, hogy a szerotonin transzporter gén promoter polimorfizmusának rövid allélja szignifikánsabban gyakrabban fordul elő a kényszerese internetezőknél." Vajon milyen olvasót képzeltek el a szerkesztők? Érettségizettet! - vágja rá esetleg a belevaló kommentelő, mert az allél tényleg középiskolai anyag, de már pl. a szerotoninról csak véletlenül tudom - ha ugyan jól -, hogy (a dopaminhoz meg a noradrenalinhoz hasonlóan) ún. neurotranszmitter.
Tamás Pál cikkét érdeklődéssel kezdetem olvasni: tévés belpolitikai elemzései, úgy emlékszem, még politológus viszonylatban is egészen nevetségesen semmitmondóak szoktak lenni, leginkább csak a sportszakértés terén találni hozzájuk foghatót ("Ha azt a helyzetet belövik, akkor az gól"). (A Korunk egyébként kicsit le van maradva, mert T.P. 1998-tól 2009-ig volt az MTA Szociológiai Kutatóintézetének az igazgatója, jelenleg - a lap hátsó fülén írtakkal ellentétben - már nem az). Tamás jól ír, ő írta le pl. a hónap szavát: punkima. Azzal kezdi, hogy "Sajnálom, hogy a Pussy Riot- (a továbbiakban PR) per tárgyalása idején nem voltam Moszkvában." (A Putyin ellenes feminista társaság egyik tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova szebb, mint némelyik hivatásos orosz modell, amellett szemlátomást nem okoz neki gondot Ralph Laurent összeegyeztetni a punk életérzéssel.) Az írás aztán felidézi a jelenetet, amelynek során "egy fiatal nőhöz, aki kisgyerekével és annak kezében a PR-t dicsérő feliratú légömbbel érkezett, odalépett, egy fiatal férfi, szentképpel a kezében, és kilyukasztotta a gyerek lufiját." Tamás Pál nagyon tájékozott az orosz valóságban és - még egyszer: - elég jól ír (még egy példa: "Putyin ellenes középosztálybeli zsongás"), de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a jó svádájú írás valahogy a valós tartalmánál többnek mutatja magát. A szövegben néhol pl. annyira felszaporodik a "mintha" a "talán" és a "másrészt", hogy az már az olvasó kedvét szegi. Nem arról van szó, hogy csuklóból elutasítanám az árnyalt gondolkodást, de a sok megszorítás mintha - talán - arra utalna, hogy a szerző nagyon ügyel rá, hogy ne mondjon olyat, aminek ne lenne az ellenkezője is - legalább csírájában - benne a szövegében.
