Nem igazán értem a Műút kritikai rovatának szerkesztőjét, aki Sütő Csaba András eléggé középszerű, de saját magának nagy jelentőséget tulajdonító Krusovszky-kritikáját Bedecs László „széljegyzeteivel” fejelte meg. Ezt a gesztust Sütő Csaba András esetleg mint írása jelentőségének bizonyítékát értelmezheti félre. Pedig a szerkesztő alighanem akkor tett volna a szerző és a magyar lírakritika javára, ha átdolgozásra visszaadja a recenziót. Hogy mi a baj Sütő írásával, korrekten megvilágítja Bedecs kommentárja. A kritikus lesöpri az asztalról A felesleges part eddigi recepcióját, mondván, az csupa értéktelen, szakmaiatlan írásból áll. Az „ajtóberúgós” nyitány után azt várnánk, hogy a szerző egyrészt konfrontálódik Krusovszky verseskötetének korábbi recenzióival, másrészt olyan kritikát tesz le az asztalra, mely meghaladja azok színvonalát (már ha azzal tényleg baj van). Egyik sem történik meg; Sütő Csaba Andrásnak vannak jó meglátásai, de adós marad a könyv beható „ontológiai–poétikai” vizsgálatával, melyet pedig igényként megfogalmaz.

Súlyosabb baj azonban, hogy kritikai nyelve nem eléggé kidolgozott – és itt látom a szerkesztő felelősségét, aki alaposabban átfésülhette volna a szöveget. Csak néhány példa a rossz mondatokra és a stílus nehézkességére.

„Az eddigi recepcióban nincsenek metapoétikai (a költészet mégiscsak egy mesterség volna, amiről illik beszélni, az irodalomtudományos és irodalomkritikai diskurzus pedig elviselni kénytelen a felületes, felkészületlen kritikust) megállapítások.”

Itt alapvetően a tartalmi kuszasággal van gond, a zárójeles rész nehezen illeszkedik a mondatba.

„A kötet értelmezési kísérleteiből hiányoznak az ontológiai, poétikai, mesterségbeli megfontolások realizációs kísérletei.”

– majd egy mondat után:

„Az eddigi recepcióból nem derül ki egyértelműen, hogy a kötet milyen mesterségbeli, poétikai, ontológiai megfontolások mentén realizálódott…”

Az első mondat tehertétele, hogy a kísérletekből hiányoznak a kísérletek. De ha ezen túl is tesszük magunkat, azt hiszem, csak a második mondatból értjük meg, mit is akart itt mondani a kritikus: Krusovszky könyve különböző poétikai, filozófiai megfontolások „mentén”* jött létre, s a recepció dolga az volna, hogy fejtse fel ezeket a megfontolásokat.

„…az érdemi mondanivaló, a kifejezett tartalom nincsenek összhangban egymással.”

Itt zavaró a vessző, azt hiszem, a szerző úgy gondolta: „az érdemi mondanivaló és a kifejezett tartalom nincsenek összhangban”. Hiába töröm a fejem, nem jövök rá, miben áll az „érdemi mondanivaló” és a „kifejezett tartalom” különbsége. (Egyáltalán, miért „érdemi” a „mondanivaló”?)

„…Krusovszky releváns energiát mozgósít annak érdekében…”

Miért releváns az energia? Nem inkább jelentős, tekintélyes?

„A figurán keresztül tehát annak az elfojtásra, szégyenre, elhallgatásra, nehezen elbeszélhetőségre apelláló, azt sajátos nyelvkísérlettel megszólaltatni próbáló törekvéssel találkozunk, ami ennek a kötetnek a legfőbb törekvéseként értelmezhető.”

Apelláló, próbáló törekvés, mely ráadásul mint legfőbb törekvés értelmezhető – ez sok. A kötet legfőbb törekvése az elfojtás, a szégyen stb. sajátos nyelvkísérlettel való megszólaltatása – ez sem a legszebb magyar mondat, de nem olyan kínkeserves, mint Sütő Csaba András megfogalmazása.

„Nem biztos tehát, hogy ezeknek a külső kontextusoknak ekkora szerepet kellett volna biztosítani a kötet textuális gesztusai segítségével…”

Mik azok a textuális gesztusok?

„…itt a Maszüasz-effektusról, a megnyúzott test, a lenyúzott bőr poétikájáról van szó.”

Ezt a részletet nem a sajtóhiba (Marszüasz – Maszüasz) miatt írtam ki, hanem mert itt olyan regiszterre vált a szerző, mely persze működhetne egy kritikában, de csak akkor, ha utána jön a folytatás, a fogalmi(bb) nyelven való kifejtés.

„Nem a vetélkedés a lényeg, hanem a bőr maga. Marszüasz megnyúzott bőre, ami a Krusovszky-versek ihletőjévé, kvázi médiumává válik.”

Az első mondatnak a ritmusa problémás – egyszerűen komikus hatást kelt ez a kijelentés ebben a formában. A második mondattal két bajom van: a bőr nem megnyúzott, hanem lenyúzott – a médium szó használata pedig itt mintha leginkább nagyotmondás lenne.

„A ciklus számozott verseit sem értem, azt, hogy miért kellett ezeket megszámozni, senki sem tudja.”

Világos, hogy a szerző az utolsó tagmondattal azt akarta kifejezni: „érthetetlen”. A „senki sem tudja” idétlenül hat – a „senki” kizárólagossága ráadásul olyan erős retorikai túlzás, mely eleve ellentmondásra sarkall.

* „Folt esett a nyuszttal bélelt mentén”, írta a nagy író, Domingo barátom kedvence, aki (nem Domi, hanem a nagy író) azt is szokta volt írni, hogy „viszket az öncenzúrám”.