A kelleténél talán kicsit hosszabb, de tanulságos Szolláth Dávid beszélgetése Karátson Endrével és Szilágyi Zsófiával a márciusi Jelenkorban; a legizgalmasabbak azok a szakaszai, amelyek a nyugati és a hazai magyar irodalom közti kulturális távolságra világítanak rá. Karátson mellékelt novellája is kifejezetten érdekes, a meghökkentő, de mégiscsak reális alapszituációt apró, alig észrevehető mozdulatokkal emeli el a realitástól. A történet hőse egy liftben rekedt házaspárral folytat egyre furcsábbá váló párbeszédet, míg végül meg nem érkezik a szerelő – ha ugyan tényleg ő az: „Villany még mindig nincs. Csak a hold világít. Azt látom, hogy hideg fénye egy kőkemény arc köré szeg derengést.”
Egy kortárs német költő, Jan Wagner verseit Mohácsi Balázs fordításában közli a lap. A versek jók, de némi túlzással azt mondanám, hogy még az se volna nagy baj, ha nem volnának túl érdekesek – maga tény, hogy kortárs költők jelennek meg magyarul, önmagában is fontos. Azt hiszem, a mai magyar költészetre (tisztelet a kivételnek) nem igazán jellemző a kortárs nemzetközi tájékozódás, és jó volna, ha ez nem maradna sokáig így.
Heidl György tanulmányt közöl Euripidész Alkésztisz című drámájáról; a végkövetkeztetése szerint a házasság intézménye egy történetileg állandónak tekinthető, monogám eszményre épül, és ebben az Euripidész-dráma tanulsága és a keresztény tapasztalat egybecseng: „A házasságban tehát eredendően van valami túlvilági, isteni, olyasmi, amit a görög hosziosznak nevez.” Számomra kicsit gyorsnak tűnt, vagy legalábbis túlzottan nagyvonalúnak tűnt e történeti párhuzam megvonása, kíváncsi lettem volna például arra, hogy az ókori görögség további forrásai alapján vajon milyen átfogó kép bontakozna ki a házasság intézményéről. Az ezt követő írás, Gárdos Bálint tanulmánya a tizennyolcadik századi angol irodalomtörténetről éppenséggel a történeti tapasztalatra fut ki – arra a melankóliára, amellyel a tizennyolcadik század angol modernsége az Erzsébet-korra tekint mint immár meghaladott, ám bizonyos értelemben mégis utolérhetetlen időszakra: „A nagy és az apró, a vad fenség és a ki- vagy túlfinomult szépség ellentéte sejteti, hogy a saját eredményeire nagyon is büszke tizennyolcadik század számára a haladásba vetett hit veszteségtudattal társult.” És valamiféle történelmi veszteségtudatról tanúskodik György Péter írása is Szőnyei Tamás Titkos írás című monstruózus könyvéről, mely az irodalmi szcénával kapcsolatos állambiztonsági jelentéseket dolgozta föl. A címe: Az utolsó történelmi nagyregény. György Péter azáltal, hogy dokumentumregényként – letehetetlenül izgalmas és megrendítő dokumentumregényként – olvassa Szőnyei könyvét, mi több, írásába zárásképp a saját személyes történetét is beleszövi, egyfelől ismét csak az esszéhangnak abban a regiszterében szólal meg, amely az Apám helyett kötetet jellemezte, másfelől viszont adós marad a Titkos írás bemutató-elemző értékelésével. A hagyományos értelemben vett recenzió helyett esszét kapunk – valamit valamiért, persze.
