Az idei második (Rejtő Jenő-s) Hévíz olvastán úgy éreztem, ez kevés. Bár pl. Bárdos Deák Ágnes Simon Mártonnal és Závada Péterrel készült beszélgetése érdekes volt. Engem ugyan meglepett, hogy vannak, akik "támadják" a slamet. Ez komoly? Olcsó dolognak tartják, vagy mi? Hát, nyilván van slamben is jó meg rossz – azt hiszem, ez tényleg ilyen egyszerű, ráadásul a jó slam, az költészet, a költészet egyik alfaja (ha nem is omegaja – bocs). Látom, Simon Márton honlapján ez egy elég friss poszt: nem olyan jó, mint a Nemes Nagyhoz írt vers, Weöres ebben alig-alig alibi, de az utolsó előtti szakasz nem rossz, az utolsó pedig nagyon jó.
Háy János Weöres-pályaképéről már volt szó. Nyáry Krisztián Rejtő-írását tudtam volna nélkülözni, a Thuróczy Gergely irodalomtörténésszel készült külön interjú után pedig pláne. Mindkét cikkből kb. annyi maradt meg, hogy ha Rejtő diktált, a gépírónő nem nevethetett – szinte minden mást olvastam a "Piszkos Fred és a többiek..."-ben. (Több mint furcsa, hogy Hámori Tibor képes, olvasmányos Rejtő-életrajza címét a három pont kivételével elorozta egy olcsó gyűjteményes kiadás azokból az évekből, amikor már és még Rejtő művei nem voltak jogdíjasok.)
Bíró-Balogh Tamás írása Krúdy két dedikációjáról maximum a szakértőket érdekelheti (ismerek embert aki ha fáradt, bibliográfiákat szeret olvasni), pedig Beck András bebizonyította, hogy dedikációról is lehet lebilincselően, igen, lebilincselően érdekes cikket írni. Grecsó két özvegyasszonyról szóló novellája meg van csinálva, de hát ez a minimum. Szécsi Noémiét kb. két hónap távolából nem tudom felidézni. Bartis írása – "A páva", regényrészlet – olyan, mintha körzővel-vonalzóval készült volna: nagyon kimódolt. A wermachtos ezredesnek például ugyanaz a kettős keresztneve, mint Goethének, és ugyanolyan kulturált, mint Vercors-nál a német tiszt ("A tenger csendjé"-ben? vagy valamire rosszul emlékszem?), és szerepel a szövegben egy dr. Klaus Klaus nevű filozófus is – mi végre? Aztán itt ez a prédikáló hang, amit az sem ment, hogy a szereplő utána nem sokkal főbe lövi magát: "Holnaptól majd mindig lesz itt valaki, aki a mi cigányainkat megbecstelenített, lemészárolt embereknek tartja, a saját cigányait meg szükségszerű túlkapásnak, tévedésnek. És talán még lesz is ebben egy szemernyi igazság. Nem több, csak pont annyi, amennyi a meghasonláshoz kell. És ez a meghasonlás fogja tönkretenni az országot (...) cigányok, buzik meg kommunisták nélkül igen jól meglettek volna. Mert közben tiszta szívből tudtak volna gyűlölni minket. És a gyűlölet erőt ad. Sokkal több erőt, mint a hit, remény, szeretet" – ez utóbbit már a sith lovagok is tudták, itt abba is hagyom.
Először a Weöres-számról is azt gondoltam, hogy kevés: egy nívósabb napilap közepesre sikerült hétvégi mellékletét idézi fel. De Fehér Béla dödöllológiai írása jó, Marton László Távolodó "zenés napló"-ja pedig nagyon jó (minden nap fő érzéséhez, hangulatához "idéz" egy lemezt, de van olyan durva nap, amelyikhez nem talál idézhetőt.) Darvasi "Virág" című novellája szerintem olyan üres, mint amilyennek Lengyel Imre Zsolt írta le a legutóbbi kötet darabjait a Műútban. Itt egy apa és fia él egy tanyán, a fiú nem túl kommunikatív, valami értelmi problémája van, de egyszer mégis csak tesz egy váratlanul értelmes gesztust. Ennyi. Mintha úgy íródott volna ez a novella, hogy a szerző kihagyja egy kis tanyasi családból az anyát, és megnézi, hogy mi történik. (Hát, nem sok, vagy nem jól nézte.) Ezenkívül vannak még ilyen mondatok: "Nem feddte már a fiút, ha butaságokat tett" (talán "feddte meg", vagy még inkább "szidta le" – és mi az, hogy "butaságot tett"? legfeljebb "csinált"), "Lassan megenyhült az idő, a közeli réteket a kutyatej sárga napocskáival hintette be a meleg." Darvasi az utolós szépirodalmi közlemény a lapban, Varga Mátyás "Hajnali 3" című verse az első – nekem erre a lírára nincs fülem, egyszer, máskor talán ezt bővebben is kifejtem (?).
Ebbe a számba Kerékgyártó István írt jól megcsinált (Grecsóénál kevésbé sikerült) novellát – de hát ebből a zsánerből, amit az írók mintha csak azért írnának, mert ráérnek, tizenkettő egy tucat: a vidéki egyetem filozófia tanszékének piti dolgozói gyenge karikatúrák, a sztori (a városban él a mellőzött mester, akit felkeres a fiatal tanársegéd a kérdéseivel, amelyekre persze nem kap választ) vérszegény. Esze Dóra novellája tele van legfeljebb csak diszkréten pukkanó, de nem robbanó patronnal, pedig az ő története a legérdekesebb: egy ingatlanügynök az egyik ügyfelétől kapott mellékes információból jön rá, hogy a férje megcsalja. Tulajdonképpen jó, hogy a január 11-én született nőnek kabalája az "1.11" (akár órában, akár házszámban vagy emelet-ajtóban), és jól van megrajzolva a maga vázlatosságában is a ceglédi vonal, a rákos kislánnyal. (De miért kell meggyógyítani? Kétszer annyi hajat növeszteni a fejére, mint a kopaszsága előtt volt?) Szerintem rossz ízlésre vall olyanokat beleírni, hogy "nézni is tereh". Aztán minek kell egy érdektelen, éppen csak megemlített női szereplőt Szivárványnak hívni, miért kell a büfögést "rodrigó"-nak nevezni, minek kellenek a "beszélő" állatok, miért kellett a férfinak a Taráz nevet adni? (Jó, furcsa név kellett, de nem ilyen mesterkélt.) Azt, hogy ez egy jófej, furcsa család, szerintem jobb lett volna máshogy érzékeltetni, mert így a hatás inkább kínos. Király Levente "Szürathosz" című novellája olyan, mintha valami példabeszéd lenne (annak nem kell érdekesnek lennie), de aztán mégsem bizonyul annak.
Gelencsér Milán "Szabad Horác" című verse – így kezdődik: "végre ráborult az ég a vasúti töltés bordáira és az / istenek könnye a panelek kulcscsontjára fagyott" – nem igazán tetszett, de az oldal alján a szürke csíkból kiderül, hogy a szerző tizennyolc éves, és ez "az első folyóiratközlése", ami azért mégiscsak más színben tünteti fel ezt a kicsit kamaszos, kicsit Petri György-ös, kicsit huszonegyedik századi etűdöt.
