Az e hasábokon mostanában oly (Orsoly!) elhibázott módon emlegetett Radics Viktória a friss Narancsban nekiment Esterházy új könyvének ("Szétlapított történet"). Voltak már ilyen bálványdöntögető írásai, például a Kemény István új verseskötetéről vagy Darvasi egyik könyvéről szóló. Az utóbbival kapcsolatban csak azt sajnáltam, egy kicsit, hogy a lap év végi számában jelent meg, ezzel valamelyest biztos elrontva a kritika tárgyává tett szerző karácsonyát, a Szabó T. Anna egyik könyvéről írtakat pedig érintettük is e blog... izéjén, hajnalán.

                                                           ("Képünk csak illusztráció" - Sz.D.)

Hát, csunya dolgokat ír Radics Viktória, de szerintem ez nem baj, legfeljebb majd nem küldözgetnek lapot Esterházyval egymás neve napjára. Én is olvastam a könyvet, és zavarba hozott. Szerintem más, mint amit megszoktunk, a leginkább azzal, hogy Esterházy kizárta (nem írta bele) a családot - nekem úgy tűnik, megbízhatatlan elbeszélőként az előszó dacára se -, illetve saját magát (sem). Már legalábbis azt az okos, szerintem legtöbbször szeretetre méltó, de mindig érdekes személyt, akit amúgy minimum a "Pápai vizeken..." óta a legtöbb írása megrajzol. Esterházynak sikerült a bravúr: a lábjegyzetelő - vélt vagy valós életrajzi vonatkozásoktól megfosztott - EP (a monogram a kritika szerint vagy ötszázszor szerepel a könyvben) egyszerűen nem érdekes. Ez érdekes. Majd még egyszer elolvasom a könyvet, amit elsőre egyébként ellenállás nélkül, sokszor élvezettel, de amúgy tényleg értetlenkedve olvastam. Ebbe biztos a sztori is közrejátszott: alig lenne elég egy színdarabra a történet jelenében történő cselekmény, ami van, főleg múltbeli, és emlékezetem szerint maga a narrátor - mint a görög drámák hírnöke - köti mintegy mellesleg az orrunkra. (Radics Viktória említi Sántha Ferenc József Revizoron olvasható kritikáját, ahol ki vannak fésülve a cselekmény szálai, de - és bocsánat, hogy ezt épp én mondom, Orsolyákkal terhelten - az egy ideje jó novellákkal is jelenkező kritikus keresztneve nem Ferenc, hanem természetesen Bonifác. Radics Viktória azt is - joggal - nehezményezi, hogy az írásból nehezen hüvelyezhető ki a kritikusnak a könyvről alkotott véleménye, de akkor már nem tudom megállni, hogy ne utaljak Bazsányi Sándornak az ÉS-ben megjelent káprázatos, már-már bátor semmitmondására).

Cikkében Radics Viktória szerintem sokszor hadonászik, mert bevisz egy-egy találatot pl. Esterházy "kulturális udvartartás"-ának és a Die Weltnek is. (Szerintem azt nem lehet kártyaként kijátszani Esterházy ellen - mert hát ugye nem mellette szól az idézet -, hogy a német lap szerint szerint ő "a legismertebb jelenkori magyar író". Tényleg, mi a gond ezzel?) És hogy "az író magában beszél"? Na és? Hogy csak látszik történelmi regénynek a könyv? Hogy a lábjegyzetcunamival "visszavág" azoknak, akik korábban számon kérték a jelöletlen idézetek forrását? Hogy a számozott oldalak, és a velök való kártyázás "önmenedzselő ötlet"? (Akkor már miért nem a Ransmayr névadás van kipécézve?) Érteni vélem a szenvedélyes kritika tétjét, de azt hiszem, a kritikus sokszor mellélő. Az a mondat viszont pontos - bár nem tényen, hanem véleményen alapul -, hogy "Ez a mostani műalkotás pont azzá változott, ami ellen a korai Esterházy bevetette a tehetségét és tudományát: retorikává, retorikai mutatványkönyvvé, a saját stilisztikai találmányainak mintakönyvévé, amilyenek a szőnyeg- vagy tapétaminta-katalógusok."  De már amit Radics Viktória előtte írt, hogy az irodalmi nyelvkritikát művelő, stílusfigurákat leleplező szövegirodalom kimerült volna, azt nem hinném. Nagyon is tele van ennek az irodalomnak a puttonya, épp ezért nehéz újat beleszuszakolni.