Most az És-ben. (És ezért "megint".)
"A lányom sírbeszéde" a címe. Csak az elejét másolom ide, de végig ilyen jó:
Nem a lezáratlan jegyzőkönyvek,
a koszorúk, gyertyák –
csak a tücskök ordítozása
és az ide torlódó mezők felett
a szelíden átszáguldó árnyék:
egy süllyedő TU-154-es orgona-basszusai
a kötelék gépeinek körre-kör kórusában,
könnytelen, karcsú lélekharang.
Miről beszélsz szemközt a koporsóval?
Hogy emléke nincs, hiszen vele
forogsz bele a tág térbe,
mikor függőlegesen áll a folyó,
s friss lávaként vonul a dombok
élén, mezítlen mellű tájra hajolva,
amikor hanyatt napozó falvak, ligetek
és szétnyíló tenyér ujjaiként utcák
és erdei csapások keringve keresik egymást,
míg végre a zuhanásban hirtelen
összekulcsolódnak kezeitek –
ölelkezünk a felhők barlangjaiban,
időn és téren túli mennyország,
a türelmes égbolt roppant kemencéiben
...
(Ami a vers címét illeti: talán elkel ez a kis magyarázat.)
