Az októberi Mozgó Világban két (vagy ha úgy vesszük, három) jó novella is van, az egyik Podmaniczky Szilárdé: Anyu, Apu, Karcsi meg én. Az egyes szám első személyű elbeszélő használata mindig ziccergyanús, főleg ha gyerekről vagy a szerzőnél, illetve az olvasónál alacsonyabb kulturáltsági fokon álló személyről van szó. A ziccert Podmaniczky most egy nem túl bonyolult női hanggal váltja gólra. A hangot jól eltalálta, és a történet is egészen briliáns, annyi szufla van benne, hogy akár regényt is írhatott volna belőle. Őszintén szólva velem most történt meg Podmaniczky: az És-beli szösszenetei és a korábbi narancsos Egotripjei nem igazán győztek meg, a többi (pl. a versei) mellett meg valahogy elmentem.

A másik novella kétrészes, Boldogság a címe, a szerző Magyar László András. Magyar valamikor idén publikált a Holmiban egy nagyon szép visszaemlékezést, a novellákban is (főleg a másodikban) az ott megütött, alulintonált, finom, elegáns, érzelmes férfihang szólal meg. A szerzőnek tudtommal csak egy - elég jó, de nem éppen futuristákat megszégyenítően provokatív - versesköte jelent meg eddig, már régen, ha majd kijön prózával, egy vevője biztos lesz.

Most jut eszembe, hogy Tenigl-Takács László Menyegzője is kiváló, ő a folyóirat Hónapló rovatába írt még nemrég életszagú, szociografikus jegyzeteket; hát ez most egy életszagú, szociografikus novella.

Már rég leszoktam az éves novellaantológia, a könyvheti Körkép olvasásáról, de legközelebb megveszem, mert két folyóiratban egy hónapban négy jó írást olvasni igazán nagy reményekre jogosít.