Ha már a Kemény-poszthoz írtam egy kommentet, itt maradok. Tegnap Szeged felé a Holmit olvasgattam a vonaton, vissza kocsival jöttünk, úgyhogy még nem végeztem. (Útközben különben azt hallottam, egy hónapon belül Szőcs Géza tényleg menni fog.) Például Margócsy István Petőfi "Apostolá"-ról, pontosabban annak sorsáról szóló ígéretes tanulmányába is csak beleolvastam. Ott mindenesetre már tartok, ahol kiderül, hogy a mű csak a Petőfi-kép megszilárdulása után, az ezernyolcszázhetvenes években jelent meg először rendes kötetben, és már akkor nemigen tudtak mit kezdeni vele.
Gergely Ágnes "Kései búcsú Rába Györgytől" című verse érdekes, Kálnoky-féle parlandóban szól, a mottó mégis egy Ferencz Győző-vers részlete, amelyik, az a gyanúm, Kálnoky ihletésére íródott. (Ezt nem tudom ellenőrizni, nem tudom, hova dugtam be Ferencz Győző kötetét, az F betűnél nincs.) Imre Flóra két szonettje, főleg talán a második, megint szép, de el tudom képzelni, hogy a szépségnek ettől a szinte vízszerűen áttetszőre írt megvalósulásától a sprődebb poétikák kedvelőit kiveri a víz (ez egy másik víz). De ha prekoncepciók nélkül, vagy a régi prekoncepciókat épp levetkőzve és új undokságokat még ki nem sütve közelítenek ezekhez a versekhez, mondjuk egy fürdőkádban olvasgatva a lapszámot, akkor szerintem a legelvetemültebb dogmatikusoknak is megtetszhet váratlanul.
Karafiáth Orsolyának a szintén szeptemberi Alföldben közölt versei érdekesebbek, ez a kettő kissé túl gördülékeny - talán azt gondolta, hogy amazok nem illenének a Holmiba? Zavarba ejtő Bán Zoltán András "Kékszakállú születése - Blaubarts Geburt" című írása. A szöveg alá ez van írva: "A GICCS című sorozat 3. része", ami külön érdekes, mert a Prae 41. számában megjelent, hasonló alcímet viselő "Őszül"-lel nemigen látok kapcsolatot. (Az a novella valamelyest emlékeztet Tóth Krisztina "Pixel"-jének a történetek és az olvasó közé folyton odatolakodó elbeszélőjére, de Bánnál a mindentudó - illetve mindent tudni mégsem akaró - elbeszélő új minőség, szinte már valóságos főszereplő. A Holmiban most megjelent írás jobban nem is különbözhetne a praestől.)
Mint mindig, most is jó Aczél Géza és Borbély Szilárd verse, az előbbi a megszokott módon, az utóbbi - mint az megszokott - szokatlanul. (A számozós, betűzős tagolását külsődlegesnek érzem, de lehet, hogy csak nem értek valamit. Remélem, nem a lakótelepek 1/a, 1/c típusú házszámozására utal.) Vörös István két verse ismét a költő kiszámíthatatlan észjárásáról tanúskodik, az utóbbi időben nem olvastam tőle olyan verseket, amelyek hasonlítottak volna egymásra, kivéve amikor direkt. Kun Árpád ismét remek filozofikus verset írt, mégpedig a legutóbbi kötetének néhány darabjából is ismert párbeszédes formában. Ezekről a versekről azt érzem, mintha valami fontos tapasztalaton túlról szólnának, és mintha ezt a hatást kizárólag az akusztikával érnék el. Kántor Zsolt is nagyon jó, és k. kabai lóránt is. (Ami az előbbit illeti, a tartalomjegyzék olvastán eszembe se jutott, hogy a "Hertha Müller és a Nobel-díj" cím verset jelöl.)
Eddig Mesterházi Mónika (a korábbiaknál sokkal kevesebb lábjegyzettel ijesztgető) kritikáját és Kicsi Sándor Andrásét olvastam, mindkettő jó, de a legjobb Ferencz Győzőé, amit Lator László "A megmaradt világ" című kötetéről írt. Mindenkinek nagyon ajánlom, itt csak arra térnék ki, hogy amit a kritikus Lator indázó, hosszú mondatairól, az ezekben felbukkanó, egymástól térben és időben távol eső pontokról mond, az megdöbbentően emlékeztet az úgynevezett network science bizonyos felismeréseire. (Úgy látom, ez viszonylag új tudományág, a legmagasabban jegyzettek közt szereplő magyar Barabási Albert-László mellett a Columbia, a Yale, a Cornell negyvenes professzorai írják a monográfiákat.) Például Lator könyvére is igaz, ami az úgynevezett kisvilág-gráfokra: a hálózatban a csúcsok közötti távolság a csúcsok számához képest viszonylag kicsi. (Vagyis az elbeszélésben sok hely, esemény, személy, benyomás szerepel, de ezek között, még ha időben vagy térben távol is vannak egymástól, nagyon könnyen jön létre kapcsolás.) Azt hiszem, még az sem ködevés, ha azt mondom, hogy Lator technikájának az Erdős Pál és Rényi Alfréd (az MTA matematikai kutatóintézetének névadója) által 1959-ben leírt véletlen gráfokhoz is köze van. Elég elolvasni azt az öt-hat mondatos részt, amit Ferencz Győző az 1182. oldalon idéz (egyébként ennek a résznek az eleje, a "fenyallá"-ig), meg egy kicsit utánanézni a elméletnek a wikipedián (azért a JSTOR kicsit jobb), hogy minden kétség eloszoljon.
