Az Ex Symposion új, 74. száma (a „Kém”-szám) hosszas válogatást közöl Radics Viktória és Marno János levélváltásából. Sok mindenről szó esik, mindenekelőtt hitről és halálról, Marno szövege azonban több mint zavarba ejtő.

Az még hagyján, amikor azt írja, hogy a halotti torán porciózzák ki a hamvait a résztvevők között, akik az adott adagot majd lehúzzák a vécén a saját ürülékükkel együtt – ezt még elkönyvelhetjük valamiféle célt tévesztett humornak (vagy minek). Ám nem sokkal ezután beszámol egy fiatal költő e-mailjéről, aki nagyon felháborodott egy recenzión, „ami szerinte sokadik fejezete az ellene irányuló gyűlöletkampánynak”. Marno válaszol neki, azt mondja, hogy nem találta az írásban nyomát a gyűlöletnek, mire „jött éjszaka egy toporzékoló mail, amiben összeesküvésről ordibál a fiú, ellene és barátai ellen szőtt összeesküvésről, továbbá hatalmi acsarkodásról, gonoszságról, aljasságról, és – ez a legérdekesebb – súlyos pszichózisokról”. Marno a továbbiak során visszatér az esetre, igyekszik tágabb kontextusban értelmezni, de nem is ez a gond ezzel. Hanem az, hogy itt magánlevelek tartalmát adja ki, méghozzá azonosítható módon, hiszen közli az említett recenzió címét és lelőhelyét. Ezt talán nem kéne, hacsak ki nem kérte előzetesen Pollágh Péter jóváhagyását, aminek viszont nincs nyoma a szövegben.

Kellemetlen dolog, de még kellemetlenebbek a Nádasról mondottak. Fliegauf Benedek Csillogás című filmjében többek között Nádas is beszél a halálközeli élményéről. Marno kommentárja: „érdekes, hogy hajlandó volt újra elmondani a kamerának, Fliegaufnak, talán kapott érte komolyabb honoráriumot, mert nem hiszem, hogy puszta kedvtelésből vagy tanító szándékkal tette volna meg ezt.” Kedves feltevés ez is, de a java még csak ezután jön, két oldallal később: „Nádasnál engem mindig ez zavart, a Párhuzamos-ban is, hogy mindent a végsőkig összecsapol, políroz, megtisztít, tisztáz, csaknem sterillé igazít; talán örökölt pedantéria ez, sajátos tökélyre vitele a szadomazochista (írói) praxisnak, zokon ne vegye tőlem, ha értesül erről a benyomásomról, társításomról: a prózapoétika Mengeléjére vélek ráismerni benne, tegyem hozzá, hogy ezt nem csak rosszallólag mondom, még akkor sem, ha Mengelétől irtózom, öngyilkosságba menekülnék előle, ha megjelenne horizontomon.”

Mi van?