A bónusz olvasmányomat (ezt a bónuszt lejjebb megmagyarázom) az októberi Kalligramból Sherman Alexie indián költő versei jelentették, aki a lapban közölt képen szerintem nem is látszik indiánnak, itt akkor már sokkal inkább.
És ezzel el is érkeztünk a "Hogyan írjuk meg a Nagy Amerikai Indián Regényt" című vers rögzült tévképzeteken némi lemondással gúnyolódó hangjáig:
"Az összes indiánnak legyen tragikus külseje: tragikus orra, szeme és karja.
Kezeik és ujjaik legyenek tragikusak, amikor tragikus ételért nyúlnak."
A végén több a lemondás, mint a gúny:
"A Nagy Amerikai Indián Regényben, ha végül elkészül,
minden fehér indián lesz és minden indián szellemé válik."
Ez a vers viszonylag hosszú - húsz kétsoros versszak -, érdekes, hogy a terjedelme és a hosszú sorai engem arra a Ferencz Győző-versre emlékeztetnek (illetve persze fordítva, de nincs kapcsolat, mindegy), amelyet Noshát Ernő méltatott egy tegnapi posztban. De idemásolok egy rövidet, azon végképp látszik, hogy jó ez az Alexie.
NAGYMAMA
vén varjúasszony főkötőben, átvizsgálja a szemetet
megmentve a világ e részeit
se nem hasznos se nem haszontalan
órákig elvan az izzasztóban
amikor kilép a napra meztelenül és ragyogón
pára száll fel a testéről a téli időben
akár a lovak lassú kitörése
nővérem haját befonta kezeivel melyek
szaga akár a mélyen a föld alá temetett gyökereké
ő mondta el a régi történeteket
mennyire nem számított az idő
amikor meghalt
megkaptam a vekkerét
Az eredeti, "Grandmother" címmel itt olvasható, valahol középen. A fordítás elmegy, bár a "salvaging" a harmadik sorban talán pregnánsan: "hasznosítva", a "she told me old stories" pedig inkább egyszerűen - "ő" és "a" nélkül - "régi történeteket mesélt". A "vekker" a végén a "clock" fordításaként nagyon jó, de sajnálom, hogy "they gave me"-ből "megkaptam" lett. Mert ez hiába kifogástalan és magyaros, nekem hiányzik belőle a "they", ez az "ők", vagyis azoknak a világára tett utalás, akik nyilvánvalóan annyira kívül rekedtek az intim nagymama-unoka kapcsolaton, hogy - teljesen inadekvát módon - legfeljebb a vekkert tudják átadni.
Budapest, 1940-2039: a címben idézett életrajzi adatok Bojtár Endre - szintén az októberi Kalligramban megjelent - cikke alatt szerepelnek. A folyóiratból eredetileg csak ezt "A (magyar) irodalomtörténet lehetőségei és lehetetlenségei" című írást akartam kimásolni, de nem tudtam pontosan kiszámolni a bedobott pénzt, így olvastam el az Alexie-verseket. (A lapot alaposabban később nézem meg, a szeptemberivel együtt. A papírminőség mindenesetre sok grammot javult, bár egyelőre nem tudom, hogy szándékosan-e, vagy csak ilyenje volt októberben a nyomdának.)
A Bojtár-cikk valójában két cikk, illetve két előadás. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében az akadémia vezetésétől érkezett "társadalmi megrendelésre" készülő irodalomtörténet előmunkálatai előmunkálatainak tekinthetők. Az első rész sokkal érdekesebb, mint a második, amely három Kádár-kori irodalomtörténetet ismertet. Ennek a második félnek a legérdekesebb része annak bemutatása, ahogy Német G. Béla átvágja "»a romantika vagy realizmus« gordiuszi csomójá"-t. Bojtár így foglalja össze az átvágást: "Lényege abban áll, hogy a népiességet a magyar irodalom speciális korszakaként, irányzatként határozza meg: nem a romantika és a realizmus »amalgámja, hanem ötvözete, új minőség: nem vas [inkább talán: nem ón - Sz.D.] és réz, hanem bronz. Ez az irány az ötvözés sokféle válfaját mutatta föl, a majdnem realistától (A 'középső' Eötvös) a szinte egészen romantikusig (Madách), néha egy életművön belül is (Petőfi). Rokonát több kelet-európai irodalomban megtalálni (...), de azonosát sehol«.
Az első részből több mindent lehetne idézni, például mindjárt az elején azt a szerző egy korábbi cikkéből idézett elgondolkodtató megfogalmazást, hogy "az irodalomtörténet ... inkább a történetírás, nem pedig az irodalomértelmezés szolgálóleánya". (Ahogy - helyettesítsük csak be -: a fizikatörténet is inkább történet, mint fizika.) Az is érdekes, hogy a készülő mű nem tudományos alkotás lenne, hanem "a művelt nagyközönségnek szóló összefüggő elbeszélés", amely "megáll önmagában", s amely legfőképp annyiban tudományos, hogy mivel tudósok írják, "rajta van a tudomány hitelesítő pecsétje".
Az is logikusan hangzik, hogy minél közelebb ér az elbeszélés a mához, annál részletesebbnek kell lennie, vagyis hogy "terjedelmileg jóval kisebb helyet kell kapjon az első 800-900 év, mint az ezt követő 100-150 év termése". (Hiszen pl. a sok latinizmus és "vala" miatt a korábbi epika "érthetetlen és/vagy komikus a mai olvasó számára".) Ez voltaképp második olvasásra is logikus, de azért szembeállítható vele egy másik logika is: a készülő kötet talán nem csak a mának készül, illetve nem biztos, hogy ennyire ki kell szolgálnia a ma ízlését, pontosabban, hogy csak azt kell kiszolgálnia. Miért ne lehetne az irodalom korábbi fejleményeit is részletesebben - a mai kor igényeihez képest aprólékosabban - kifejteni? A teljesebb kép megér néhány ívet, akit nevet a valákon, ezt majd átugorja. Bojtár érvelése nekem valahogy túl gyakorlatias: ennyi erővel azt is előírhatnánk, hogy mielőtt valaki gondolkodni kezd, egyen meg egy almát. Hiszen mindenki egészségesebb lenne, miközben kevesebb lenne az emberi hülyeség: a buták nem jutnának el a gondolkodásig, az okosok meg úgyis gondolkodnának almaevés közben is.
Az viszont a levezetés végén megint teljesen meggyőző, hogy "a kultúrtörténeti, illetve irodalmi irányzatok szerinti korszakolás ... beletorkollik az egyszemélyes irodalmak történetébe ... Ily módon a folyamatok leírása egyre inkább az egyes irányzatok, áramlatok, majd az egyes írócsoportok s végül a kiemelkedő írók bemutatásának adja át a helyét." Sőt, ez több is meggyőző, mert nekem azt is megmagyarázza, hogy a magyar irodalomtörténetek utolsó fejezeteiből miért tűnik úgy (ami tehát szükségszerű), mintha a hosszú sztori végén a világszellem Tandori, Nádas és Esterházy műveiben ismerne magára.
