Az októberi Holmiban Takáts József közöl kritikát Rakovszky Zsuzsa új regényéről, a VS-ről. A mértéktartó, szolgáltató jellegű kritika mintapéldája: aránylag rövid, de legalábbis takarékos, mindamellett alaposan tájékoztat és alaposan eligazít. A regény fő kérdésének a romantikus én helyzetét tekinti, aki saját identitását a világgal szegezi szembe: „valamennyien olyan kultúrába nőttünk bele, amelyben a saját bensőnkkel, érzelmeinkkel való meghitt kapcsolat morális súlyra tesz szert – ezt európaiak a XVIII. század közepe-vége óta gondolják. (...) Ha választanunk kell, akkor helyesnek tartjuk, ha a magunkhoz való hűséget előrébb tesszük, mint a külső morális elvárásokhoz való igazodást. VS pontosan így érvel, s érveit a romantikusoktól tanulta – ahogy mi is tőlük tanultuk.”
VS (a Vay Sándor név alatt férfiként élő XIX. századi író, Vay Sarolta) története ugyanakkor Takáts olvasatában súlyos paradoxonokat hordoz. Ami a számára őszinteség – vagyis a férfiként élt élet –, az a regény többi szereplőjének a szemében szimpla hazugság; ami a számára természetes – hiszen a szívében élő természet hívásának engedelmeskedik –, az orvosi szemmel természetellenes. Ám a legsúlyosabb paradoxon minden bizonnyal az, hogy VS célja nem az általában vett társadalmi emancipáció: „a saját szabadsága érdekli, a többieké nem. Bármennyit is beszél a szabadságról, természetesek számára a társadalmi uralmi viszonyok.”
Ha nem is lobbantja Rakovszky szemére, a regényben Takáts mégis több kihagyott írói lehetőséget mutat föl. Ez, azt hiszem, példaadó gesztus. A kortárs magyar irodalomkritika túlnyomó része vagy laudál, vagy ledorongol, vagy ellavíroz a laudáció Szküllája és a ledorongolás Kharübdisze között a semmitmondás békés vizeire. Ez a recenzió úgy teszi világossá a kifogásait, hogy a regény erényeit sem igyekszik kisebbíteni. Amit Takáts kritikája nyújt, a higgadt, méltányos értékelés, az ma, sajnos, a kritikaírás ritkább fajtájához tartozik. Ráadásul nem a saját szépírói vénájáról igyekszik tanúbizonyságot tenni, nem tolja el a kritikaírást a szépírás – az esszé – irányába. Nem mintha ez amúgy baj volna, hiszen érdekesnél érdekesebb esszéisztikus műbírálatok születnek nap mint nap; baj csak akkor van ezzel, ha mindez az áttekinthetőség, a megvitatható állítások kárára megy.
Szépen ellenpontozza mindezt Kőrizs Imre verse a lapszám eleje táján. A címe: A költő Karinthy, az alcíme: Tanulmány versben. Ez egyfelől hozzászólás Karinthy költészetének a Beck András kezdeményezte újraértékeléséhez. De több is annál: váratlan formai kísérlet. Kőrizs különféle értekező szövegeket használ fel verssorokká tördelve, és ezek a mondatok, lám, működni kezdenek: a vers eleinte furcsa módon valóban filológiai értekezés, amely aztán átfordul Karinthy-költészet értelmezésébe, és ezen a hosszú felszállópályán aztán tényleg elemelkedik. Olvasható úgy is, mint a lírába oltott értekező prózára adott felelet, annak alternatívája, ellenlábasa; és ez kedves szívünknek.
Egyelőre ezeken akadt meg a tekintetem az új Holmiban; aztán persze folyt. köv.
