Az előző poszt után, most már sorban haladva az Apokrif őszi számában. Mindent annak figyelembe vételével kell érteni, hogy a lap alighanem az irodalmi nevelőegyesület szerepét tölti be, és a húszas évei elején járó szerzői közül jó néhánynak később valószínűleg nem lesz hivatása az írás.
Tinkó Máté "Fotószéljegyzet" című lapindító versében tetszik a "megfulladnak, mert utána őszintébb az ébredés", a többi nem igazán. Érzésem szerint a verset bárki más is írhatta volna, vagy ahogy régebben mondták: nem érzem rajta költőjének "griff"-jét, a keze nyomát. (Pl. így indul: "azokhoz szólni akik / kikaparják a falakat egy résnyi keresnivalóért cserébe / akik az iskolai fotókon kikönyökölnek az ablakpárkányon / bóklásznak a plafon repedései között"). A végét ("de mindig elmosolyodom ha látom félig behajtott lába / ölén megcsillani a Margit hidat esőben") csak harmadszori olvasásra értettem meg, ha egyáltalán. A "lába ölén" kissé képzavaros, de arról lehet szó, hogy mondjuk a Margit-szigeten készült egy kép, amelyen egy lány úgy ül vagy fekszik, hogy felhúzza a lábát, és az alsó és felső lábszár formálta mezőben látszik a híd egyik részlete. De az furcsa, hogy esőben: ki ül vagy fekszik olyankor? Elvileg akkor is látszhat a híd, ha a lány terpeszben áll, de ez esetben senki nem beszélne a "lába ölé"-ről. Szóval nem világos. Előnye a különben szerintem nem túl jó versnek, hogy nagyon ügyesen oldja meg a váltást az "azokhoz, akik.., akik..., akikbe" sorozatából egy egészen más, intim képbe. A másik vers ("Szilánkok mentén") értelmét nem sikerült kihüvelyeznem, túl szilánkos.
Most megint elkezdtem olvasni a következő verset, a "22. századi"-t, és tetszett az eleje: "Mintha zongoráznék, vagy valami / rosszabb, kopog a kezem a pulton / nem mindig törlik le előttem, nedves / és valahogy mindig fénylik, lekopogom, / túl a harmincon egyre fiatalabb pultok, / poharak, gerincek, kávégépek, alkuk", de akkor eszembe jutott, hogy ez már Pollágh Péter. (Az Apokrifben csak a fejlécben szerepel a szerző neve, nincs külön az írások címe fölé nyomtatva.) Az első olvasás után azt írtam a vers mellé, hogy mintha egy rossz Kukorellyre improvizálna jól, és néha mintha csak kézből játszana, nem szívből, de érdekes - és most se tudok jobbat. A "traumakontinensek" nagyon jó szó. (Vagyis ez jó szó, ellentétben a chatresztlenítéssel meg a világhálósszobával - lásd az előző posztot.)
A 11. oldal alatti képaláírásban szerepel egy szép szó: akvatinta.
A "Snecik" című írásból az látszik, hogy Vass Norbertnek jó a keze, de nem tudja, mit akar. Az írás - egy-két olcsóbb megoldása ellenére - billeg egy bő lére eresztett Magyar Narancs-os egotrip és egy "tökös novella" (© Esterházy) között. Az, hogy "a vékony szálú damil rendre kiszabadult ügyetlen ujjaim közül" (a milyen micsoda hogyan mit csinált milyen micsodáimból) fordításízű, de az "Ahol a morzsalék elmerült, ott mintha megnyílt volna a víz, ott gyűrűzni kezdett a felületre fagyott vakunak ható hatalmas napkorong" már valami. A "nedvesteszkó" (lekicsinylően: magán-halastó, ahol könnyű halat fogni) jó szó.
Kapelner Zsolt "Erózió"című versének az eleje átlagos, a közepe jó, a vége megint nem tetszik, de a közepe is túl van írva két sorral:
Beleléptem a kőbe,
Amit azóta figyeltem,
Hogy először idejöttünk.
Évről-évre kisebb lett,
Persze lehet, hogy
Mindig egy másik került
A helyére, ahogy talán minden
Nyáron valaki más jött vissza,
[itt elég lenne az, hogy "helyettem", de:]
Csak azt hitte magáról,
Hogy én vagyok.
A "Tengerszem" jobb, a vége pedig egyenesen jó: "egyikünk a sima vízű hegyi tó / A másik oldódó hóhalom a víztükör mögött", csak az zavaró, hogy az ember elsőre úgy olvassa, mintha a "másik oldódó" összetartozna. A "Nem most hallom először"-nek a közepén van a két jó sor (egy állkapocstörésről van szó): "a legszilárdabb dolgok benned / Egészen idegen darabokra esnek szét". Mindhárom vers kompakt, egy képet, egy élményt bontanak ki, és ez szerintem előnyükre válik.
Braun Barna "Picsogás"-a elég formátlan, a "Harapni lehet" egy apró, megíratlan ötlet, a "Más erős" bántóan idétlen. A picsogás végét némi gondolkodás után nem másoltam ide, de ez utóbbinak a második fele így hangzik:
lehet hogy most szemöldök összehúzva
bontani kéne sört a habot farmerba törölni
és úgy köpni le hátha
eltalál valami kolbászoló városi
tahót, vagy kóborló mámit ebben
a sötétben légy ami lennél
lennél de csak lennél
semmi nem jut eszembe más erős...
Torma Mária stílusát szerintem szikárítani kéne: "A nyár május elején ott rugaszkodott az udvarokon" - ez a "rugaszkodott" még jó is lehetne, de a szerző minden általam olvasott írásában van efféle ágaskodó, túlírt mondat. (Egy oldallal később: "Hol van az a derék ükanyám öregen is egyenes szálú, híresen karcsú derekától" - minek ide a "szálú"? És megint: olyan mintha a "derék" az "ükanyám" jelzője lenne, pedig a mondat állítmánya.) "Eltelten a palacsintával kuporgunk Bundás hátának dőlve, és elképzeljük, ahogy a kaleidoszkóp látogatóba megy a lekvárosüveghez, és éppolyan ragadós csókot kap az arcára, amilyet Jádi szokott adni, de legalább szép ruhába nem bújtatták, és nem fonták újra a haját, hogy aztán feladva a próbálkozást a folyton kitüremkedő tincsekkel, egyszerűen eltűzzék a frufrut" - itt már untam. A "dédi keszkenős fejé"-től zavarba jöttem: egy kézbe való kendő hogy kerül valaki fejére? Olyan ez, mint amikor egy nő "levonul az Operaház lépcsőjén, káprázatos estélyi ruhában, karján diadémmal". (Egy barátom mondata hírlapíró nagyapja munkásságából, ami évekig volt jogos családi élcek tárgya.) De ha eltekintünk a fejen viselt zsebkendőtől, ebben a "vidéki dédi"-dologban Grecsó pl. akkor is sokkal jobb.
Berényi Csaba verseiben egy olyan személyiség ábrázolódik nem túl izgalmasan, akinek unalma valahogy a versekre is átragad (főleg a másodikban és harmadikban). És Kerber Balázs más típusú versei sem tetszenek jobban: mindkét darabját valami fáradt artisztikum uralja (a fáradt olaj értelmében), valahogy másodlagosnak, epigonnak hallom a hangot, úgy érzem valamilyen élményt közvetítenének a versek, de a "szisszenő szikrák"-nak és a "fölforró márványlapok"-nak, nincs esztétikai fedezetük az egészben.
Sós Dóra írását már fáradtan olvastam, nem akarok - külön - igazságtalan lenni vele, ezért csak annyit, hogy az 50. oldalon egy mondatban kétszer szerepel a "táj" szó, ami könnyen javítható stílushiba (szóismétlés), szerkesztői figyelem kérdése.
Az utolsó két kritikát eddig nem olvastam, csak akkor szólok, ha nagyon tetszenek, vagy nagyon nem.
Közben a Youtube-on megnézegettem az Apokrif korábbi, "Beszámított veszteség" című antológiájának szerzőivel készített miniinterjúkat. Palágyi László vonásai szerintem egy híres a amerikai színésznőre emlékeztetnek, de majd csak holnapután írom ide, hogy kire, szerintem ki lehet találni.
