Amikor egy nagyon jó kínálattal rendelkező, azóta leromlott pincediszkontban megláttam a "Csirkejáték" harmadik kiadását, 2004-ben vagy 5-ben, Esterházy fülszövegnek kiemelt mondatai ("meteor, marslakó"), illetve Pilinszky és Szentkuthy méltatása miatt vettem meg a könyvet. (Az eleje olyan volt, mint egy régi Ottlik-novelláé, azért még nem vettem volna meg.) Valahol még azt is olvastam Esterházytól, hogy a könyv valószerűtlen, mármint talán a szabadságfoka olyan magas, hogy valószínűtlennek tűnik, hogy a Kádár-korban írták. Ettől is, Pilinszkyék miatt is, meg egyáltalán: azt gondoltam, hogy Rubin már meghalt. Később, amikor egy-két vicces anekdotát hallottam vele kapcsolatban, világossá vált, hogy él. Illetve hogy más könyvei is vannak, például a "Mulatság a farkasveremben" című, szerintem se nem jó, se nem rossz krimije. (Egy jó mondat az első oldalról: "Marcus százados, aki a szakmában mindennél többre értékelte a pontosságot, fanyarul megjegyezte: - Kontyos ügynökünk nincs.")
Na! De nem magammal akarok itt előhozakodni, hanem három írásról beszélnék. Az első a tavaly májusi Holmiban megjelent nekrológ, Dunajcsik Mátyástól (a pdf legvégén), a másik Keresztesi József visszaemlékezése a szeptemberi Beszélőben, a harmadik a novemberi Vigiliában megjelent interjú (letölthető innen). Illetve erről a harmadikról nem is beszélek, megtette ezt Ernő itt.
Dunajcsik nekrológnak szokatlanul alapos írása érdekes és személyes volt, de valahogy zavart, hogy - mint a cikkből rögtön az elején kiderül - a szerző csak a szövege megírása előtt néhány hónappal(!) ismerkedett meg Rubin műveivel. (Akkor mér ő írja a nekrológot?) Szóval volt az írásnak egy kellemetlen, újgazdag nekirugaszkodása. De ezt az újgazdagságot még értettem is, a szó szoros értelmében: Rubin nemrég megismert művei jelentősen gazdagították Dunajcsik irodalomismeretét vagy személyiségét - csak valahogy abban, ahogy ezt előadta, volt valami neofita jótanulóság. De aztán lassan beláttam, nem lehet mindenki paleofita. (De a jótanulóságot akkor sem kéne ilyen veiszeralindásan mutogatni.) Az írás nemcsak szép, személyes, hanem informatív is, sokoldalú bevezetés Rubinba: ha valaki csak ennyit olvasott volna a szerzőről, az is le tudna kollokválni belőle. (Megvan, talán ez az, ami zavart: idegen az ízlésemtől - és rokon a személyiségemmel! - az új ismereteknek ez a lendületes, fölényes kezelése.) Akárhogy is, mindenkinek ajánlom.
Keresztesi a személyes ismerős hangján (hogynemondjam: pozíciójábul) beszél Rubinról, és ahogy Dunajcsik írása sem egyszerű nekrológ, úgy a "Két lépés" című írás is leginkább esszé. Rögtön a második bekezdésből egy mondat, kedvcsinálónak: "2005 elején felajánlott közlésre egy részletet a Jelenkor számára – ahol azokban az években szerkesztőként dolgoztam – a Kutya az országúton című bűnügyi regényből. Erről a könyvről maga is úgy tartotta, hogy már soha nem fogja befejezni, a részlet mégsem volt érdektelen, többek között Pilinszky és Sheryl Sutton figuráját szerepeltette benne."
Ide azonban nem tudok linket tenni, mert a részletet aztán mégsem közölte a lap, Rubin visszavonta az írást, talán a szerkesztő túlzottan fontoskodó, okoskodó levele miatt, ahogy Keresztesi írja: "Újraolvasva úgy találom, hogy nem pedagógusként viselkedtem (ahogy egy szerkesztőnek kell), hanem rettenthetetlen seggfejként (ahogy egy stilisztának)."
És így tovább: végig ebben a latolgató, óvatos, épp csak magával szemben sprőd, kételkedő stílusban. És azt hiszem, éppen ebből a kettősségből fakad az írás különös hangulata: a szöveg kiegyensúlyozottsága nem a teljes egész szerkezetéből következik, hanem ezt az érzést a szerző mondatról mondatra, de minimum bekezdésről bekezdésre teremti újra, amitől - a kiegyensúlyozottság spektrumán belül - a szöveg végig érdekesen irizál. Ezzel függhet össze a hangulata is: az írás egy öreg és egy fiatal ember, furcsa, óvatos, szemérmes - "két lépés" távolságot tartó -, bizonyos jól érzékelhető férfibájtól vagy -sármtól áthatott barátságának mindenféle szentimentalizmustól mentes emléke.
Még egy mondat: "Ugyanakkor azt gyanítottam, hogy ez a fordulat, a kapcsolat megszakítása a kezdetektől benne volt a pakliban, és különösebben nem is lepődtem meg rajta. Nem hívtam föl, nem kértem magyarázatot – egy levelezőlapon megkértem, hogy jelezzen vissza, valóban megérkezett-e a küldeményem, de a válasz hallgatás volt. Ezután annyiban hagytam a dolgot. Részemről megmaradt a három lépés távolság, az ő részéről – ki tudja."
Ahogy osztályon felüli tételeket ajánlanak a szigorú francia borszakértők: "aucun hésitation". Azaz tessék erre a sokoldalú, rétegzett, szép írásra a legcsekélyebb gondolkodás nélkül lecsapni!
