Ha hátulról kezdjük, mint apánk az átkosban a népszabit, akkor éppenséggel nem Hegyi Ivánba, hanem Bessenyei Györgybe botlunk bele – időről időre el szoktam olvasni a Holmi hátlapján az idézetet. A nemzet mulatná vélünk magát, s’ nevetne mikor mi egy másnak elötte bosszúságokat mondanák, de a tudomány, magyarság azonba épülne.
Nagyon-nagyon nagy bosszúságokat, amelyeket kaján kárörömmel tárgyalna a nemzet apraja-nagyja a kávéházak asztalai mellett, a piacon vagy az ÁFÉSZ-bolt előtt, ezúttal nem mondanak a Holmi kritikarovatában, mégis: érdemes végigtekinteni ezeken az írásokon, mert nincs köztük úgynevezett töltelékanyag. (Tényleg, honnan ez az elnevezés? És miért jutott ilyen mostoha sorsra ez a kifejezés? A töltött csirke például sima csirkesült lenne az úgynevezett töltelékanyag nélkül, a palacsinta pedig maga a színtiszta abszurdum.)
Maradva hátramenetben: a lap végén Argejó Éva recenzeálja Kányádi András mítoszkritikai tanulmánykötetét, A képzelet topográfiáját. A téma érdekes, szerelmespárok, szörnyetegek (Minótaurosz, Drakula és Kékszakáll), femme fatale-ok, Casanova; a könyvet nem olvastam, a recenzióból kirajzolódó kép annyi hiányérzetet hagyott bennem, hogy jobbára a felsorolt mitikus figurákra összpontosít, nem pedig magára a mítosz mibenlétére és/vagy a működésmódjára.
László Ferenc két, a Liszt-évhez kapcsolódó könyvről közöl rövid írást. Watzatka Ágnes Budapesti séták liszt Ferenccel című könyve a kedvére volt, Dr. Szilágyi András műve, a Liszt Ferenc személyisége már kevésbé, de voltaképp írhatna bármiről, László Ferenc azok közé a kritikusok közé tartozik, akiket mindig elolvasok. Megbízható ízlésű és elképesztően informatív, a stílusa pedig úgy modoros, hogy már túl van a modorosságon, hogy sikerül ebből csakis rá jellemző, személyes hangszínt kikevernie (képzavar).
Sárközi Mátyás egy Faludy Györgyről szóló kötetet ismertet (Blénesi Éva: Olvass, bolyongj, szeress. A humanista Faludy önteremtése és világteremtése), illetve kifogásokat emel a könyv egy-egy gondolatmenetével kapcsolatban. Úgy látom, Faludyval még mindig nem nagyon tudunk mit kezdeni. Sárközi azzal zárja az írását, hogy „emberként is, költőként is figyelemre méltó jelenség volt. Életműve tárgyalandó az irodalomtörténetben. Azt pedig az utókor fogja eldönteni: hová helyezze költészetét a magyar irodalmi kánon mércéjén.” Hát ezek nem túl erős kijelentések, bár meg kell vallani, sokkal okosabbat e sorok írója sem tudna mondani róla. Talán emberként végső soron figyelemre méltóbb jelenség volt, mint költőként, miközben költőként sem volt figyelemre méltatlan. Talán a versek leginkább mégiscsak cifra szolgák voltak a szerep, a figura szolgálatában, és akkor hát ezzel a ténnyel kellene kezdenünk valamit.
A kitűnő Lengyel Imre Zsolt Szécsi Noémi új regényéről, a Nyughatatlanokról közöl kritikát. Világos vonalvezetésű, okos és mértéktartó szöveg. Ennek az írásnak, illetve Bán Zoltán András rövid recenziójának a fényében még mindig nem vagyok biztos benne, hogy szeretni fogom ezt a regényt, de abban igen, hogy el kell olvasnom. Nagyon érdekes, ahogy L. I. Zs. rámutat, hogy a kortárs magyar prózában újabban felbukkanó némely művek, Kemény István regénye, Lanczkor Gábor és Király Levente kisregényei (ez utóbbit nemrég, a Műút 29-es számában éppen ő maga gyalulta le meggyőző módon) mintha a posztmodern irónia kimerülésére adott válaszok volnának, komolyak és valamiféle „háborítatlan naivitást” célzóak. Ez alighanem összefüggésben áll az újabb magyar lírában feldübörgő „új komolyság” kérdéskörével.
Még csak a kritikarovat közepe táján járunk, de ez a poszt már így is elég hosszúra nyúlt, úgyhogy legközelebb innen folytatom.
