Január vége van, holnap február, de én még mindig Nádasdy Ádám remekművén gondolkodom. Most csak két rövid megjegyzés a versről, melynek címe A hazafiúi hűségről, s mely a Holmi decemberi számában látott napvilágot. Nádasdy szövegének két pontja van, melyek miatt a vers hetek óta fogva tart.

Az egyik a felütés („Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni…”) retorikai–gondolati ereje. A „nem szabad csalódni” szintagma azért feszültségekkel teli, mert a „nem szabad” mellett rendesen aktív tartamú főnévi igenév szokott állni: „nem szabad hangoskodni”. A csalódásra azt mondani, hogy azt nem szabad, legalábbis meglepő. Mert nem arról van itt szó, hogy eltolódna a „nem szabad” jelentése, és elveszítené tiltó értelmét (mint például abban a fordulatban, hogy „nem szabad megöregedni”, ami ugye körülbelül annyit tesz, hogy „nem jó dolog megöregedni”). És arról sincs szó, hogy a szöveget szétroncsolja az irónia mindenható ereje, és a szintagma két tagja közötti szemantikai feszültség implikálná a vers állításának tarthatatlanságát. Nem, ez az ünnepélyes, tiszta hang bizony tényleg azt mondja, hogy nem szabad csalódni: a csalódás döntés kérdése, s aktívan lehet munkálkodni rajta. Eldönthetitek, fiúk, hogy nem fogtok csalódni. Valahogy úgy, ahogy a szerelem oka nem mindig Ámor nyila, legalább annyira az ember döntésén múlik (ahogy női magazinokban olvashatjuk). Nádasdy verse arra tanít, hogy az is a döntésemen múlik, csalódom-e: csalódom-e a hazámban. (Mellesleg az sem magától értődő, hogy a hazához való viszony problematikus voltát a csalódás fogalmával közelítsük meg.) Nádasdy Ádám a magyar irodalom egyik legfontosabb anya-versének, a Kései siratónak szavait („Kit anya szült, az mind csalódik végül…”) használja fel, hogy egy egészen más távlatokkal bíró költői tételt állítson fel.

A másik pont a szöveg zárlata: „a lába közül bújtatok elő, / s a szaga végig ott lesz rajtatok.” Ezek a sorok nem a gondolatiságukkal, hanem a közvetlenségükkel hatnak. Már-már agresszív az a gesztus, mellyel Nádasdy ezt a képet elénk állítja. A meggyőzésnek, a tanításnak vége; az elkerülhetetlent példázó, csupasz kép zsigerileg ragad meg.

*

És még egy megjegyzés.

„Fiúk” – régen mondták nekem ezt úgy, hogy komolyan tudjam venni a fiúi pozíciómat, hogy most valami érvényeset fogok hallani valaki okosabbtól, s azt érdemes les megszívlelnem.