Érdekes a nyári Jelenkor kritikarovata. Mohácsi Balázs műfordításkritikája a legkeményebb, de hát az puha anyaggal dolgozik, úgyhogy mégis inkább Bazsányi Sándoré. A legjobbat meg Mátyási Róbert írta.
Bazsányi Krasznahorkairól ír, kissé vállvonogatva, illetve udvarias nem-lelkesedéssel, érdeklődő elutasítással. Így kezdődik: „Korábbi köteteiben már megjelent szövegek és mostanság született írások rendeződnek össze a méltán népszerű Krasznahorkai László új könyvében, amely – ha nem csupán pőre piacirányult kiadói megfontolást gyanítunk a háttérben (márpedig miért tennénk, ha nem muszáj) – a pálya egészét átfogó, pontosabban a pálya egészére érvényesnek tűnő poétikai önmeghatározásként is fogadható (s így szerethető).” Kicsit belenagyítok:
méltán népszerű – Hát, nem a legmelegebb dicséret. Emlékszem, gimnazista koromban egy szavalóversenyen a konferansziénak nem jutott eszébe az egyik zsűritag (új magyartanár kollégája) teljes neve. Átugrotta a sorban, hátha addig eszébe jut. Nem jutott, úgyhogy a végén tért vissza hozzá: „És végül, de nem utolsó sorban a méltán népszerű Pali bácsi.”
ha nem csupán pőre piacirányult kiadói megfontolást gyanítunk – Azért ez a gyanakodás meg a piacinyárulás együtt már gyanús..
s így szerethető – Máshogy talán kevésbé, nemde.
Aztán „a retorikus monotónia elviselhetőségé”-t, „a tematikus sulykolás elfogadhatóságá”-t említi, azoknak is a „határát”. Itt pedig már tréfál is: a "szemléleti tágasság értelmében: mindenütt csak »ugyanaz van«. Következésképpen minden – horribile dictu bármi – ugyanúgy lehet a tárgya a beszédnek vagy az elbeszélésnek. »Vehetnénk« akár még a csonka gúlát is.”
A kötet fejezetbeosztásáról Bazsányi ezt írja: „Van valami olyasféle közös retorikai-szemléleti nevezője ezeknek az írásoknak, amelynek fényében kissé mondvacsináltnak tűnhet a szövegek elkülönítése a BESZÉL és ELBESZÉL című fejezetekbe (hiszen aki Krasznahorkainál történetesen »elbeszél«, az is elsősorban, sőt leginkább, »beszél« – szenvedéllyel beszéli ezt a nyelvet); de az is lehet, hogy ez a mondvacsinált tagolás éppenséggel meg is felel Krasznahorkai önteremtő és öngerjesztő, jócskán ceremoniális prózájának, azaz nem mond ellent ama bizonyos közös retorikaiszemléleti nevezőnek, miszerint minden szövegben lényegében »ugyanaz van«.”
Jó meglátás ez is: „Krasznahorkai nem annyira a meg- vagy félreismerés kétesélyes logikáját, mint inkább a ráolvasás egynemű retorikáját működteti – nagyon nagy hatásfokon.”
Ez is elgondolkodtató: „Jobb szó híján nevezhetnénk ezt az egynemű(sítő) poétikai jelenséget – és nem véletlenül a szerzőtől kölcsönözve a formulát – Krasznahorkai-általánosnak, vagy inkább Krasznahorkai-vírusnak; mely szövegvírus egyébként nemcsak a Krasznahorkai prózát, de a Krasznahorkai-olvasást, - értelmezést és -értelmezéstörténetet, sőt -kultusztörténetet is keresztül-kasul átjárja. Miként ezt a könyvet is, amely tehát hogyan máshogyan érhetne véget, mint az ELKÖSZÖN-fejezet Nem kell innen semmi című egymondatos monológjával, annak himnikus végtrillájával: »… mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.«” (Azt hozzátenném, hogy nem tudom, mi ennek az elköszönésnek a valódi tétje; majd kiderül.) Érdekes volt Vári Györgynek a Narancs legutóbbi sikerlistájához (most nem matekozok) írt homíliájában olvasni majdnem ugyanezt az idézetet – „nem vinnék semmit magammal” –, ugyanazon az oldalpáron, amelynek bal oldalán Lengyel Imre Zsolt idézte remek, távolról sem egyértelműen pozitív kritikájában Erdős Virágtól az „Elviszem magammal”-t.
Amikor azt olvastam Palojtay Kinga Darvasi-recenziójában a szerző egyik megoldásáról, hogy "Cinikus felhangú metaforája lenne ez a művészsorsnak és a szeszélyes mecénásnak? Vagy csak egy ügyes, kicsit talán hatásvadász írói ötlet? Döntse el ezt az olvasó", kicsit csodálkoztam: a recenzens nem olvasó? Az rendben van, hogy az író bizonyos dolgokat eldöntetlenül hagy, de a kritikus azért mégse úgy író, nemde. Máshol ezt írja: "Ezekben a blaszfémia határán egyensúlyozó szövegekben talán az a legérdekesebb, hogy a tulajdonképpeni főszereplő – a könyv fülszövege legalábbis ekként azonosítja –, Jézus, szinte mindvégig homályban marad, csak Júdás szemszögéből láttatva tudunk meg róla egyet s mást." Szerintem az, hogy Jézus nem nagyon jelenik meg egy róla szóló történetben minimum a "Ben Hur" és "A lator" (a két napja elhunyt Bernadette Lafont epikus feneke itt, 0:32.50-nél) óta nem túl érdekes. A kritika két "fogalomcsoportra" fókuszálva szól a könyvről, de szerintem túl sok nagyságrendet ugrik, egyből túl közel megy a mikroszkóppal: először arról kéne meggyőznie, hogy a könyv jó.
Mohácsi Balázs kritikája a Mohácsi Árpád (mint arról jegyzet tudósít, a két személy csak névrokon) által fordított Gottfried Benn-kötetről lesújtó, de túl hosszú és túl részletes, kissé iskolás: a terjedelem felében is meggyőzött volna. Túlbeszéli pl. a bensőség és belsőség közti különbséget, a vörös árnyalatait, a kiverni szó nemkívánatos jelentését, és túl soknak hat a következő mondat is: "Eörsi verziója kielégítően feszes, és jóval pontosabb, mint Mohácsi Árpádé. Ezzel nem azt mondom, hogy Eörsi verziója pontos volna, egyszerűen csak azt, hogy Eörsié jó fordítás." Mindenesetre úgy tűnik, a fiatal (23) kritikus tudja, mit beszél, csak még nem mondja elég biztosan. A tájékozódását jól mutatja, hogy a nem túl régen ismertté vált Bognár Pétert ilyen mondatban említi – Krusovszkyval, Nemes Z.-vel együtt –: "Ám Benn éppolyan fontos ma is, mint régen, hiszen hatása kimutatható olyan fiatal költők lírájában, mint például".
Mátyási Róbert Bagi Zsolt-kritikája nehéz olvasmány, de felkelti az érdeklődést a tárgya iránt. Műfajilag érdekes, hogy a recenzeált kötet szerzője előzetesen véleményezte a recenziót (Bagi megjegyzéseiből néhányat Mátyási be is épített), ráadásuk a kritika egy másik, még meg sem jelent kritikával is vitatkozik. Oldalakat olvastam már belőle, amikor még mindig nem tudtam, voltaképpen miféle kötetről is szól – amikor ideértem: "Az olvasó a szememre vetheti, hogy eddig a könyvről úgy írtam, mintha az szinte kimerítően egy különös politika- vagy társadalomfilozófiai vízióval foglalkozna, pedig ha valaki felcsapja a Helyi arcok, egyetemes tekintetek tartalomjegyzékét, akkor többségében irodalmi könyvkritikákkal, egy kiállítás beszámolójával, festészetelmélettel, fordításelemzéssel vagy recenziókkal találkozhat." Rokonszenvesen alapos írás, de meg sem próbálom a lényegét érinteni, egyrészt ez jobban áll Noshát kollégának, másrészt mennem kell játszani.
Weiss János Sárközi Mátyás "Párban, magányban" című könyvéről és Papp Zoltán János "Török Sophie naptárai 1921-1941" című kétkötetes szövegkiadásról írt kritikája érdekes. Megtudható pl. hogy Török Sophie hogyan jelölte naptárában a szerelmi aktust, és hogy ezek mikor ritkultak, illetve szűntek meg közte és Babits közt. Jól kiemeli a forráskiadás és Sárközy interpretációja közti különbségeket, pl. hogy hogyan zajlott Szabó Lőrinc utolsó látogatás a beteg Babitsnál. Egy Babits szerelmi életéről szóló (könyvekről szóló) kritika zárómondatában ugyanakkor kicsit furcsa, de végül is nem meglepő ezt olvasni: "Az irodalomtörténet-írás furcsa bosszúja, hogy úgy tekint Babits életére, mintha ő is a szerelmet (és csak a szerelmet) kereste volna a világon. Ezért a fenti könyvek – bármilyen tiszteletre méltó is legyen irodalmi megformáltságuk vagy filológiai alaposságuk – csak távolítanak Babits költészetétől." (Nem szorosan ide tartozik, de ide kívánkozik: Osvát Ernő nevében nincs "h".)
