Ezek kimaradtak.
A tavaly decemberi Jelenkorban nagyon jó Schein Gábor verse. Jól indul ("Démonaid némák és mozdulatlanok"), és jól ér véget ("Géppisztolyos gyerekek törnek be egy moziba, utcakövek, molotovkoktélok repülnek. / Itt bent még sötét van. Egyedül vagy, és bámulod elfelejtett önmagad"), és hát közben is jó. Néha még vicces is ez a komor költészet, bár lehet, hogy komolynak van szánva, amikor arról van szó, hogy micsoda mikrobákra is bukkantak a tudósok (eddig jellemzően "forró, oxigénhiányos környezetben"), illetve itt-ott puha anyagot is tartalmaz: "Menj ki az utcára, / és emlékezz a háborúra, [itt jön a szemre tetszetős, de tapintásra olcsónak tűnő anyag:] amely tegnap ért véget, pedig csak holnap fog kitörni." Nem tudom, leírták-e Scheinnel kapcsolatban, hogy "nagy költészet", biztos nemsoká le fogják (ez itt nem ér). (Most rákerestem, úgy látszik nem írták le, viszont gyanút fogtam: a "poeta doctus"-t nem úszta meg.)
Vörös István versei közül ugyanabban a számban az első első fele érdekes: mint Karinthy Füst Milán-paródiája, jól keveri a zsoltáros hangot a hétköznapival.
1 Mennyire megsokasodtak
az ellenségeim.
2 Maga a felébredés
az egyik legnagyobb.
Vagy itt:
6 Idegen vagyok
a sok ezernyi néptől,
mely köröskörül
felállott ellenem.
7 A székek, a lépcső,
az ágyláb, a hajnali fény,
a pisilés hangja
a szomszéd lakásból.
Itt aztán mintha kifulladna az ihlet, az új lendület pedig nem az eddigi íven folytatja (azt hiszem, versben az ismétlés mindig gyanús):
8 Ők tényleg mind a barátaim?
9 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz rólam.
10 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz magadról.
Nagyjából ugyanitt a gondolatmenet logikája is jócskán csorbát szenved, hiszen miért is feltételeznénk, hogy az Isten azt hiszi, hogy akik hozzá kiáltanak, "azok jók", és hogy azt hinné, hogy pusztán az ő népe szorul az áldására. A vége aztán, főleg a legvége, már csak retorika:
14 Eltakarják a világot
szemed elől neked
szóló mosolyukkal.
15 Vagy Te takarod
el a világot?
Kíváncsi vagyok, Uram.
A második és harmadik vers szerintem - okosan, olvasmányosan ugyan, de - hol elég kigondolt, hol blöffszerű. Itt van pl. ez:
3 Uram, tedd, hogy a halál
ne legyen ember,
ne kelljen szóba állni vele.
4 Uram, tedd, hogy a betegség
ne legyen állat, ne tudjon
belemarni a húsomba.
5 Uram, tedd, hogy
a baj ne legyen
tárgy, ne kelljen megfogni
és odébb rakni otthon.
Ezzel az a helyzet, hogy eredetileg "betegség", "baj" és "halál" van a mondatokban, ebben a sorrendben, de szerintem az alanyok nyugodtan felcserélhetők.
Tóth Krisztina novellája jó, Szvoren Edináé nagyon jó, Bán Zsófiáé (Nádas előszava a novelláskötet német kiadásába ide vagy oda) nem annyira. Írtam volna hosszabban, de rájöttem, Leó már megírta: tessék. Szvoren szerintem elementáris, Tóth Krisztina fel tudja ébreszteni az elementaritás érzetét (csak ne szeretne minden szálat úgy elvarrni), Bán Zsófia nem.
Már csak két vers. Az egyik a februári Holmiban: Bognár Péteré. Az "Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték" című költemény még sokkal betegebb, mint a címe, szerintem mindenkinek, aki szereti a lírát, el kell olvasnia. A római számokkal tizenkét részre osztott versben, illetve versburjánzásban, verspüspökkenyérben, mindenfélét komótosan magával sodró versgleccserben a vezérfonal az a szöveg, amely nem más, mint egy kilőtt puskagolyó monológja. Így kezdődik:
Iszonyatos erejű ütést érzek a hátamon.
Zaj, gázszag és forróság.
A hátam mögött keletkezett nyomás
Rátol a csigavonalban futó huzagolásra,
A hüvely leválik rólam,
Gyorsulva lökődöm kifelé.
A huzagolás három centiméterenként
Megpörget a hossztengelyem körül.
A csőtorkolatnál erős gázörvénylésbe kerülök,
A levegővel érintkező lőporgáz berobban,
Szisszenő villanás, füst és bűz.
Kint vagyok.
Megcsap a kinti világ hidege.
Alattam mélység, fölöttem mélység,
Mindenfelé, amerre forgok, hatalmas,
Hihetetlenül világos tér.
Repülök.
Aztán sok egyéb közt vannak benne erotikus élményfoszlányok, Quimby-reminiszcenciák, illetve potenciális Quimby-szövegek, pl. hallgassuk ezt fejben Kiss Tibi hangján:
Evésbe menekülök, túróscsuszát csinálok,
Húst, hízok, arcom felenged, megolvad,
Vonásaim elgyengülnek, nem bírok magammal,
Szeretetreméltó vagyok: nyelek, pislogok, de jó.
Persze, jó Imre Flóra első szonettje is, de szerintem nyugodtan lehetett volna Bognár vad versével kezdeni a számot.
És ha már költőnőknél (nőköltőknél) és vadságánál tartunk: 2012 felfedezettje nekem eddig Lukács Flóra, a friss Apokrifból (mint az "E számunk szerzői"-ből megtudható: 1994-ben született gimnazista). Érdemes az első vers első versszakának felépítésén elmélázni, a másodikban pedig megfigyelni az "Elmosódott koponyagyűrűk [milyen jó szó!], / Földbe taposott sörösdoboz" mellérendelését. (A "kicsempézett kézmozdulat" vagy elmélyült Pilinszky-olvasást feltételez, vagy csak tehetséget.)
Egy év
A játszótéren vodkázom egy négyévessel.
Gépzsírral állítja a hajam, vasúti síneken alszunk.
Kétméteres fekete kutya rágózik mellettem.
Együtt ver a szívünk. Hónapok óta ezt álmodom.
Egy lemerült mobillal végigfotózzuk szeretőink,
Démonaink szemében átlátszó bőrű szeretőink filmjeit.
Visszapillantó tükörre csomózott
Menyasszonyi fátylak,
Elmosódott koponyagyűrűk,
Földbe taposott sörösdoboz,
Kicsempézett kézmozdulat, kicsempézett héjahús.
A "Taiwan Calling"-ban nem (sem) értek mindent, de az első kép nagyon jól van felépítve, az pedig szinte hihetetlen, hogy a nyilvánvaló, átható giccs bűnében fogant "fényporszag" mennyire nem giccses itt.
A kristályterem átlátszó műanyagdobozokból
Épített, sípcsontig érő város, amit egy
Sínpáron mozgó pontlámpa a nagy belmagas
Szoba falára rajzol.
Meditatív, csendes zaj, fényporszag.
Buddhista szútrák egy vízparti fatörzsön,
Homokba vetített vergődő haltesten
Ugyanezek a betűk.
Nejlon függőágy gyapjútakaróval.
Egy kiállítás foszlányai, ami tegnapról
Maradt, mert olyan volt, mint
A facsart narancslé, reggeli a pohárban.
A lazább "Tengerzöld"-ből ez csak simán jó:
Most látom a tengert két év óta először.
Az olívafák szaga és a vágott citrom,
Amit a benzinkúton vettünk,
Keveredik a borral, ha néha beleiszol.
Eltelik félóra, mire leesik, hogy
Itt lehetne élni.
Ennek a gyakran (istenem, három versről van szó!) hadonászó koreográfiának nem értem minden mozdulatát, de azt látom, hogy nincs bennük semmi lolitás cukiság, és ez tetszik.
