Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Kiről-miről szól az alábbi idézet? Hol jelent meg?

"Válságos körülmények között – a racionalitás kudarcaként – a különféle politikai közösségek gyakran alkalmaznak a múltra vonatkozó fikciókat, mítoszokat, amelyeket az adott társadalmi viszonyok fenntartására, megszüntetésére, illetve saját politikai szerepük legitimálására használnak fel. Nem más a céljuk tehát, mint a mítoszon keresztül rámutatni az egyszer már létezett múltbéli állapotra, amely sokkal elfogadhatóbb az éppen fennálló körülményeknél, így – értelemszerűen – annak visszaállítására szólítják fel a közösség tagjait. A kitűzött cél elérésében játszik szerepet a vezérkultusz. A közösség ugyanis kiemel egy személyt, a vezért, akit egyedül alkalmasnak vél arra, hogy megmutassa a válságos helyzetből kivezető utat, orvosolja az elszenvedett nemzeti traumát, visszaszerezze az elveszített nemzeti nagyságot." Majd: "a vezérkép egyik meghatározó rétege a vezér és a nemzet közötti szétszakíthatatlan köteléket fejezte ki. Eszerint a [...] kizárólag a nemzet érdekeit követi, mindenfajta politikai küzdelem felett áll, mentes minden egyéni és csoportérdektől, kizárólag a nemzet akaratát valósítja meg."

De ne kelljen új ablakot nyitni a Google-nak: a szöveg Turbucz Dávidnak a Horthy-kultuszról szóló cikksorozatából van. (A Horthy antiszemitizmusáról szóló legújabb rész még nem éles, de érdekesnek látszik, majd megveszem a Kommentárt.)

És ez kiről szól, ki írta, és hol: "Az öles szép férfiért a nők hajba kaptak az utcán. Java férfikorában - az emlékezések szerint - délig dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe -, s lóversenyre ment [...]; aztán találkozott egy fekete szemű asszonnyal a Ráctemplom környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal, majd kártyázott nagy tételekben"?

Bezeczky Gábornak a decemberi Jelenkorban megjelent cikke szerint a szöveget Gorcsev Ivánól írták - bár Czine Mihály irodalomtörténész jegyzi, és "A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig" című kézikönyv Krúdy Gyuláról szóló fejezetében jelent meg.

Tetszenek a Hévízben Szőcs Petra versei. A "Függöny, lámpa" című hosszabb jobban: egy jó költő rövid, néhány soros verséhez talán elég egy szerencsés ötlet, illetve a verselni tudás is - és azért ilyen olcsón nem szeretem adni magam. Nagy erősségük az indítás, és általában az is tetszik, amit a költőjük utána csinál. Sz. P. versei fanyar, egyéni hangjának, úgy érzem, nagy a teherbírása: nem fenyeget az, hogy a hang modorrá, öblögetéssé válik, és elunom, mint annyi híres - és egyébként jó - költőét. Az is tetszik, hogy egy bizonyos hétköznapi szinten érteni vélem ezeket a verseket, de közben akkor is tovább birizgálnak, miután végigolvastam őket. A szimpla, egy srófra járó vers nem érdekes, az érthetetlen se, a nehezen megérthető se. (Mert hát minek cifrázni, ha végül is a végére lehet járni?) De hát akkor ugye mi marad? A rendes vers, gondolom. Szőcs Petráéi általában ilyenek, és ráadásul még azt a divatos elképzelést is cáfolják, hogy a humor - egy lendülettel a posztmodernnel - kiment a divatból, és most csakis halálos komolysággal elmotyogható költeményeket volna szabad írni. (Az előző poszthoz: Darida Benedek Hévíz-beli Bukowski-esszéje is olyan, mintha nem irodalmi lap, hanem mondjuk a "Hamu és Gyémánt" magazin felkérésére íródott volna.)

A Korunkról akartam még, nem erről a popkultúrás újról, hanem a júniusi sportszámról, illetve abból is Esterházy írásáról. (Van benne Vitray Tamás is!) "A Kántor-napló" ezzel a nem valami ígéretes teklimeklivel kezdődik: "Cage mottója szerint születik ez a napló, I have nothing to say, I am saying it, that is poetry, nincs mit mondanom, ezt mondom. Hogy ez költészet volna, nem hinném. Rajtam ragadt ez a sport-izé. Futballcafrang. Hogy volna közöm hozzá, tudnék róla valamit. Alig van közöm hozzá, és vannak emlékeim, igaz, elemi emlékeim. Még azt is mondhatnám egy régi regény hangfekvésében, hogy sorsomat meghatározó emlékek. De legalábbis az életemet. Ennek kapcsán (Ennek kapcsán? Mert "ennek" van kapcsa? Ez azért elég snassz - jó, hogy nem mindjárt: hat óra magasságában. Sz.D.) jut eszembe, hogy mennyire nem tudok gondolkodni a sorsról."

Az a teljesen egyedi, ritmustalan ritmus, ahogy a kezdeti toporgástól (na jó: bemelegítéstől), a hang csak alig a nyilvánosságnak szánt beéneklésétől, egy unokás sztori és mindenféle szórakozottnak, hovatovább bogarasnak tűnő zárójelek (köztük szögletesek!) után - pl.: (Jesszusom, sikoltanék a nagynénéim hangján, lehet, hogy én szubjektív idealista vagyok? Ez a komcsik idején, rémlik, kárhoztatva volt. Vajon most mi lehet a helyzet? Minek keveredek mindig erre... Egyébként nyilván azért, mert keverve vagyok, erre [is] kevernek. De még mielőtt kitérnék a szubjektív idealizmus turulos-sámános változatára, kemény kézzel bezárom a zárójelet.) - egy régi, lecsúszott, hiányos fogsorú, alkoholista csapattárs portréján keresztül eljutunk az ember saját hazugságainak és aljasságának szinte ontológiai (szinteontó) mélységű vizsgálatáig, az az írást műfajának ritka emlékezetes darabjává teszi. (Kár, hogy a lap weboldalán rossz helyre mutat a bal oldali hasábban a link, a pdf valójában itt van.)

(Szolgálati közlemény: Esterházynak a karácsonyi És-ben megjelent írása - a szerintem részben szimplán buta, részben nem szimplán tahó - utca-átnevezésekről a prae.hu-n [46:10-től] meg is hallgatható.)

Legutóbb a karácsonyi És-ben és a novemberi Jelenkorban olvastam Oravecz Imre verseit. Ezekből többnyire valami mindenen túli, tejfölszerűen homogén önsajnálat árad, mégpedig elképesztő volumenben - elsőrendű költői bravúr, hogy a versek mégsem émelygősek. Oravecznek mindenről a halál jut az eszébe - konkrétan a saját halála -, és nem is cifrázza túl a dolgot, a versek mégis versek. Sajnos nem találok megfelelő linket, mert mindenhol a "Kaliforniai fürj"-et látom, az És meg ugyebár fizetős. (Annál az önkéntes kiadói döntésnél, hogy nem teszik a tartalmat szabadon hozzáférhetővé a neten, egy barátom szerint a lapnak az se ártott volna többet, ha betiltják.)

Szintén a nov. Jelenkorban olvashatók Lackfi Jánostól "Milyenek a magyarok" címmel kisprózák. (Azóta láttam a könyvet is, itt a Literáról egy szemelvény.) Szerintem normális esetben ilyen csekélyebb fesztávú írást napilapban közölne egy író, de hát nincsenek normális napilapok, ami már abból is látszik, hogy nincs minden lapban mindennap irodalomkritika, illetve szintén mindegyikben heti borrovat.

Érdekes, az Ex-Symposion is újságszerű, mindjárt ilyen az induló Ferdinandy-interjú, de az Alexander Brody-írás különösen. (Az előzőből végre megtudtam, hogy mi a kapcsolat a két latin-amerikai emigráns író, F. Mihály és F. György között - néha irigylem a problémáimat -, az utóbbiból pedig azt, ami különben Veiszer Alinda nem zavarba ejtően jó interjújából is tudható [1:02-nél]: hogy Alexander Brodyt magázta az apja.) Mellesleg Brodynak az Ex-Symposionban emlegetett volt évfolyamtársa, az egykori amerikai külügyminiszter nem Backer, hanem Baker.

Érdekes módon újságcikkszerű Kántor Zsolt hosszabbik ex-symposionos verse is ("Papirusz és pergamen"), amelynek központi gondolata az, hogy a pergamenkódexek gyártásához sok állatot kellett leölni, a legfinomabb lapok pedig egyenesen állati magzatok lenyúzott bőréből készültek. (Jó mondat: "Volt egy-két abortusz, mielőtt nagy művek születtek.") A vers - versnek - eléggé egydimenziós, az utolsó két sor pedig egészen a tucatglosszák szintjére száll le: "Ma a rongyból készült papír igen humánus eljárás. / Ennyivel silányabb a mostani kultúránk?"

Krusovszky Dénes Kittenberger Kálmánról és Széchenyi Zsigmondról szóló írása is igényes magazinba való. Két mondat a javából: Kittenberger "lábadozása közben a Múzeumtól kapott elégedetlenkedő levelekre válaszul hazaküldte leszakadt ujjpercét, hogy nézzék meg otthon a körme alatti arzénfoltokat, amelyek bizonyítják, hogy folyamatosan preparált az oroszlántámadás előtt", és: "sokat panaszkodott a majomkilövésekről, amikre a Múzeum kérte föl, mondván, hogy a majmok túl emberi módon halnak meg, amit nehéz elviselni - ilyen panaszt a későbbi vadászok feljegyzéseiben ritkán lehet találni." Mindazonáltal az az érzésem, hogy Krusovszkynak nincs prózahangja, illetve - ezzel összefüggésben? - túl kevéssé tartózkodik az olyan közhelyektől, mint "a fekete kontinens", "egymást túlharsogva méltatlankodtak", "majdnem végzetes következményei lettek", "az '56-os harcokban vált a lángok martalékává".

Különben Csányi Vilmos Lénárd Sándorról szóló rövid írása is elmenne a Nők Lapjában is (mindezt nem rovom fel, csak regisztrálom), amihez egyébként Csányi direkt nem olvasta el újra Lénárd könyveit. Érdekes a vallomásossága: hogy mennyire szereti Lénárdban azt, amit saját magából hiányol. Azt hiszem, van ebben valami paradigmatikus. Bámulattal tekintek például Noshát kolléga olyan vonásaira, amik bennem nincsenek meg - holott elvileg akár meg is lehetnének. Vagy talán kisebb mértékben vannak meg bennem, annyira, hogy azért felismerem és értékelem őket - de Ernő pl. lazább nálam, és az okossága igazibb. Ugyanakkor nemrég csodálattal beszélt valakiről, akit minden bizonnyal ő tisztel hasonló hiánymegfontolásokból. Csakhogy ettől a harmadik személytől én egyáltalán nem vagyok hasra esve, még ha nagyon penge is mondjuk Spinozából. Még majd gondolkodom ennek a viszonyrendszernek a szerkezetén, de alighanem másról van szó, mint hogy a barátom barátja nem feltétlenül (sőt valószínűleg nem) a barátom.

Karácsony előtt a barátaimmal vacsoráztam (egyikük thait, mármint thaiföldit főzött), rajtam kívül mindenki jól beszélt németül és egyszersmind angolul is, volt, aki anyanyelvi szinten. Meg is kérdeztem, hogy szerintük a német nehezebb vagy az angol. Nagyon elgondolkodtatóan válaszoltak - pl. hogy angol után marha nehéz a német, ami fordítva nem igaz -, illetve egyikük azt mondta, hogy szerinte nincs is ilyen: nyilván minden nyelv kb. egyformán nehéz. Mintha Nádasdy Ádám is ezt mondaná a karácsonyi ünnepi (mintha erre a distinkcióra külön vigyáznának) És-ben. "A német nyelv meglepő könnyűsége" című cikkben azt írja, hogy 1.) mivel a természetben nincs olyan, hogy "könnyű" vagy "nehéz" (pl. nincs könnyebb vagy nehezebb sorsú állat),  és 2.) mivel a nyelv a természet része, "a vélekedés, hogy valamely nyelv csak úgy magában, abszolút értelemben nehezebb volna, mint egy másik, naiv és szakszerűtlen". Jó, ez igaz lehet, de hát nem kell mindig szakmázni. Lehet, hogy egy biológus szerint nincs szép meg ronda állat (a linkeket most megspórolom), de közben a napnál is világosabb, hogy van. Ezen a téren nem illetékes a biológus. A "csak úgy magában, abszolút értelemben" megszorítással persze mintha Nádasdy is megengedné, hogy a nyelvek, bár természeti jelenségek, a hozzájuk való viszonyunk pl. kulturálisan is meg van határozva, de ettől azért a cikkében eléggé eltekint. Élvezetes írás (mint Nádasdyéi mindig), de most nem győz meg.

A Hévíz című, tavasszal megújult folyóiratban két Nádasdy is van. Egyrészt az eddig főleg a Műútban olvasható Dante-fordításból egy újabb szemelvény, és egy interjú. A Paradicsom-fordítás tipográfiája katasztrofális. A hatodik ének első tizenöt sora után nem a tizenhatodik következik, hanem huszonegy sornyi jegyzet (nem lapalji vagy lábjegyzet, hanem szövegközi - már ha van ilyen). A 16-38. sorok csak ezután jönnek, de akkor, a 39. előtt megint egy nagy adag jegyzet - és így tovább. A Hévíz különben nem csúnya lap (bár kicsit vékony a papírja, és átütnek a sorok, de a nyomda nagyjából meg tudja oldani a soregyent, úgyhogy prózaközlemény esetében nincs probléma, viszont a versek rövidebb sorai mellett átüt a túlsó oldal szövege), de a Műút tipográfiája és adottságai is jobbak, sokkal szerencsésebb oldja meg ezt a lábjegyzetdolgot. (És én a talpatlan betűt sem erőltetném: ilyen tömegben és ilyen vékonyakat elég nehéz olvasni.) Nádasdy egyébként színesen beszél az interjúban a fordítás problémáiról (pl. azt mondja, "a vallása tiltja", hogy olyan szavakat használjon a fordításában, mint a "bús" vagy a - "heves" értelemben vett - "hő"), amíg a nem kerül fel a netre, ezt a másik interjút ajánlom, A vörös postakocsiból.

Az új Holmi ugyanakkor kritikát közöl Baranyi Ferenc Pokol-fordításáról. A recenzió dicsérő, de kicsit szürke, illetve mintha a Baranyi-szöveg is annak mutatkozna a tükrében, legalábbis abban az értelemben, hogy szemlátomást nélkülözi Babits színeit - miközben nem világos, hogy mivel kárpótol a hiányukért. Egy régi poénnal visszaélve úgy is mondhatnám, mintha Baranyi akarna lenni a magyar Babits.

A kanonikus fordítással bíró művek között nyilván kitüntetett szerepe van a "Hiszekegy"-nek. Ennek Illyéstől származó fordítását közi a Vigilia. (Valójában egy levelezést közöl, dokumentumszerűen, de a legérdekesebb mégis az illyési szöveg. Illetve az a lábjegyzet, amely a Bálint Sándorné névhez csatlakozik, és megtudható belőle, hogy  ki volt - Bálint Sándor.) Illyés ezt ajánlja első sornak: "Hiszem, hogy egy az Isten", ami nagyon jó, mert a "Hiszek egy Istenben" zsolozsmaszerű elmondásakor az "egy"-en semmi hangsúly nincs, olyan, mintha az ember egy Istenben hinne, a sok közül.

Az októberi Látóban Simon Márton "Slam a ballaszton" című verse: kicsit későn közölt, de annál frappánsabb hozzászólás a márciusi Jelenkor Nemes Nagy Ágnes-vitatkozásához (vitának nem nevezném). A vers közepéből idézek (a honlapon el vannak tördelve a sorok, papírlapot még nem láttam):

Ágnes, én szeretem magát. De nem úgy, persze, ne értse félre.
Én építek magából egy szobrot, csak keljen életre cserébe végre.
Ágnes, én tudom, hogy maga nagyon is él, hogy ott bent tusakodik, mint az alkonyat,
de fogyó hold mosolya fényei beárnyékolják az arcomat.
Én tudom, hogy a kitakart részeken csak szél, geológia és meztelenség –
de maga forró kavicsokat izzad, Ágnes, erre egy tökéletes életmű se lehetne mentség.
És értem én, hogy maga terápiára pszichológus helyett asztrofikushoz kellett volna járjon,
de azt szeretném, hogy ne a sziklás Macedóniába, inkább a csicsás Calzedoniába vágyjon.
És tudom, hogy maga angyalok közt volt szervdonor, és zseniktől tanulta a rendet,
de ez a szenvedély, ami a szende mély szemekben ég, egy erdőt is két vállra fektet –
mert maga azóta is tökéletes jambusban hallgat, és ütemhangsúlyosan nyújt kezet,
egy adoniszi soron merengve keveri a kávét, míg szívében egy a-moll nyila rezeg;
és nem hiszi el, bárhogy is mondom, hogy romló hús a test, de megér egy misét,
ha izzadságcseppektől ragyog a homlok, mint egy éjszakai Balaton-felvidék – – –
Ágnes, én tudni akarom, miről nem beszélt. Megkérdezném, amit senki nem mert.
Pedig tudom, ha itt lenne, már rég hazazavarta volna szonettet írni az összes slammert.

(A Jelenkor-cikkek itt, mi ezekben a posztokban érintettük a témát. Téreynek a júniusi Új Könyvpiacban volt még egy utánlövése: "Néhány költőnő kolleginámat [nem sok ez a kettő, a -nő, meg az -ina így együtt?] roppant érzékenyen érintette az írás, Azt hiszem, igen finoman fogalmazok, ha azt mondom, itt nem kevesebb történt, mint az, [bökje már ki!] hogy ők kétségbe vonták a véleménynyilvánítás szabadságát. Szegény költészet az, amelyet olvasni »kell«, ráadásul csakis a megadott módon. Szegény kultúra az, amelyik érinthetetlen szent teheneket legeltet a hímes mezején. Sapienti sat." [Az utolsó ironikus mondatnak itt nincs értelme.])

Remélem, nem rontom el senki szórakozását, ha ideírom: szerintem a novemberi Kalligramban megjelent "Bellino, Terezám" című verset nem Casanova írta, hanem a fordítóként feltüntetett Varga Imre.

Varga maga ad kulcsot a megfejtéshez, mottóként idézve Verseghy Ferenc rokokó-pornográf verse, "Az első egyesülés" (itt valamiért más címen - érdemes beleolvasni) egyik versszakát:

Nagy volt vesszőmnek reccsenése,
    mikor pántjátúl elszakadt;
nagy volt a völgynek szörcsögése,
    mikor gyakjára szétfakadt.
Tajtékzott a rés, sarnyainkhoz           (a "sarny" szőr jelent)
    ragadtak enyves csöppei,
melyekrül szagló szerszáminkhoz
    hatottak balsam részei. 

Csakhogy a Kalligramban közölt vers elég ügyetlen, itt van például a második versszak (az még az előző végén van, hogy "És terem,"):

bár aszú lett a senge faág.
A múltam most itt van velem,
s nem csupán mint foltja-ráadás -
hanem viharzó, vad jelen.
Szerelmeim testében laknak.
Élem és érzem is őket.
Szép múltamra nyílik az ablak:
s nézem az asszony-felhőket...

Az első és a harmadik, majd a hatodik és a nyolcadik sor egészen hamisan szól: a vers első strófájából és a mottóként idézett Verseghy-versszakból is nyilvánvaló, hogy itt nem pa-pamm, hanem pamm-pa (vagy pamm-pamm) ritmusban kéne végződni a soroknak, valahogy így:

bár aszú lett a senge fábul.
A múlt itt van most is velem,
s nem csak foltként vagy ráadásul -
hanem mint viharzó jelen.
Szerelmeim testében laknak.
Élem őket, és érzem is.
Szép múltamra nyílik az ablak:
asszony-felhők az égen is...

A következő versszakban szerepel a Beaujolais nevű bor, ami ismét arra vall, hogy a vers nem Casanováé, mert a gyengécske Beaujolais régebben nem volt olyan kultuszbor, mint amilyen a mesterségesen gerjeszett újbordili miatt az utóbbi évtizedekben lett belőle (" klasszikus bisztró-bor", "egyes évjáratok már márciusra jellegüket veszíthetik de a legjobb minőség is maximum egy évig fogyasztható" - Wikipedia). Ugyanígy a - leleplezésre váró - hamisítvány jelleget erősíti a vers után közölt naplórészletben szereplő bíboros neve is: Montepunciano.

Érdekes lenne az ötlet, kár, hogy a vers nem jobb.
 

*********

Ezért nem akarok külön posztot írni, csak egy kérdés: ki írta az alábbi versszakot?

úgy vagyunk mi is – mint a folyók,
nyugtalanul görgetünk titkokat,
felszínünkön napfénnyel, holdfénnyel,
vadkacsákkal és néha egy-egy
tűnődő megváltóval a parton.

1.) Kálnoky László
2.) Mesterházi Mónika
3.) Kemény István
4.) Ladányi Mihály
5.) Térey János
6.) Tóth Krisztina
7.) Lukács Sándor

Szőcs Petra verseit mindig elolvasom, most az októberi Látóban. Kicsit fáradt vagyok az átgondoltabb okoskodáshoz, de van ezekben a versekben valami 21. századian petris, bár más a perspektívájuk, meg (vagy ez ugyanaz?  - nem) sprődebbek is. Talán a megszólalás látszólagos - és nekem rokonszenves - fesztelensége, a természetesség, ahogy elkezdődnek. Nem tudom.

Idemásolom a "Tévedés"-t:

Megsértődtem, mert azt mondták,
egy afrikai faluban születtél újjá, és boldogan élsz.
Egy lebombázott vöröskereszt-telepen vagy csótány.

De kiderült, hogy meg se haltál,
Mellettünk laksz a Práter utcában,
új életet kezdtél, a szomszédokkal jóban vagy,
visszeres lábakon cipeled haza a piacról a halat.

Pedig igazán köszönhetnél, mert annak idején
én beszéltelek le az aktív euthanáziáról.
Egy divatos nővel járkáltál akkoriban,
utolértelek egy hotel halljában, már sötétedett,
anyám irigyelte a kalapod.
Azt mondta, hagyjalak békén,
de most sem gondolom, hogy neki volt igaza.

"A kegytrágybolttól balrá"-nak inkább csak a címe tetszik, a "Ne gyerekeskedj"-nek már az első sora is nagyon jó: "Kicsike, hagyjuk a gyógytornászt." A "Tata álmai"-ban olyan sorok vannak, mint pl. az, hogy "Mostanában fiatal."

Kinde Annamária "Dal az egykori férfiakról" című verse - ugyanott - ezzel szemben inkább furcsa, mint jó, itt  a második versszaka:

S milyennek tűnhetnek egykori Elekek?
Válasz már erre sincs.
Képük a régi kilencedik emelet,
Fejükről távozott tincs.

A "Kedd esti dal" még furcsább. Első versszak:

Oly ritkán érzem, hogy élek.
Lehet, hogy az sem igaz
Telefonszámom is kék lett.
A tenger sárga, igaz.

A novemberi Holmiban (az októberi szerint) mindeddig kiadatlan Illyés-regény jelenik meg. Erre, gondolom, még jó két hetet várni kell, de Illyés Mária, az író lánya egyik interjújából kiderül, miről szól. Aki nem akar kattintgatni, idémásolom a vonatkozó részt: "apám az 1940-es évek végén kezdte írni és 1956-ban tette félre. Ítélet előtt a címe, nincs befejezve. Szándéka egy nagyobb, többkötetes regény megírása volt. Annak az első két résznek a témája, amit megtaláltam, az 1930-as évek derekán játszódik, egy dunántúli nagyközségben. Apám ebben leírja a község társadalmát, a különféle rétegeket… Hallatlanul érdekes, főleg a jellemrajzok szempontjából. A regény cselekménye egy olyan történet körül forog, amelyet később apám a Homokzsák című darabban újra megírt: egy idős asszonyról szól, aki egész életében vagyont gyűjtött, hogy kiemelkedjen abból a lehúzó közegből, amelyből indult, s amikor unokáinak átadja a nagykocsmát, amelyet ő szerzett, elkezdi szétosztani a vagyonát. Immár nem is csak a sajátját, hanem azt is, amit az unokamenye teremtett elő… Mindebből sok humoros és sok tragikus dolog következik; egy öngyilkosság is, amelynek végkimenetelét nem tudjuk meg, hiszen a mű nem befejezett."

Az interjú külön érdekessége, hogy egy olyan Illyés-portréval illusztrálták, amelyhez feltehetőleg László Gyula is modellt ült.

A Literán kötetben meg nem jelent Illyés-versek olvashatók, egy új kötet beharangozásaképpen. A versek korábban (már Illyés halál után) újságban, folyóiratban megjelentek, érdekes, hogy - szerintem - a Nők Lapja-közlés veri a Hitelt, a Kortársat és a Somogyot.

Beletévedtem a júniusi Korunkba (azt hiszem, ez a legutóbbi szám, ami fenn van a neten), sportszám, amiből egyelőre Esterházyt olvastam el, pedig Vitray Tamás is írt a lapba, és van benne egy kritika a Kristó Gyula-emlékkonferencia előadásait tartalmazó kötetről is, márpedig az iskolateremtő szegedi történész akadémikushoz mélyen személyes közöm van: egyszer kávét főzhettem neki, amikor is alkalmam volt megcsodálni teljes fiziognómiáját, beleértve epikus füleit is.

Esterházy írása: semmi különös, adja magát - vélhetnők. De aztán átmegy szépbe és okosba. És akkor: vajon nem épp ez a "szép és okos"-e az, ami az ilyen cikkeiben leginkább "maga"? - mondhatnők. Más szóval, leginkább talán Esterházytól lehet tudni azt, leginkább neki köszönhetően lehet tapasztalatunk a szellem nagyvonalúságának arról a sajátos megjelenési formájáról, hogy ami adott esetben tényeg "semmi különös", egyidejűleg mégis miyen szép és okos. (Gondolok itt pl. a sunyiságnak, az aljasságnak, a játéknak, a "másik"-nak és az önismeretnek "A Kántor-napló"-ban bemutatott összefüggéseire.)

Címlapon hozza az Index, hogy "A Lidl a plázastop legnagyobb vesztese". Pedig az élet dolgaiban jártas, nagy, keserű férfiak (illetve édes kicsi nők) - akik vagyunk - szerint ezt minden újságíró pontosan tudja, mióta csak beadták a törvényjavaslatot. Hiszen ki látott már 301 négyzetméteres plazát - amilyet ugyebár a törvény szerint már nem lehet építeni? Ez nem plázaellenes - ahhoz túl alacsonyan van meghúzva a határ -, hanem inkább CBA-párti törvény. Lásd e cikk "Ki jár jól?" c. részét.