Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Rosszul emlékeztem, Tamás Gáspár Miklós "Csonkamagyar patológiák" című írása nem az És-ben jelent meg, hanem a Mozgó Világban, úgyhogy könnyen el lehet olvasni. Farkas Zsolt remek széljegyzeteit viszont, amiket ehhez a cikkhez írt, egyelőre nem, mert a Lettre archívumában még csak a nyári szám van fenn, az is kínálósan-frusztrálósan, mutatóba-hézagosan. A netes archívumnak ezt a késleltetett gyarapítását egyébként sose értettem: tényleg számottevő mennyiségű ember van, aki tavaly nyári Lettre-ket, áprilisi Tiszatájakat vásárol, így, 2013 januárjának közepén? (Egyáltalán: hol is? Ja, hogy az Írók Boltjában. A vidéki érdeklődő - és nem csak az - akkor már előbb megy könyvtárba. De ennyi erővel lehetne frissebb az archívum is. Q.e.d.)

Szóval szokás szerint nagyon jó Farkas Zsolt cikke. (Azt mondják, hogy még nem József Attila-díjas. Akinek ehhez a tényhez köze van, az nézzen végig ezen a listán, és piruljon.)

Most nem pötyögök be idézeteket, pedig Farkas esze és stílusa vetekszik TGM-ével (akihez hasonló lendülettel és szellemességgel ma senki nem ír magyarul - az övéhez nem hasonló lendületekkel és szellemességekkel persze írnak.) Lehet valami alkati hasonlóság a két szerző között - pl. biztos nagyképűek –, pl. hasonlóan szokta őket elragadni a lendületük. TGM például "a kommerciális-populáris kultúra" tényezői között az alábbiakat említi: "tévémocsok, valóságshow-k, akciófilmek, pornográfia, kábítószer, ponyvaáradat, internet- és mobilfüggés, nemzetközi ruhadivat, a fiatalok fegyelmezetlensége, nyílt karrierizmus és anyagiasság" – de ezek (akciófilmek, kábítószer, divat) mintha nem azonos súlyúak lennének, jó, hogy nem mindjárt a gumicukrot meg a műtetoválást hozza közös nevezővel a pornóval. (Az ún. gyerekpezsgőt és a cigirágót egyébként én is ellenzem.) FZS meg – vagy csak Feuerbach, ez nem világos – akkor veti el a sulykot, amikor a vallásos hitet kirekesztőnek, mássággyűlölőnek mondja. De az írás többnyire mégis nagyon jó: amit az életről, a szerelemről ír, az nagyon szép is, és a szorosan vett politikai gondolatai is megfontolandók. (Pl. nem biztos, hogy a bajkeverőkkel annyit kell foglalkozni, mint amennyire veszélyesek: lásd a figyeleméhes, erőszakos iskolai hangoskodókat.)

De hogy kerül ide Imreh András? Hát ugyebár hogy hét keresztnevet tudjak egymás mellé zsúfolni a címben, másrészt van egy szép verse ("Szepes vára") a téli Lettre-ben. Így kezdődik: "Minden nagyon jó, minden a terv szerint", és így fejeződik be: "Hogyan lehetne mondd, miénk, örökre / Szepes vára és a Felvidék?". Az első sor olyan, mint egy alkaioszi strófa kezdete:
Romlásnak indult – hajdan erős magyar
Minden nagyon jó, – minden a terv szerint

És van még ilyen:
a szállodából – látszik a kőtorony

Az meg, hogy "Állóbüfében reggeliztünk" az alkaioszi harmadik sora. (A "mint Budapesten" meg egy másik antik strófa, a szapphói utolsó sorának felel meg.)

A kőtornyos előtti sor egy szótaggal hosszabb:
És Lőcse is... tény – leg pirinyó kis ék[szer]

Nekem épp e miatt a sor miatt gyanús, hogy szándékos ez a berzsenyizés: a "pirinyó kis" a versmérték miatt kellhet, különben védhetetlenül édeskésen hangzik.

Jó kis vers ez (szűkebben: szerelmes vers is, igazi, de valahogy félkézzel az), az állóbüfé, a sárkányrepülő, az önkioldó mellett jól elférnek benne az ökrök, a szénakazlak, a vasvillák és Zápolya.

Mellesleg Imreh Andrásnak tizenöt éve jelent meg az első és mindmáig egyetlen – ahogy mondani szokás: vékonyka – kötete. Ez így normális? Vagy az, hogy Varró Dániel (nyilvánvalóan piaci sikernek is ígérkező) "Boci, boci, tarka"-paródiái még mindig nincsenek kötetben kiadva? Mi ennek az oka? Hogy most egy hermetikusabb, rosszkedvűbb költészet a menő? Vagy csak ilyen figyelmetlen a izé, a irodalmi élet?

A Jelenkornak a hetvenéves Nádast köszöntő, még tavaly októberi számában van néhány szép fotó az agg mester lábáról. (Jó, nem csak arról.) A fotók önlábképek, Nádas saját maga csinálta, fektében, különböző városokban, azt hiszem, az iPhone-jával. Valahol - a Nők Lapjában? - olvastam, hogy az analóg fényképészdolgait nemrég elajándékozgatta, azóta csak a telefonjával kattintgat. Addig is, amíg a Jelenkor fel nem teszi a fényképmellékletet, idelinkelem Tom Robinson honlapját, aki hasonló koncepcióval fotózgatja végig a Földet.

Van egy Márai-kötet, ami nem jelent meg magyarul, csak németül. Ez a "Der Wind kommt von Westen" címmel 1964-ben kiadott útirajz. Itt egy friss kiadása. Bod Péter a januári Alföldben ír Márai "Teljes napló"-jának 1959–1960-as kötetéről: szavai szerint ennek első száz oldalát foglalja el a (német kiadásnak is alapjául szolgáló)  "kéthetes kaliforniai és mexikói kirándulás" útirajzának élményanyaga. Az út négyhetes volt ("Jan. 16.–febr. 15.", 10 oldal), és egész Amerikát átszelte, ahogy a német útirajz egyik olvasója írja a fenti linken – "Von Kalifornien über Mexiko, Texas und Florida zurück nach New York führte die Reise des ungarischen Schriftstellers Sándor Márai" –, és a naplókötetben több mint százhúsz oldalt foglal el. A többi stimmel.

Illetve Bod – "lappangó Márai mű"-nek nevezve a németül megjelent könyv magyar szövegét –, azt írja, hogy "mivel e könyv nem jelent meg magyarul, pillanatnyilag nem tudható, hogy a szövege mennyiben egyezik meg a diáriumban találhatóéval". Szerintem tudható: akit érdekel, utánanézhet a német kiadásban.

Aztán ha már fontos "filológiai vonatkozások"-at emleget a kritikus, nem ártott volna megemlíteni, hogy az utazásnak van egy másik feldolgozása is. A Márai életében megjelent naplóválogatás 1958–1967-es kötetében ezeknek az úti jegyzeteknek a darabjai képezik a 1959-es év teljes(!) anyagát. Ez az átírt, szerkesztett, meghúzott változat a Helikon életműkiadásában negyven oldal. Nem volt a kezemben az 1964-ben megjelent német könyv, de az a gyanúm, hogy ennek szövege szerkesztettebb a "A teljes napló"-ban közölt (1959-ben, út közben született, bővebb, de nyersebb) feljegyzésekénél, ugyanakkor az 1968-ban megjelent naplóválogatásénál – kb. két és félszer? – bővebb.

Bod Péter azt is írja, hogy Márai termékenysége drámai mértékben visszaesett az emigrációban, majd azt mondja, hogy "A teljes napló" kiadása "alapvetően átrajzolta az emigrációs évek alkotói teljesítményről korábban kialakult vélekedést". Ha pedig ehhez még hozzávesszük a Szabad Európa Rádiónak hosszú éveken át írt heti jegyzeteket is, akkor azért nem is olyan rossz az arány. Márai a legújabb, 1961–1963-as naplókötetben nyolcszáz ilyen szöveget említ: közülük néhány az életműkiadás 1956-tal foglalkozó gyűjteményében is megjelent. Ott öt-öt könyvoldal a terjedelmük, ha tehát mind a nyolcszáz megjelenne, az négyezer oldalra, azaz nyolc kötetre rúgna. "A teljes napló" várhatóan összesen tizenhét-tizennyolc kötetével együtt ez huszonöt kötet, és akkor még a levelezésről nem is beszéltünk, amelynek terjedelme feltehetőleg nem csökkent a háború előtti évekhez képest. (A Simányi Tiborral folytatott levelezés nagyon jó – egy külön Márai-könyv, németül is megjelent –, a Simonyi Imre és Márai között alig csordogáló levelezésecske viszont csenevész és formális: a gyulai költő kelleti magát a lapjain, Márai néha már-már az udvariatlanságig hűvös és szűkszavú. Szinte szemfényvesztés volt ebből kötetet csinálni.)

Apróság, de Bod Péter azt írja még, hogy Márai "másutt ellenőrző olvasásnak nevezte Heinrich Mann Die kleine Stadt (Kisváros) című regényét" – ezt most nem találom, de úgy rémlik, az ilyesmit Márai valahogy így fogalmazza meg: "ellenőrző olvasás: Heinrich Manntól a Kisváros". A megjegyzés tehát nem a könyvet minősíti (annak semmiértelme nem volna), hanem  "újraolvasás" értelemben áll.

Kálmán C. György nem írt recenziót a friss ÉS-be a Tények melankóliája című, Turczi István munkásságát tárgyaló kötetről. (A poszt címe ennek a könyvcímnek az anagrammája.)

Ez csak azért érdekes, mert a könyvkritika rovatban van egy cikke a könyv kapcsán, de nem a könyvről. Amit Kálmán C. György – becsületes szerző – mindjárt az elején be is vall.

Hát akkor miről szól ez a három flekk? „Az elgondolást szeretném dicsérni” – így Kálmán C. programja. Konferenciakötetről lévén szó a kritikus először azon töpreng, milyen okai lehetnek annak, ha valaki nem megy el egy konferenciára. De rögtön vált: „De mégis felkelti az érdeklődést egy érdekes névsor: elgondolkodtató volt például, hogy a Turczi-konferencián Tverdota György és Tarján Tamás, vagy Vajda Károly és Payer Imre, Kabdebó Lóránt és Bengi László (és még sokan mások) egyaránt fontosnak tartották Turczi István művéről – nemcsak egyszerűen beszélni, hanem tudományos konferencián előadást tartani.” Kálmán C. György persze nem naiv, ő is tudja, hogy Bengit és Vajdát, kutatócsoportjának tagjait Kulcsár Szabó Ernő hozta magával – akiről Kálmán C. szemérmesen hallgat –, tudja, hogy Kabdebó Turczi monográfusa, hogy Turczi Payer kiadója, hogy Tarján termékenysége nem válogatós (mondjuk Tverdotán én is csodálkoztam). Kálmán C. tényleg becsületes szerző, nem tud hazudni: ha mellébeszél, rögtön lelepleződik.

Na de tegyük fel, hogy tényleg elgondolkodtatta a névsor. Összefoglalom, hogy miről szól a cikke. Hasznos lenne élő költőkről konferenciákat rendezni. Az irodalomtudománynak kötelessége odafigyelni a kortárs irodalomra. Az irodalomkutatási módszerek karbantartásához elengedhetetlen lenne az azokkal való ismétlődő szembesülés. Az efféle konferenciák kétféleképpen lehet elképzelni aszerint, hogy különböző felfogású irodalmárokat, vagy azonos iskolához tartozókat sorakoztatnak fel. Mindkettő érdekes, de utóbbira több példát látni.

Mondhatjuk, eddig az „általános rész”. A „különös részben” a recenzens megállapítja, hogy a kötet központi kérdése a szövegközöttiség, a költészeti hagyományhoz való viszony. Ez pedig nemcsak Turczi költészetének sajátosságai miatt van így, hanem jellemző a mai „értelmezői érzékenységre” is.

„Ha a posztmodern egyik sajátosságának nevezik – közhelyszerűen – a más szövegekre való rájátszás, hivatkozás, célzás, utalás elburjánzását, úgy minden irodalmi szövegre igaz, hogy valahogyan elhelyeződik – az értelmezés révén – más szövegek hálózatában. A hagyományhoz és a közeghez fűződő viszony, amúgy is mindig, minden irodalmi szöveggel kapcsolatban megfogalmazható kérdés, Turczi egész munkásságával annyiban kapcsolatos, amennyiben az értelmező mindig (vagy legalábbis leggyakrabban) abból indul ki, hogy megkísérli elhelyezni a hálózatban a szerzőt és/vagy szövegét. Rokonokat, ellenlábasokat, hasonlóságokat és ellentéteket keres – és különösen így van ez olyan szerző esetében, aki nemcsak hogy még viszonylag friss, feldolgozatlan, nem vettetett még alá a kanonizáció műveleteinek –, de zavarba is ejt, önmaga is számtalan nevet és szöveget idéz meg, és nincs egy-két pont, akihez halálbiztosan kötni tudnánk.”

Miről is szól ez a néhány mondat? Turcziról ugyebár nem (ő közvetlenül nem is tárgya a cikknek). Eleinte a leginkább a posztmodern szövegről, hovatovább "minden" szövegről szól, "a hagyományhoz és a közeghez fűződő viszony (...) mindig, minden irodalmi szöveggel kapcsolatban megfogalmazható kérdés"-éről. A végén meg leginkább a Turczi-értelmezőkről – már amennyire ("annyiban..., amennyiben") –, mondván, hogy megpróbálják a különben sok egyéb szöveget idéző Turczi-írásokat más szövegek viszonyában magyarázni. Hogy tehát az értelmezők, nemde, értelmeznek. A művelet ilyen interpretációja egyébként a muzikológiai hermeneutikában "Horgosi csárda-effektus" néven ismeretes (mint köztudomású, oda jár a cimbalmos a cimbalmával cimbalmozni minden este).

Turczi munkásságáról a cikk egyetlen állítása: „De Turczi nehezen elhelyezhető, mozog, kisiklik, becsap és kibújik.” Kálmán C. György írásának végén értékel is: nagyszerű, hogy nem tartalmatlan laudációk sorozatából áll a kötet (noha az sem lenne utolsó dolog). „Valamennyi szöveg (a terjedelmi és színvonalkülönbségek mellett is) odaadó, alapos munkáról és átgondoltságról tanúskodik. Valahogy így kéne. Sokat, sokakról. Soroljam?”

(Ne.)

Sejtésem szerint az történt, hogy Kálmán C. György a könyv bemutatóján tartott laudációját sütötte el az ÉS-ben, de szövege nem működik recenzióként. Még ezt az egyszerű alapsémát sem lehet felfedezni benne: van egy könyv – elolvastam – ezt gondolom róla.

Szépet választott Balla Zsófia "Az év versé"-nek Wisława Szymborskától a Literára. (Nem tudom, minek kell a kommentben csak úgy en passant sértegetni a remek Erdős Virágot. Ha már személyeskedni akar valaki, akkor inkább lehetne szóvá tenni, hogy Balla Zsófia szerint az év legizgalmasabb szépirodalmi publikációja Báthori Csaba "Ellenmérgek" című esszékötete. Ha valaki nem tudná: B.Cs. B. Zs. férje - és szerintem nem biztos, hogy minden Litera-olvasó tudja. Ahogy egyik barátom megjegyezte: ez már nem is nepotizmus, hanem papás-mamás. Erre a rosszmájúságra szerintem a költőházaspár nem szolgált rá, de egy kicsit tényleg béna ez így.)

De Szymborska! Edward Balcerzan írta a májusi 2000-ben megjelent cikkében, hogy filozofikus költészet az övé. De szerintem a "A görög szobor" című szép verse is inkább csak filozofálgatós, mint filozofikus. Idemásolom az egészet:

Az emberek és más elemek segítségével
holtra dolgozta magát rajta az idő.
Először az orrát, aztán a nemi szerveit rabolta el,
egymás után a kéz- és lábujjakat,
évek alatt a karjait, egyiket a másik után,
a jobb combját, a bal combját,
a hátát és csípőit, fejét és hátulját,
azt pedig, ami már leesett, darabokra törte,
salakká, kaviccsá őrölte s homokká.
Ha egy élő pusztul el ezen a módon,
minden csapáskor sok vér folyik.
De a márványszobrok fehéren halnak
és nem mindig maradéktalanul.
Abból, amelyikre célzok, a torzó maradt meg –
mint üggyel-bajjal visszafojtott lélegzet, olyan:
mert neki most
magára kell
öltenie
az összes elveszett rész
báját és méltóságát.
És ölti is, sikerrel,
ma még sikerrel,
sikerrel, úgy varázsol el,
elvarázsol és megmarad –
az idő itt is dicséretet érdemel,
hiszen megszakította munkáját,
és egy részét későbbre halasztotta.

A litera kommentelője, Kupec egészen nagyszerű érzékkel veszi észre, hogy "a versből magasan kilobog a sor: »mint üggyel-bajjal visszafojtott lélegzet, olyan«, s felgyujtja az egész szöveget". A verset szerintem is éppen ez a - pontosan a közepén álló - költői hasonlat teszi igazán verssé: enélkül, azt hiszem, kulturált, de viszonylag lapos spekulálás lenne az egész.

Nem igazán értem a Műút kritikai rovatának szerkesztőjét, aki Sütő Csaba András eléggé középszerű, de saját magának nagy jelentőséget tulajdonító Krusovszky-kritikáját Bedecs László „széljegyzeteivel” fejelte meg. Ezt a gesztust Sütő Csaba András esetleg mint írása jelentőségének bizonyítékát értelmezheti félre. Pedig a szerkesztő alighanem akkor tett volna a szerző és a magyar lírakritika javára, ha átdolgozásra visszaadja a recenziót. Hogy mi a baj Sütő írásával, korrekten megvilágítja Bedecs kommentárja. A kritikus lesöpri az asztalról A felesleges part eddigi recepcióját, mondván, az csupa értéktelen, szakmaiatlan írásból áll. Az „ajtóberúgós” nyitány után azt várnánk, hogy a szerző egyrészt konfrontálódik Krusovszky verseskötetének korábbi recenzióival, másrészt olyan kritikát tesz le az asztalra, mely meghaladja azok színvonalát (már ha azzal tényleg baj van). Egyik sem történik meg; Sütő Csaba Andrásnak vannak jó meglátásai, de adós marad a könyv beható „ontológiai–poétikai” vizsgálatával, melyet pedig igényként megfogalmaz.

Súlyosabb baj azonban, hogy kritikai nyelve nem eléggé kidolgozott – és itt látom a szerkesztő felelősségét, aki alaposabban átfésülhette volna a szöveget. Csak néhány példa a rossz mondatokra és a stílus nehézkességére.

„Az eddigi recepcióban nincsenek metapoétikai (a költészet mégiscsak egy mesterség volna, amiről illik beszélni, az irodalomtudományos és irodalomkritikai diskurzus pedig elviselni kénytelen a felületes, felkészületlen kritikust) megállapítások.”

Itt alapvetően a tartalmi kuszasággal van gond, a zárójeles rész nehezen illeszkedik a mondatba.

„A kötet értelmezési kísérleteiből hiányoznak az ontológiai, poétikai, mesterségbeli megfontolások realizációs kísérletei.”

– majd egy mondat után:

„Az eddigi recepcióból nem derül ki egyértelműen, hogy a kötet milyen mesterségbeli, poétikai, ontológiai megfontolások mentén realizálódott…”

Az első mondat tehertétele, hogy a kísérletekből hiányoznak a kísérletek. De ha ezen túl is tesszük magunkat, azt hiszem, csak a második mondatból értjük meg, mit is akart itt mondani a kritikus: Krusovszky könyve különböző poétikai, filozófiai megfontolások „mentén”* jött létre, s a recepció dolga az volna, hogy fejtse fel ezeket a megfontolásokat.

„…az érdemi mondanivaló, a kifejezett tartalom nincsenek összhangban egymással.”

Itt zavaró a vessző, azt hiszem, a szerző úgy gondolta: „az érdemi mondanivaló és a kifejezett tartalom nincsenek összhangban”. Hiába töröm a fejem, nem jövök rá, miben áll az „érdemi mondanivaló” és a „kifejezett tartalom” különbsége. (Egyáltalán, miért „érdemi” a „mondanivaló”?)

„…Krusovszky releváns energiát mozgósít annak érdekében…”

Miért releváns az energia? Nem inkább jelentős, tekintélyes?

„A figurán keresztül tehát annak az elfojtásra, szégyenre, elhallgatásra, nehezen elbeszélhetőségre apelláló, azt sajátos nyelvkísérlettel megszólaltatni próbáló törekvéssel találkozunk, ami ennek a kötetnek a legfőbb törekvéseként értelmezhető.”

Apelláló, próbáló törekvés, mely ráadásul mint legfőbb törekvés értelmezhető – ez sok. A kötet legfőbb törekvése az elfojtás, a szégyen stb. sajátos nyelvkísérlettel való megszólaltatása – ez sem a legszebb magyar mondat, de nem olyan kínkeserves, mint Sütő Csaba András megfogalmazása.

„Nem biztos tehát, hogy ezeknek a külső kontextusoknak ekkora szerepet kellett volna biztosítani a kötet textuális gesztusai segítségével…”

Mik azok a textuális gesztusok?

„…itt a Maszüasz-effektusról, a megnyúzott test, a lenyúzott bőr poétikájáról van szó.”

Ezt a részletet nem a sajtóhiba (Marszüasz – Maszüasz) miatt írtam ki, hanem mert itt olyan regiszterre vált a szerző, mely persze működhetne egy kritikában, de csak akkor, ha utána jön a folytatás, a fogalmi(bb) nyelven való kifejtés.

„Nem a vetélkedés a lényeg, hanem a bőr maga. Marszüasz megnyúzott bőre, ami a Krusovszky-versek ihletőjévé, kvázi médiumává válik.”

Az első mondatnak a ritmusa problémás – egyszerűen komikus hatást kelt ez a kijelentés ebben a formában. A második mondattal két bajom van: a bőr nem megnyúzott, hanem lenyúzott – a médium szó használata pedig itt mintha leginkább nagyotmondás lenne.

„A ciklus számozott verseit sem értem, azt, hogy miért kellett ezeket megszámozni, senki sem tudja.”

Világos, hogy a szerző az utolsó tagmondattal azt akarta kifejezni: „érthetetlen”. A „senki sem tudja” idétlenül hat – a „senki” kizárólagossága ráadásul olyan erős retorikai túlzás, mely eleve ellentmondásra sarkall.

* „Folt esett a nyuszttal bélelt mentén”, írta a nagy író, Domingo barátom kedvence, aki (nem Domi, hanem a nagy író) azt is szokta volt írni, hogy „viszket az öncenzúrám”.

Helyszín: Alexandra könyváruház, Budapest.

Vevő: Jó napot kívánok, Hašektől keresném a Švejket.
Eladó: Egy pillanat, máris megnézem a gépben... Hašek..., Hašek... Hát, Švejket sajnos nem találok. Úgy látom, Hašektől csak a Jaroslav van.

Később - happy endként - Vevő még megtanítja Eladónak, hogyan írják Esterházy Péter nevét.

Szerintem nincs cenzúra, de vannak egyesek, akik cenzornak hiszik magukat, illetve mások, akik olyan miliőt teremtenek, ami cenzorságra bátorít egyeseket. De ez így túl bonyolult, lehet, hogy ezt az egész béltartalmat mégis cenzúrának kell nevezni. Olyan, amilyen, de ott és akkor: cenzúra.

E blognak valószínűleg minden hazai olvasója tud már a dologról (az Index címlapján is kinn van), de számos külországi látogatónk kedvéért ideteszek egy linket.

A Korunk (2012. dec.) popkultúra számában az első tanulmány ezzel a mondattal kezdődik: "A tanulmány célja, hogy rámutasson azokra a drasztikus változásokra, amelyeknek az utóbbi egy-két évtizedben tanúi lehettünk a japán társadalmi és személyközi kommunikációban." Ez "a tanulmány célja, hogy" egyszerűen elviselhetetlen. Próbáljunk meg elképzelni egy gyűjteményes kötetet, amiben minden írás ezzel a bárgyúsággal kezdődik. Ennek a cikknek az elejére nyilván az egyetemi tanár szerző tudományos stíluseszközeként került, oda meg, a humán tudós kelléktárába, gondolom, az orvosok, természettudósok homokozóformái közül. (Ott még van is értelme és funkciója.) A cikkben a legérdekesebb nekem az úgynevezett hikikomori jelenség bemutatása volt: milliószám vannak Japánban fiatalok, akik naphosszat csak számítógépeznek, és csak éjjel jönnek ki a szobájukból, enni vagy vásárolni - ha jól értem, náluk ez az, ami nálunk a depresszió. Az is érdekes, hogy az őszinteség Japánban nem erény: csak a részegség ad  felmentést a társadalmi formák követése alól, a cikk szerint arrafelé ezért is isznak annyit. A szerző - Hidasi Judit - családneve egyébként, úgy tűnik, japánnak is elmenne: a Google a japánosan írt vezetéknév második találataként valaki facebook-profilját adja ki. Azt hiszem, a legjapánabb magyar név a Hidashi Aniko lehet.

A következő cikk "Az internetfüggőség pszichiátriája" címet viseli (Boncz István). Van benne egy nyolc elemű kérdéssor: aki ötre igennel válaszol, már internetfüggő. De a kedvencem ez a mondat: "A genetikai összefüggésekkel kapcsolatban kiderült, hogy a szerotonin transzporter gén promoter polimorfizmusának rövid allélja szignifikánsabban gyakrabban fordul elő a kényszerese internetezőknél." Vajon milyen olvasót képzeltek el a szerkesztők? Érettségizettet! - vágja rá esetleg a belevaló kommentelő, mert az allél tényleg középiskolai anyag, de már pl. a szerotoninról csak véletlenül tudom - ha ugyan jól -, hogy (a dopaminhoz meg a noradrenalinhoz hasonlóan) ún. neurotranszmitter.

Tamás Pál cikkét érdeklődéssel kezdetem olvasni: tévés belpolitikai elemzései, úgy emlékszem, még politológus viszonylatban is egészen nevetségesen semmitmondóak szoktak lenni, leginkább csak a sportszakértés terén találni hozzájuk foghatót ("Ha azt a helyzetet belövik, akkor az gól"). (A Korunk egyébként kicsit le van maradva, mert T.P.  1998-tól 2009-ig volt az MTA Szociológiai Kutatóintézetének az igazgatója, jelenleg - a lap hátsó fülén írtakkal ellentétben - már nem az). Tamás jól ír, ő írta le pl. a hónap szavát: punkima. Azzal kezdi, hogy "Sajnálom, hogy a Pussy Riot- (a továbbiakban PR) per tárgyalása idején nem voltam Moszkvában." (A Putyin ellenes feminista társaság egyik tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova szebb, mint némelyik hivatásos orosz modell, amellett szemlátomást nem okoz neki gondot Ralph Laurent összeegyeztetni a punk életérzéssel.) Az írás aztán felidézi a jelenetet, amelynek során "egy fiatal nőhöz, aki kisgyerekével és annak kezében a PR-t dicsérő feliratú légömbbel érkezett, odalépett, egy fiatal férfi, szentképpel a kezében, és kilyukasztotta a gyerek lufiját." Tamás Pál nagyon tájékozott az orosz valóságban és - még egyszer: - elég jól ír (még egy példa: "Putyin ellenes középosztálybeli zsongás"), de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a jó svádájú írás valahogy a valós tartalmánál többnek mutatja magát. A szövegben néhol pl. annyira felszaporodik a "mintha" a "talán" és a "másrészt", hogy az már az olvasó kedvét szegi. Nem arról van szó, hogy csuklóból elutasítanám az árnyalt gondolkodást, de a sok megszorítás mintha - talán - arra utalna, hogy a szerző nagyon ügyel rá, hogy ne mondjon olyat, aminek ne lenne az ellenkezője is - legalább csírájában - benne a szövegében.

Radnóti Sándor kritikája az eggyel korábbi És-ben olyan kedvező Vaszilij Grosszman "Élet és sors" című regényéről, hogy utána majdnem megvettem a könyvet. De aztán még időben kijózanodtam: nem ez a legsürgősebb 1110 oldal, amit el kell elolvasnom. A recenzióban - nem mellesleg - van egy rövid eszmefuttatás a kommunizmus és a nácizmus különbségéről: "az egyik esetben áthágják, meggyalázzák az eszmét, a másikban maga az eszme mélyen erkölcstelen, sőt magával az erkölcsiség eszméjével áll szemben. Az utóbbi nézet [mert van egy előbbi is, azt most nem idéztem] igaz lehet, amennyiben egyetlen szempontot veszünk figyelembe: a kommunista (és különösen a még nem hatalmon lévő) mozgalmakhoz csatlakozók motívumait. Ezért olyan sok a kommunista megtérő és ezért olyan ritka a náci. Ezért van visszatérés az egyikből, s ezért nincs a másikból." Itt az a mechanizmus jutott eszembe - bár lehet, hogy távoli az asszociáció -, amit Huizngától idézve ír le Mérő László ("Mindenki másképp egyforma"), amely szerint a csalóknak esetleg megbocsátanak, de a szabályokat teljesen felrúgó játékrontóknak sose.

Olvasom a dec. Jelenkorban Závada Péter verseit, illetve P. Simon Attila - bőséges netes hivatkozásokat tartalmazó - Závada-recenzióját. Úgy látom a hivatkozásokból, mintha lenne bizonyos fanyalgás a kötettel ("Ahol megszakad") kapcsolatban. Szerintem jók Závada versei, de néha túlspekulálja őket. A lapban közölt háromból az "Épp mi" a "Random szorongások" mondat kivételével nekem nagyon tetszik, a másik kettő kevésbé, bár pl. az "Alig észrevehető"-ben is vannak jó dolgok, pl. az, ahogy "csámpás / festőlétránk ingatag szárai között laza / a lánc". Az "Épp mi" (értsd: mikor éppen micsoda) elejét idemásolom:

A vanból előbb volt, végül örök lett.
Mikor valaki meghal, mások éppen röhögnek.
Mikor mása stáblista megy, én akkor kezdek félni.
Az ember nem tud nem magáról beszélni.

Ha jól értem, a versekkel kevésbé elégedett kritikusoknak főleg az a bajuk, hogy ezekben Závada "Akkezdet Phiai"-s produkciójához képest kevésbé van benne a benga. Urfi Péter ezt így fejezi ki: "A dalok kortársi nyelve helyett múlt századi poétikát kapunk, az olykor gyomorforgató szexizmus helyett olykor émelyítő érzelgősséget." A kimutatható elődök közt a kritikus Parti Nagy Lajost és Varró Dánielt említi (zárójelben: szerinte V.D.-é "nem nagy költészet" - szerintem nem kisebb, mint P.N.L.-é), de még egy név kívánkozik ide. Ha a szem költőileg jól kiaknázható, nagyon eredeti érzékenysége mellé odavesszük a súlyos érzelmek könnyed ábrázolása iránti fogékonyságot (pl. - mindkettő az egyben -: "nagy, táskásra sírt ég"), és hogy a jobb "szomorú" verseken is látszik a tehetséges megcsinálni tudás elemi öröme, akkor akár azt is mondhatnám, hogy van valami Závada Péterben, amitől kissé olyan, mint egy fiú Tóth Krisztina. (Főleg az "Őszi kabátlobogás" című első és a következő egy-két kötetre gondolok.)

Most látom, hogy k. kabai lóránt belinkelte a twitteren ezt itt. A színtiszta hülyeség olajfoltszerűen szivárványos kiáradása.