Folyóméter - folyóiratfigyelgető

A vörös sarokban Rákosi, a rózsaszín sarokban Aczél. Hát, ezt a könyvet biztos megveszem!

Négyen írnak az új Műútban Szvoren Edina új kötetéről. Illetve az egyik kritikus két könyvről is ír, de az új lap így is valóságos Szvoren Edina-szám lett: Krupp József, Darabos Enikő, Bagi Zsolt és Lengyel Imre Zsolt kritikái sorjáznak a "Nincs, és ne is legyen"-ről. Én a lap tartalomjegyzéke láttán Szvoren Edina helyében rögtön elfáradnék, de ennyi kritikát még annak sem könnyű befogadni, aki nincs személyesen érintve a dologban. Annál is kevésbé mert ezek többnyire elég jók (Darabos Enikőé ebben a mezőnyben kevésbé: azt hiszem, a két "zárvány" - a szereplők "állandó szövegközel"-i volta, illetve a kő motívuma - egyszerű regisztrálásán túl az egész kritika a "Pertu"-ról is szólhatna).

Krupp kissé kurta kritikáját feltehetőleg nemcsak azért szerkesztették a tömb elejére, mert az első kötettel, sőt Réz Pál emlékezetes bemutató írásával kezdi - aki tehát most hallana először a novellistáról, az sincs magára hagyva -, hanem talán azért is, mert érdekes módon három olyan témát is megpendít, amely a többi kritikusnál bomlik ki részletesebben. Ilyen például a humanizmus Bagi cikkében részletezett problémája, a novellák "egyneműbbségének" Lengyel által hüvelyezgetett kérdése, illetve a motivika taglalása Darabosnál. Krupp szerint tehát homogénebbek az új kötet novellái , időben és térben szűkebb a világuk, kevesebb bennük a humor, végükön a csattanó, kevesebb a történetkitaláló epikai erő - de mindez nem hiba, mert egybevág a "mindenhol jelenvaló" hiány és boldogtalanság Szvoren írói világában megrajzolódó alaptapasztalatával. Az írás utolsó mondta szerint viszont "Szvoren okosságában van valami megnyugtató". (Én még hozzátenném: az olvasónak ebben a megnyugvásában, ugyankkor van valami mélységesen nyugtalanító is, nem?)

Bagi mindjárt a cikke elején elmondja, hogy miért osztja a Szvoren művészete iránti "általános lelkesedést", de rögtön a második bekezdésből az is kiderül, hogy szerinte mi a "baj" ezekkel a szövegekkel. Röviden: a rejtélyeskedés. Szerinte Szvoren receptje a következő: "Fogjunk egy hétköznapi problémát, amelyet mindenki ismer saját családjából, ismerősétől vagy a bulvársajtóból [...] aztán társítsunk hozzá egy szituációt. Nem történetet, e szövegek nem narratívak, hanem leíróak. E szituációban aztán a problémát eltakarjuk (kifinomult prózapoétikai eszközökkel [...]), rejtélyt csinálunk belőle. Tulajdonképpen a novella csattanóját is a rejtély helyettesíti, vagy kiderül vagy sem, de mindig rejtélyes marad. Minden megvan, mégis minden csikorog."  Azt is mondja, hogy a szereplők nyelvi jellemzése túl van reflektálva. (Nekem a szereplőkkel kapcsolatban az a "bajom", talán nem függetlenül Bagi megfigyelésétől, hogy sokszor tűnnek valószerűtlenül hiperintelligensnek, mintha a karakterük által indokoltnál lényegesen nagyobb mértékben lennének tisztában magukkal - miközben ugyebár épp "rejtély van".)  A szvoreni rejtélyességet Bagi az okozatiságot szétszaggató - és, mint mondja, elsősorban a leíró, nem pedig az elbeszélő irodalomra jellemző - nyelvezetben is tetten érni véli, hoz is erre egy érdekes példát. És ezzel a stlisztikai és a poétikai elemzés össze is ér: "szétszaggatott okozati láncokban ugyanis törvényszerűen felbukkan a rejtély."

A kritika humanizmusról szóló részének olvastán az volt az érzésem, mintha Bagi nagyon el akart volna mondani valamit - és épp itt mondta el. Szerintem legalábbis kevesen tippelnének arra, hogy a következő mondat épp egy Szvoren Edina-kritikában szerepel: "Én magam úgy gondolom (és nincs sok kétségem afelől, hogy Bernhard is ezt  gondolta), hogy Goethe az európai irodalom legfontosabb szereplője, és  életművénél nincs sok nagyszerűbb dolog az amúgy meglehetősen ambivalens  modernitásban. De ettől még ugyanúgy igaz, hogy a goethei humanizmus mindent  elpusztított azért, hogy az önmeghatározó (autonóm) embert piedesztálra emelje, és ezért még a legsötétebb haladáseszmékkel és megalkuvó filozófiákkal is  hajlandó volt kiegyezni. Schiller az emancipáció valódi harcosa volt, Goethe  ehelyett az ember (vagy ahogy Bernhard látja: saját embereszméje) zseniális  mániákusa."

De a végére összáll a kép: "a világ nem rossz. Nincs többé világ, nincs rossz és jó, nincs »ember«, nincs »embertelen«. Az az irodalom, ami ilyesmiben hisz, az a kultúripar szép hazugságainak hisz, tekintet nélkül arra, hogy egyébként mennyire mívesen, mennyire mesterien tudja kidolgozni a részleteket." És: "az ember lényege olyan hazugság, amivel a kultúra kora a kultúra immanens  ellentmondásait próbálja csak takargatni. Nem állítom, hogy az új magyar próza  optimizmusa cinkos lenne ebben, de erősen kétlem, hogy felismerné a  helyzetet." Kíváncsi volnék, ennek jegyében mit szól Bagi Bognár Péter kötetéhez.

Lengyel nagyjából azzal kezdi, hogy "Szvoren tagadhatatlanul elhagyta palettájának legrikítóbb színeit, ám ha az új  kötet első pillantásra nem is látszik olyan változatos, virtuóz, játékos  anyagnak - a Nincs, és ne is legyent valamiféle egyszerűsödés és  visszavonulás termékének látni alighanem mélységes tévedés lenne." Ezt a véleményét aprólékos elemzésekkel dokumentálja, majd a kritikát ezzel a szép mondattal fejezi be: "Ezekről a kiszolgáltatottságokról szól a tavalyi év egyik legkiválóbb  prózakötete, mely kísérteties, nyomasztó terek sora után mégis egy otthonos  balkonnal és egy kényelmes székkel zárul - valami mindenen túli, tökéletes magányban lebegve."

A "Nincs, és ne is legyen"-ről szóló kritikát tehát ezzel befejezi Lengyel Ime Zsolt, de a cikkét nem. Ennek második részében ugyanis Oravecz Imre "Kaliforniai fürj"-éről van szó. Engem teljesen meggyőztek az elbeszélő személyének átgondolatlanságáról írtak, ennek a kritikának az utolsó mondata pedig még jobb, mint az előzőé, mert része, sőt lezárása az érvmenetnek: "Látszhat persze ez a könyv - egy kellően engedékeny vagy egészen radikális  olvasásmód nyomán - az irodalmi elvárásokat egészen elutasító, többé-kevésbé  érdekes ismeretterjesztő műnek is: hiszen bőven tanulhatni belőle a vasöntésről  vagy az olajfúrótornyok működéséről - még ha éppenséggel az emberéről nem is oly  sokat; »Imruska egy ásványtani szakkönyvbe mélyedt. Nem nagyon érdekelte már a  szépirodalom, mert szerinte nem ad választ a végső kérdésekre« (544) - nehéz  véletlennek gondolni, hogy éppen ezt olvashatjuk az egyetlen helyen, ahol ebben  a műben az irodalomról szó esik." 

A Facebookon kaptuk meg a lap egyik szerkesztőjétől a linket - feltehetőleg azért, mert hivatkozva van a szövegben ez a posztunk - Molnár Dávid Bognár Péter "Bulvár"-járól szóló kitűnő kritikájához. A legjobb bírálat, amit idén olvastam. (Azt azért odaírtam volna a cikkét imponáló gazdagsággal dokumentáló szerző helyében, ki is fordította a "Kasszandrá"-t.)

Oláh Jánostól - még mindig -  az Irodalmi Magazinban olvasom, hogy Illyést "összeboronálták" a baloldalisággal. Hát, igen, ez a fránya borona tényleg arra megy, amerre húzzák. Ebben az esetben olyan kárhozatos kiadványok voltak elé fogva, mint például a "Hunok Párisban" című.

"A költő bibliája" című esszéjében Oláh Illyés egy cím nélküli versét is elemzi, ezt nem találom a Digitális Akadémia honlapján, idemásolom:

Így legközérthetőbb: egy sas fogyasztja májam.
          És nincs ír, nincs vigasz,
az se, hogy körmömet én meg övébe vájjam.
          A kelő Nap e sas.

Rámtör s mert lustulok, hajnalonta nagyobb
          s fájóbb, amit kitép,
hogy számba rágja: nem isten fia vagyok
          és nem örök e lét.

Oláh bevonja a vers értelmezésébe Jákob történetét, a viaskodást az angyallal - csak azért, mert abban is szerepel a "hajnal". Csakhogy a versben a hajnal eszi a máját költőnek, aki hiába próbál visszamarni, míg a bibliai történetben épp a reggel vet véget a küzdelemnek. ("A támadóval való birokra kelés vágya" önmagában semmivel sem bibliaibb motívum, mint mondjuk a kő, a szomjúság vagy a szőlő, az pedig, hogy Illyés versének sasa "az egyisten-kép egyiptomi előjelévé változik" , merő ráfogás.) "A költő visakodása nem hoz áldást sem az egyénre, sem a népre" - folytatja Oláh, ami igaz lehet, de a versből ez nem következik. Mert abban nincs szó a közösségről, sokkal inkább egy öregedő, beteg ember depressziója és a közelgő halál tudata fejeződik ki benne. Bertha Bulcsu 1971-ben beszélgetett Illyéssel, ennek szövegét a költő felvette a művei közé is. Ekkor, még a rák diagnosztizálása előtt mondja: "Depressziós vagyok. Iszonyú szomorúan ébredek. Le kell győznöm a szomorúságot." A vers eddig csak a kiadatlan verseket is tartalmazó, új Illyés-kötetben jelent meg, datálás nélkül; nem lennék meglepve, ha az interjú körüli időkben született volna, vagy 1973 után, amikor a lelki bajokon túl már a rák is tépte Illyést.

*

Magazin" után: Jelen. A januári Irodalmi Jelen élén jelent meg Böszörményi Zoltán - a lap főszerkesztője (és kiadója?) - "Egy búcsúlevélre" című verse, amely nyilvánvalóan Kemény István "Búcsúlevel"-e ihletet. Nekem már Kemény verse se nagyon tetszett (Nádasdy Ádám Kemény versére, illetve Térey válaszversére írt válasza annál inkább), de ez a vers nagyon gyenge. Csak az utolsó strófát írom ide, az teljes szöveg - egy kongeniális elemzéssel együtt - itt olvasható: "Búcsúlevelet ne írj, ne játssz a dallal! / Szabadságod nem hazád vette el tőled, / Hanem azok, kiket éltetsz éj-nappal."

Viszonylag érdekes a lapban Szőcs Géza írása a Máraival történt találkozásáról. Azt majd "A teljes napló" megfelelő kötetei megjelenésével lehet eldönteni, hogy ami a kortárs magyar irodalom követését illeti, Márai "filmje" tényleg "elszakadt"-e a hatvanas években. (Amikor 1987-ben Szőcs meglátogatta, Márai csak Simonyi Imre felől érdeklődött. A gyulai költővel folytatott csenevész levelezés kötetben is megjelent: Simonyi valósággal ráakaszkodott Máraira, aki csak ímmel-ámmal, és a formális válaszokon alig túlmenően tartotta vele a kapcsolatot; tizenöt év alatt összesen három vagy négy könyvoldalra rúgó levelet írt Simonyinak.) Szőcs azt írja, Márai Esterházyról sem tudott semmi, ami nincs összhangban azzal az Esterházynál itt-ott olvasható adattal, hogy Márai azt találta mondani (a "Termelési regény"-nyel kapcsolatban?), hogy "baj van a szórendjeivel". Ha állást kell foglalni, nekem Esterházy változata hitelesebb, mint a Szőcs szerint Esterházy nevének említésére adott reakció: "Abból a családból?"

Bán Zoltán András a Revizoron szemlézte az Irodalmi Magazin első, Illyés-számát, elég jól. A cikk végén a filológiát kéri számon az Illyés-szakirodalmon. Következzék egy szerény hozzájárulás.

Illyés "Kora tavasz" című regényét nemigen szokták emlegetni, pedig szerintem jobb, mint a "Hunok Párisban" vagy a "Puszták népe", amely utóbbinak múlhatatlan erényei szerintem elsősorban nem irodalmi természetűek. A "Kora tavasz"-nak két részlete is valóságos remeklés: az első kötet pusztai korcsolyázása vagy a második kötetből az a rész, ahol a főhős jelentős fantáziáról tanbúbizonyságot téve olvassa fel a vak nagyapjának a tegnapi vagy még régebbi régebbi újságot - mint aznapit.

De jöjjön a delfin! Az ifjabbak kedvéért egy előzetes megjegyzés: Szörényi László nyomán nevezzük delfinizálásnak az - elvileg nem is létező! - Kádár-kori cenzúra sajátos eljárását, arra utalva, hogy a francia udvarban "ad usum Delphini, azaz a trónörökös (franciás latinsággal Delphinus - azaz Dauphin) használatára a klasszikusokból kiirtották azokat a fejezeteket, amelyeket az újkori ízlés szeméremsértőnek ítélt".

Szóval ez áll a "Kora tavasz" reprezentatív ("Illyés Gyula Munkái VI.) 1972-es kiadásának 247. oldalán (1918-1919 telén járunk): "Később sokszor olvastam a kifejezést, hogy az ország is feküdt, elnyúlva a földön. De fektében is mennyi ösztökélést kapott, mennyi goromba figyelmeztetést az oldalába." Majd új bekezdésben: "Akkor sértődötten és dühödten kerestem a magyarázatot, ma már nyugodtabban." Csakhogy az "oldalába" után, az utolsó, egymondatos bekezdés előtt a regény 1941-es első kiadásban még van valami: "A románok a csehek naponta hátbaszúrták az országot, naponta elvettek egy várost, a látható nemzet meg sem moccant. Miért engedték a felnőttek a hazát?"

Ezután mindjárt egy nagyobb rész van, mintegy baltával kivágva. A csonkolást különös fénytörésbe állítja a tény, hogy a szöveg épp a csonkolás metaforájával szól az ország megcsonkításáról.

1972: "A betegnek még akkor is viszket a bokája, midőn lábát már napok előtt tőből levágták, a test így csapja be a lelket. Magyarország csak január felé szisszent fel a novemberben elkezdett iszonyú operációra. Ma csodálatosnak tűnik fel, de eladdig az emberek fölényesen mosolyogtak a legszörnyűbb hírekre is. A mosolyban biztonság volt. Bizonyos vagyok benne, ha a felnőttek tudják, hogy vége van, végérvényesen vége van a hadak idejének, nem hagyják a hazát.
  A felnőttek azonban ezt nem érezhették. Soha annyi zengő parancs, vezéri utasítás, fenyegetés és Höfer-ízű magyarázat nem hangzott Pestről, mint abban az időben."

1941: "A betegnek még akkor is viszket a bokája, midőn lábát már napok előtt tőből levágták, a test így csapja be a lelket. Magyarország csak január felé szisszent fel a novemberben elkezdett iszonyú operációra. Ma csodálatosnak tűnik fel, de eladdig az emberek fölényesen mosolyogtak a legszörnyűbb hírekre is. A mosolyban biztonság volt. Kolozsvárt levágják, sőt már le is vágták? Mindenki azt gondolta, amit a józan észnek gondolnia kellett: ugyan, hisz enélkül nem lehet járni! Pozsony nélkül a lét egyszerűen elképzelhetetlen volt. A fájdalom akkor öntötte el a testet mikor az Kolozsvár és Pozsony és Kassa nélkül is tovább élt.
   Én minden csonkítás után szinte személy szerint kisebbnek éreztem magam. De a felnőttek még akkor sem az országban gondolkodtak, hanem stratégiában; ahogy a csukaszürke katonasipkát, úgy a katonai észjárást sem tették ki a fejükből. Erdély elvesztése egyszerű visszavonulás volt; épp a háború alatt tanulták meg, hogy emiatt nem kell szégyenkezni. Bizonyos vagyok benne, ha a felnőttek tudják, hogy vége van, végérvényesen vége van a hadak idejének, nem hagyják a hazát.
    A felnőttek azonban ezt nem érezhették. Soha annyi zengő parancs, vezéri utasítás, fenyegetés és höfer-ízű magyarázat nem hangzott Pestről, mint abban az időben."

Mellesleg a Digitális Irodalmi Akadémia feltehetőleg gondosan karban tartott honlapján, annak bizonyára szakértő szemmel szerkesztett szövegében is a csonka változat van. El se hiszem, hogy nekem kell szólnom.

Látom a Tescóban, hogy megjelent egy Intelligent Life című magazin. Esterházynak gasztrórovata van (lesz) benne, úgyhogy majd a következő számot is megnézem a Tescóban. (A régi, Magyar Konyha-beli étteremkritika-rovata nagyon jó volt; azt egy Kaisersben követtem.)  A mostani cikk belső margóján ez olvasható (ha jól jegyeztem meg): "Az oldal tartalmát a MediaCity állította elő." Az oldal ezzel szemben Esterházy írását és Burger Barna fotóját tartalmazza - mit állított ebből elő a MediaCity? Az intelligens című lap az Economist kiadójához tartozik, szóval lehet, hogy az efféle mondat feltüntetése valami licenckötelezettség, de akkor is jobb volna (bár nem sokkal) a műveltető forma.

*

A Magyar Napló időszakos kiadványaként megjelent - feltehetően számos eredménytelen brain storming után belenyugodva az eredetileg alcímnek szánt két szó címbe emelésébe - az "Irodalmi Magazin". Végig a 111 (szép..., izé..., egyenes szám) éves Illyésre emlékeznek a lapban. (A rovatcímadás is nagyon eredetire sikerült: a címlapra kitettek közül a leginkább magyar csengésű szó a Dosszié - van még Genius loci, Hommage meg Novum.) Az első prózaközlemény a "Mi az, hogy idő?" című kiadatlan esszé. Ennek lényege, hogy Illyés elmond egy épp kétszáz éves, de még tízévesen hallott történetet, amit egy olyan öreg mesélt neki, akinek szintén tízéves korában mesélte maga a sztori egyik szereplője (aki kisfiú volt, amikor a dolog történt, és öreg, amikor elmondta). Illyés ezen felbuzdulva elkezd azon fantáziálni, hogy még egy ilyen háromtagú meséléslánccal 1572-ig, egy harmadik röpke sorozattal pedig már Nagy Lajos koráig lehet visszamenni. De a történelmi emlékezet szerintem nem ilyen. Kíváncsi lennék, Illyés még hány ilyen kétszáz éves történetet tudott volna elmesélni. Alighanem ez az egyetlen. Az a gyanúm, ilyen élességgel ez a legnagyobb kitapintható távolság, és már ez is kivételes. Három öregnyi távolságból még előhívható kisszámú (mondjuk x) történet, de háromszor három öregnyi messzeségből ez szerintem már csak köbgyök x. (és mivel tört számú történet nincs, az eredmény nulla). Úgy érzem, Illyésnek ez a gondolatmenete is abba a sorba illik, ami egy csomó írásában visszaköszön, hogy - leegyszerűsítve - ha már grófok nem vagyunk, legyünk náluk grófabbak: minimum besenyő törzsfők. Van beljebb egy körkérdés Illyésről. A nem kifejezetten Illyés-imitátor Csehy Zoltán, nagyszerű érzékkel, egy szonettet választott - "Michelangelo a tanítványaihoz" -, amely Csehy értelmezésében a "test és a lélek eredendő hermafroditizálásá"-ról szól. Kiss Judit Ágnes is kilóg a sorból - "nem szerettem meg különösebben Illyés Gyula verseit" -, ő az "Egy mondat a zsarnokságról"-ról beszél. (Én nem szerettem meg ezt a verset, és nem tudom elfelejteni, amit Márai írt valahol  a naplójában: Illyés már biztos megírta a maga rendszerellenes versét, csak fiókban tartja.) A lapról később talán többet.

*

Bagi Zsolt - néven író kommentelőnk (bár szerintem tényleg ő B.Zs.) - figyelmébe: Bozók Ferenc a januári Új Forrásban verscímnek tette meg Heidegger nevét:
Ficánkoló neonhalak ma szíveink.
December éjjelébe dobva reszketünk.
Riadtan ég a csillagos, halas nihil,
a Lét sarába rántva.
Csak sajnálhatjuk, hogy Heidegger már nem írhat értekezést "Bozók" címmel.

*

Az Új Forrásban egyedül Géczi János verse ("Az alvó") tetszett:
Az orvosságszagú pokróctól
a lehelete is gyógyszeres.
Citromfű és menta s talán kevés
keserű mandula illata. A fény pálcáiból
kerítés fonódik az árnya köré. Így néztem most őt,
amikor látni már nem adatik.
S a szája az éretlen szeder levének színe,
vagy arra emlékeztető, rajta a ráncok
milliméterpapírjának ezüst, finom bordázatával.
Géczi alighanem szereti a bort, mindenesetre mostanában sok borleírást olvashatott ("citromfű, menta" stb., "éretlen szeder levének színe").

*

Tandori a februári Tiszatájban ("Tematizmus és egzisztencialitás között") filozofikus: Valahogy halt meg mindenki. [Micsoda mondat! - Sz.D.] (Rilke, Klee, Kosztolányi etc. ["Etc."? Ez, nemde, kb. a mindenki. - Sz.D.]) De csakugyan? Csak haldoklunk valahogy? Honnét van a halál? Honnét jön, azt még csak tudjuk, de...

*

Ugyanitt Csobánka Zsuzsa három, egészen zavarba ejtően Telep-szerű verse. Itt az első ("Légcsere"):

A szitálásról eddig mindent elhittem.
A szél, mely tarajosra korbácsolja a betont,
hazafelé jelenségnek tűnt.

Az ablak magasan van.
Jelenéshez nincs köze, halálfélelem.
Lisztet szórok, ne kelljen betűzni,
de mindig kifeslik valahol.
Röfög az isten, aztán csak dől el.

A résen visszamászok.
Lisztes lábnyomból ne igyanak erdők,
Eddig is rengeteg volt, kit bújtattam.

Aki visszafelé, az mintha nem is lélegezne.
Ami benntart, az mintha maga is máshol.
Erősen fúj a szél.

Ilyen "Telep-verset" szerintem nem nehéz alkotni, kb. úgy kell, mint ahogy Illyés a szürrealista vers receptjében írja (erre kell rákeresni: "Az első gyakorlat módfelett egyszerű"), de épp csak annyi szürrealitás kell, hogy az eredmény még és már mélyértelműnek, tehát - tehát? - komolynak tűnjön. Coolok vagyunk, nincs mosoly.

Két vers, egy szerző. De ki az?

Mirákulum

    Még eszelős tekintetem s a nyelvem még sután dadog
Halljátok embertársaim és lássátok a látnokot
Tíz perce sincs annak, amit feledni száz év is kevés
Hogy megnyilatkozott nekem a Látomás és Jelenés
A parton álltam én hajnal volt és a horizont
Eltünt előlem mint az éj amit nem látok már viszont
Az égre egy tüzes korong bukott fel óriás golyó
Alája nagy vörös hidat dobott magából a folyó
És lőn Világosság minőt nem ismer csak az Ébredés
S minden hitem megsáppadott és megszünt minden kétkedés

Ifjuság és öregség

Légy óvatos, a mámor elragad
Vad vágy, vigyázz, ne áruld el magad!
Álszent mosoly, figyelve hallgass
Most kint a bárány, bent a farkas

A vágy kiszáradt, ölni nincs okod
ráncolhatod mogorván homlokod
Szükség? Erény? Egy élet árán!
Már kint a farkas, bent a bárány

Tamás Gáspár Miklós „jubileumi” Ady-cikke két változatban olvasható a világhálón: az első még karácsony előtt jelent meg a Népszabadságban, a második január hetedikén a Transindexen. Utóbbi – hosszabb – változatot a szerző két kolozsvári barátjának bírálata ihlette. Összevetettem a két szöveget.

„Száz évvel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik. Mert az országokat, dombvidékeket, folyópartokat el szokták, el lehet venni. Oda lehet adni. El lehet cserélni.” Az első mondat megvolt az eredetiben is, a folytatás az újabb változat hozadéka. TGM jó rétor és nagy stiliszta, a variálás és ismétlés eszközeivel (elvehetik – el szokták – el lehet – oda lehet – el lehet) nagy hatást ér el. Az egy helyben járó nyelv a tehetetlenségről beszél, hogy még jobban fájjon. (Sajnos el tudom képzelni, hogy némely elvakultak kiragadják ezeket a sorokat, s azt mondják, Tamás Trianont élteti.)

A szerző néhány fontos írás fényében újabb szempontokat is figyelembe vesz és helyenként árnyalja gondolatmenetét, módosítja álláspontját. Legfontosabb (új) hivatkozása Deleuze és Guattari könyve: Kafka. A kisebbségi irodalomért. Domingo a múlt héten írt egy posztot, annak fényében is érdekes Tamás Gáspár Miklós alábbi önkorrekciója.

A Népszabadságban:

„A megmaradtak is egyre sebesebben asszimilálódnak, magyar nyelvi kompetenciájuk egyre gyöngébb – délvidéki nyelvészek állapították meg, hogy egyre kevesebben képesek magukat kielégítően kifejezni akár magyarul, akár szerbül –, magam is csak azért értem hiánytalanul a romániai magyar lapokat és szájtokat, mert tudok románul, de a vajdasági magyar publikációkkal már gondjaim vannak, mert szerbül sajnos nem értek.”

A Transindexen:

„Bár nem is tudom, az asszimiláció, a beolvadás miatti búbánat nem konzervatív érzés-e (értéktelenebb-e ugyanaz az ember, ha már nem magyar, hanem immáron román vagy szerb? – értéktelenebbnek tartunk-e valakit, aki már nem német vagy horvát, hanem immáron magyar?), s azt se tudom, az idegennyelvi behatások („nyelvromlás”) miatti siránkozásom nem a spontánul alakuló regionális nyelvváltozatokkal szembeni intolerancia-e? (Vö. Deleuze/Guattari: i. m.)”

Ez más tenor; már csak ezért is érdemes volt átdolgoznia a szerzőnek ezt a kiváló cikket.

Ez a címe Szigeti Csaba szokás szerint kitűnő írásának, amely az Életünk 2012/11. számában jelent meg Füst Milán "A Parnasszus felé" és "Az orgonista" című műveiről. De a cím lehetne ez is: "Egy »regény a regényben« regénye".

Szigeti először műfajilag sorolja be a nem túl ismert, de szerinte kiváló könyvet, "A Parnasszus felé"-t, művész, illetve ebből némileg törvényszerűen következően fejlődés-, valamint művelődéstörténeti regénynek nevezve. (Meghatározása szerint az utóbbi kategóriába az olyan történelmi kulisszák közt játszódó regények tartoznak, amelyeknek nem valós hírességek a szereplői.) Szigeti valósággal felfedezi Somlyó György Füst-könyvét (több jó könyv is megjelent abban a jól olvasható "Arcok és vallomások" sorozatban), aztán persze magát "A Parnasszus felé"-t. (Vagy ahogy Szigeti írja, "az A Parnasszus felé"-t. Elég kellemtelen ez az "az A" névelőhalmozás.)

Nagyon érdekes, ahogy a cikk - eredetileg előadás - feltárja az átírás jelentőségét Füst Milán pályáján. Somlyó azt írja, hogy 1961-ben Füstnek megjelent "egy régi félbehagyott kézirat nyomán átdolgozott és befejezett új regénye, A Parnasszus felé". De igaza van Szigetinek: egyáltalán nem biztos, hogy a régi kézirat befejezetlen, csak azért mert nem jelent meg, hiszen Füst Milánnak majdnem húsz évig egyetlen könyvére sem akadt kiadó, ami mégis ("említésre sem méltóan kisszámú") megjelent, azt ő maga adta ki. Az átírás kérdését aztán meggyőzően köti össze Tolsztoj "Feltámadás"-ával, ami szintén átírás, és amiért Füst rajongott. A "Feltámadás" "ősszövegéről", amit fiatalon olvasott, az öreg Füst - mint Szigeti kimutatja - épp akkor írt, amikor "A Parnasszus felé"-t írta, vagyis "számára a fiatalkori Az orgonista és A Parnasszus felé viszonya, ez utóbbi megírásakor, úgy jelent meg, mint Lev Tolsztoj életművében a fiatalkori A földesúr délelőttje és az időskori Feltámadás viszonya".

Ez a vége, de addig okos szavak esnek még még Falubert-ről és Kemény Zsigmondról is. Szigeti Csaba egy kisebb kutatócsoportnak elegendő munkát vázol fel az alig tízoldalas írásában.

A világ legexkluzívabb folyóirata a Journal of Universal Rejection (JoUR). A folyóirat nem közöl cikkeket, alapelve, címéhez híven, az egyetemes visszautasítás. Ez azt jelenti, hogy a közlés reményében beküldött összes cikket - tekintet nélkül azok minőségére - visszautasítják. E nyilvánvaló hátrány ellenére - mint honlapjukon írják - számos érv szól amellett, hogy az ember mégis cikket küldjön nekik.

* Anélkül lehet kéziratot küldeni, hogy a reménybeli szerző kitenné magát annak az aggodalomnak, amit a kézirat bizonytalan sorsa jelent. Száz százalékos biztonsággal előrejelezhető ugyanis, hogy a kéziratot nem fogják publikálásra elfogadni.
* Az ember joggal mondhatja, hogy (a szélsőségesen alacsony elfogadási ráta alapján) a legnagyobb presztízsű folyóiratnak küldött be cikket.
* A JoUR a maga nemében egyedülálló. Egy cikknek pusztán a publikálásra történő felajánlása is valóságos kitüntetés.
* A szerzőnél maradnak az összes jogok: a kézirat például felajánlható bármely más folyóiratnak - akár a lektorálás lezárulta előtt is.
* A szerkesztőség döntése gyakran (igaz, nem mindig) órákon belül megszületik.

További előny, hogy a szerkesztőségtől idegen mindennemű műfaji szűkkeblűség: verset, prózát, vizuális művészeti alkotásokat és tudományos cikkeket egyaránt nem közölnek. A kéziratokkal szemben emellett semmiféle technikai követelményt sem támasztanak: az ember olyan betűtípussal, sorközzel ír, ahogy akar, mert így is, úgy is elutasítják. A lap interdiszciplináris voltát jól jellemzi, hogy szerkesztőinek sorában (találomra válogatva)  a bonni Max Planck Intézet kutatója éppúgy megtalálható, mint a Berkeley Egyetem szociológusa vagy a Columbia Egyetem neurológusa.

A kéziratokat (lehetőleg kis fájlokat) a j.universal.rejection@gmail.com címre várják. Ha hosszú cikkről van szó, elegendő az első néhány oldalt beküldni. A részletes elutasítás szerencsés esetben megjelenik a lap (remek) blogján is.