Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Varró Dánielnek versben az is sikerült, ami még Karinthynak sem: nemcsak a többi költő (Karinthy óta legjobb) paródiáit írta meg, hanem saját költészetét is ki tudta versben figurázni, mintegy "Így írok én!"- alapon:

Varró Dániel-es változat

   Az egész világ egy nagy tehenészet –
   én meg csak állok itt, és heherészek. 

De a Nők Lapjában olvasható gyerekszáj-történetekkel nem vagyok kibékülve. Mintha ennek a virtuóz költőnek egyszerűen nem lenne prózahangja. Ennek a darabnak csak az első bekezdésében megszámlálhatatlan készen kapott megfogalmazás van: "legkényesebb gócpont", "érdekek maximális ütközése", "feloldhatatlan ellentét", "baljós előjelek", "angyalian nyugodt kedély", "mélységes elszomorodás", "hatékony ellenkezés", "az érvek teljes fegyvertára". Vagy itt van ez az írás, megint csak az elejéről idézek: "ugyanazzal a lendülettel", "rendkívül sietős a dolga", "fontolva haladás" (sőt: "a fontolva haladás híve"), "mindenre kiterjedő figyelem". Ezek mind olyan frázisok, amelyek nem annyira az irodalomból, mint inkább valami közhelyszótárból vagy diplomatáknak írt társalgási kézikönyvből (vagy ez a kettő ugyanaz?) lehetnének ismerősek. Eleinte azt gondoltam, a költő talán szándékosan intonál ennyire alul, és direkt nem veti be teljes stiláris arzenálját, hogy annál jobban érényesülhessen a kisfia személyisége - de ez azért mégiscsak sok, illetve kevés.

Leó írta e-mailben, hogy milyen szép vers van a februári Holmiban Imreh Andrástól - bár szerinte húsz vagy negyven éve ugyanúgy meg lehetett volna írni, mint ma -: "A költő" (Lator Lászlónak ajánlva). Nagyjából arról van szó, hogy a költő elkezd verset írni, jön az ihlet, belemelegszik, elkészül, a végére kimerül: azt érzi, hogy ha nem is évezredek, de órák biztos elteltek - az utolsó sorban ehhez képest ez áll: "Megnézi. Negyed egy."  Leónak kevésbé tetszik a csattanó, nekem inkább. Már csak azért is, mert nem csattan olyan nagyot, az utolsó sor inkább kipukkasztja az elég sodró, látomásos verset. Úgy látom, nem könnyű a költészetről, versírásról elég jó verset írni, Imreh Andrásnak most sikerült.

A lap végén Várady Szabolcs Fischer Máriáról írt nekrológja olvasható. Nekem nem ugrott be rögtön, hogy kiről szól az írás, de aztán erről a jellemzésről igen: "A szonettből megmaradt a tizennégy sor, de a versmérték önállósult: szabadon, ám nagy biztonsággal kezelt, a sorvégeken gyakran áthajló daktilikus lüktetés-lebegés olvasztja egybe gyerekkori emlékekből, álmokból, jelen idejű észleletekből elégikus borút iróniával-öngúnnyal vegyítve szőtt anyagát." (Ebben a hatéves Holmiban a költőnek több ilyen álomlátós jó verse is van, talán az első legjobb: ("tiltott övezet / lesz mától ez a város. Már bűzlik a hír."). A nekrológ azért is érdekes, mert szó szerint megvalósítja azt, amit Takáts József írt le ebben a remek cikkében: "a folyóiratok nemcsak egymás publikációival nem törődnek a lapjaikban, hanem a saját publikációikkal sem. Csak nagyon ritka alkalmakkor vagy sosem szólalnak meg saját tevékenységüket értelmezve a szerkesztők: sem egy-egy fontos közlésre nem hívják fel olvasóik és a szakmabeliek figyelmét, sem folyóiratuk belső mozgásait, irányváltásait vagy éppenséggel mozdulatlanságát nem interpretálják. Holott az önértelmező gesztusoknak a lapszerkesztésben is nagy a jelentősége. Amikor a Holmi összeállította néhány évvel ezelőtt önértelmező jellegű Vas István-számát, világosabbá, bizonyos részleteiben pedig bonyolultabbá tette saját ajánlatát - más szóval: saját kanonizációs javaslatát. Az ilyesfajta öninterpretáló szövegek hiányát magyarázhatja az is, hogy a mai legfontosabbnak tűnő folyóiratokat nem erős kritikusok szerkesztik, akik saját kritikai gyakorlatukat önnön lapjukban folytatván jelleget adnának az egész lapnak, keretet a szépirodalmi közlések értelmezésének is. A Holmi legjobb időszakai egyben azok az időszakok voltak, amikor néhány saját kritikusa (leginkább Radnóti Sándor és Bán Zoltán András) igyekezett létrehozni ezt a sajátos keretet a szépirodalmi publikációk számára.* Különös módon még leginkább a nekrológok töltenek be ilyesfajta önértelmező szerepet a folyóiratokban."

(*Ehhez annyit tennék hozzá, hogy már csak azért is a kritikák lehetnek a folyóiratok leginkább jellegadó publikációi, mert verset, novellát egy-egy nagyon tág ízlésirányon belül jószerével minden befutott szerző ad majdnem minden lapnak, vagyis egy-egy sokat és sokfelé publikáló költő vagy író nemigen tudja meghatározni egy-egy folyóirat jellegét - a kritikák sokkal inkább.)

És hogy önértelmez Várady Szabolcs? Húsz éve azt írta, Fischer Mária akkoriban beküldött verseit "a kitűnő részletek" ellenére "nem sikerült hibátlan egésszé megformálni (...) A vers menete meg-megbicsaklik - hol a szemlélet, hol a versmérték bizonytalanodik el egy-egy pillanatra". Majd később a korábbi darabok "érdekesebb, szokatlanabb megoldás"-ait állítja szembe azzal, hogy az immár közlésre elfogadott versekben a "hagyományosabb, szordínósabb költői hang töretlenebbül, egységesebben szól." Azt hiszem, nem arról van szó, hogy a szerkesztő a költőt az általa üdvözítőnek gondolt irányba terelgette volna, hanem a versekből kiindulva próbálta meglátni a benne rejlő lehetőségeket - de a szöveg így is felfogható olyan Holmi-önértelmezésnek, amilyenről Takáts József beszél.

Eddig különben csak lapozgattam a lapot, a tartalomjegyzék alapján pl. nem gondoltam, hogy elolvasom Márton László tanulmányát Gottfried von Strassburgról, de aztán láttam, hogy nem más, mint a "Tristan" első teljes magyar fordításának érdekes bevezetője: kíváncsian várom a következő számban közölni ígért mutatványt. (Úgy látom, Márton hat sort idéz a fordításából, az egyikben mindenesetre szerepel a "számunkra" szó, amit én a "nekünk"  zsurnalisztikus környezeteben nevelt, utálatosan terpeszkedő párjaként, főleg versben, kifejezetten nem szeretek.)

Az elejére kellett volna tenni a végét, de most már az olvasás időrendjének megfelelően így hagyom.

Nyirő, Szabó Dezső, Wass, Tormay: e négy szerző munkáit értékelte egy tudományos konferencia még tavaly októberben, az akadémia (mármint a Tudományos, nem a másik tömörülés) Irodalomtudományi Intézetében. Az előadások megjelentek a januári és a februári Jelenkorban. A nyolc cikk terjedelme nagyon olvasóbarát, aminek nyilván az az oka, hogy ennél többet még a tudósok sem képesek hallás után befogadni. Nagy újdonságokat általában nem kapunk. Tormay Cécile "Bujdosó könyv"-e Szolláth Dávid szerint éppoly ízléstelen antiszemita iromány, mint amilyennek bárki látja, aki az első csúnya, kövér, tolakodó stb. zsidó szereplő felbukkanásáig kibírja. Az irodalomtörténész emellett azt is kimutatja (ez már érdekesebb), hogy bár a könyv naplónak mutatkozik, egyes megfogalmazásai "sértik a valószerűség kívánalmát, sértik a realista-dokumentarista formaintenciót, a konvencionális naplóforma felkeltette olvasói elvárást. A hibák ezért nem csak a kordokumentum történeti hitelességét, hanem a mű esztétikai hitelét [is] veszélyeztetik. Ez pedig nem másodlagos szempont, hiszen nagyjából ezen múlik a mű olvashatósága". (Pl.: "Honnan veszi, mit beszél Károlyi otthon, szűk baráti körben? (...) Honnan tudja Balassagyarmaton, hogy Kunszentmiklóson Szamuely milyen párbeszédet folytatott egyik terrorlegényével?")

Rákai Orsolya cikkéből kiderül, hogy Tormay Cécile Napkelet című lapjának a kritikarovata magas színvonalú volt, a szépirodalmi rovata pedig idővel a Nyugat afféle előszobájává vált. (Most megnéztem, és az 1932-es évfolyamban például olyan bízvást nyugatosnak is tekinthető költők is szerepeltek, mint Jékely vagy Takáts Gyula.)

Karafiáth Judit szerint Céline-t Wass-sal, Nyirővel, Tormayval párhuzamba állítani alapvetően a formátumbeli különbség miatt nem lehet. Földes Györgyi, úgy látom, a politikai szélsőségességen kívül csak a didaktikusságot veti Szabó Dezső szemére: egyáltalán, Sz. D sokkal érdekesebbnek tűnik az előadásokból, mint a konferencia másik három tárgyát képező szerző.

Eddig a februári szám. A januáriban Veres András írt  Szabó Dezsőről, és cikkében egy korábbi tanulmányának megállapításait módosítja: bár Szabó Dezső nézetei idővel változtak, de "az 1912 körül kialakult, majd a háború alatt kikristályosodott álláspontjának fundamentális elemei mindvégig megmaradtak". Mint később írja: "már korán kialakította rendpárti elképzelését, ám liberális barátai csak extremitást, illetve excentrikusságot láttak benne." Illetve ahogy még később folytatja: "1919-ben nem árulta el sem a liberális, sem az avantgárd szövetségeseit, mert valójában az 1912 körül kialakított konzervatív-rendi, majd a világháború alatt ebből kinövő nemzeti radikális álláspontjához maradt hű.") Érdekes a szerző "szellemi poggyászát" leltározó rész: megtalálható itt Ady hatásától egy hosszabb párizsi tanulmányút tanulságain és a katolikus neonacionalizmuson át a radikális szocializmusig sok minden (így már érthető, hogy egy cikkben Tisza István hazafiatlansággal vádolta), illetve - mint az köztudomású - "Hitler hatalomátvételétől kedve már a náci fenyegetéstől féltette a magyarságot, a nyilasokat az idegen érdek hazai szálláscsinálóiként támadta." Veres András szerint tehát Szabó Dezsőt nemcsak újra kell értékelni, de ehhez már a szóban forgó cikk is hozzájárul. Az már csak hab a tortán, hogy a végén kiderül: Veres és szerzőtársai már az 1982-ben megjelent gimnáziumi tankönyvükbe szerepeltették Szabó Dezsőt (az "Ecce homo" című novellát novellát és egy "náciellenes szatírá"-t kiemelve), mivel már akkor "a 20. századi magyar kultúra egyik meghatározó alakjának" tartották. Jól meg is kapták érte a magukét. (Szerintem az "Életeim, halálaim, feltámadásaim"-nak az a része, amikor a kis Dezső ajándékot kap a keresztmamájától, a magyar irodalom leghumorosabb lapjai közé tartozik, és ha barátaimnak néha megpróbálom felolvasni, szétröhögöm a jelenetet.) Deczki Sarolta és Szénási Zoltán írásaiba eddig csak beleolvastam. (Úgy látom, ők se a politikai mozzanatokat helyezik előtérbe - ami unalmas lenne -, hanem az esztétikaiakat. Deczki pl. az általa elemzett könyveket messze nem tartja remekműveknek, de azt írja, gazdagodott általuk a magyar irodalom.) Angyalosi Gergely meggyőzően készíti elő a cikke utolsó mondatában leszűrt tanulságot: "Ha elfogadjuk, hogy az írói középszer irodalmunk fontos összetevője[,] és annak általános kontextusát alkotja, akkor ennek a középszernek a részeként ismerhetjük el Wass és Nyirő munkásságát."

Mellesleg itt egy korábbi Tormay-konferenciáról írt beszámoló, a Bárkából. Nem nagyon értem, hogy Szegedy-Maszák Mihály hogyan legitimálhatott jelenlétével egy olyan rendezvényt, amelyet az MMA szervezett - az az MMA, amelyet a Szegedy-Maszákot is rendes tagjai sorában tudó Magyar Tudományos Akadémia társult intézményének, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának a megalázó semmibevételével tettek meg a kortárs kultúra tótumfaktumává.

Ernő szólt, hogy még a novemberi Életünkben Alexa Károly írt a konferenciáról. A "Tormay Cécile portréja alatt III." című írás alapvetően nem a rendezvényről szól, de amit azzal kapcsolatban mond, az többnyire egészen kínos. Alexa pl. a Wasshoz, Nyirőhöz, Tormay Cécile-hez "hozzájuk rendelt" rasszizmusról, antiszemitizmusról stb. beszél. De hát ki "rendelte" ezekhez a szerzőkhöz ezeket a vonásokat? Nemde ők maguk. (Egyébként nem ezekre vannak kihegyezve az előadások. Ez, ahogy mondtam, marha unalmas is lenne.) Aztán Alexa szóvá teszi, hogy a konferencia "meglehetősen szűk körű" volt. Szűk körű: amennyiben csak az MTA Irodalomtudományi Intézetének a kutatói (sőt, ahogy látom, onnan is csak egyetlen osztály munkatársai) adtak elő - hát, végül is tényleg fel lehetett volna kérni dísznövénytermesztés-fejlesztési meg képlékeny-alakítástani szakembereket is. Aztán: "az előadók nem tekinthetők a szakma legjelesebbjeinek". Ez tényleg kellemetlen, de az is aggasztó, hogy a cikkből nem tudjuk meg, hogy az érintettekben azért valamilyen szerényebb mértékben mégiscsak van némi jelesség, vagy egytől egyig teljesen jeltelennek tekintendők. A később meg nem nevezett "demagóg" könyvének címe nagyon nem "Aczél és kora", hanem "... és korunk": a hibás adatból természetesen következik a hibás következtetés (Aczél neve tehát itt nem "korszak-definíció"). Abban, hogy a Nyugat megpróbálta "újabb-modernebb" (ironikus idézőjel az eredetiben - Sz. D.) "szellemi horizontba helyezni" Vörösmartyt vagy Berzsenyit, "bekebelezés" helyett talán ésszerűbb és higgadtabb volna az elődteremtésnek a történelem létmódjából fakadó természetes gesztusát látni. Stb., stb. A  cikk nem színtiszta sületlenség (bár van még benne jócskán ilyesmi, az utolsó előtti mondatban például Alexa úgy ad leckét jelességből, hogy "a Nyugat zsidó - mondjuk: szerkesztőségi - hegemóniáját, és uralmát" emlegeti), de az embernek nagyon oda kell figyelnie, hogy a megfontolásra érdemes megállapításokat ne hagyja az efféle, idomtalanságoktól diszkreditáltatni.

Most nézegetem a tavalyi Székelyföldeket. A decemberi számból biztos kimásolom Duma-István András "A klézsei táltosok világa" című írását, mert ilyenek vannak benne: "Amikor csángó ember egy kút mellett megy el, így köszön a kútnak: »Dicsirtessék kút forrása«. Amikor édesanyámnak (aki a falu bábaasszonya volt) mondtam, hogy én ezt szégyellem, mert a társaim biztos kikacagnának, akkor anyám azt mondta: »Fiam, akkor nyelved hegyivel vess keresztet a szájpadlásodra.«" A lapból általában az olvasmányos "Olvasólámpa" rovat a kedvencem, ahol, úgy látom, teljes fesztelenséggel és személyességgel lehet írni bármilyen könyvről. A novemberi számban Lövétei Lázár László írt Apor Péter "Metamorphosis Transylvaniae"-járól. A magyar irodalomban alighanem Apor volt a retró atyja: néha szinte komikus, ahogy szerinte "régen minden jobb volt". (Sokáig nem értettem, miért írta, hogy amint az újbor elkészült, az óbort, a tavalyit "add a kocsisoknak!" felkiáltással utasították el, de ősszel kóstoltam közvetlenül az acéltartályból friss, derítetlen, szűretlen portugiesert - amúgy egyáltalán nem szeretem ezt a fajtát -, és egészen káprázatos élmény volt.) L.L.L. megfogalmazása tetszetős: "Ha túlozni akarnék, azt mondnám, hogy Apor Péter könyvében a barokk ember vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba." Majd ezekkel a furcsa mondatokkal fejezi be a cikkét: "a Metamorphorsis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceaușescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen »vén reakciósok« az Unióban?!" Vajon írt erről Lövétei részletesebben? Mert elolvasnám.

A Hitel második száma valóságos tanulmánykötet, több mint háromszáz oldal, a szám címe: "Magyarország földje és népe". Eddig a harmadát olvastam, szerintem ezzel is igen szorgalmas halmazába tartozom az olvasóknak. A címlapra négy cikk címe van kiemelve, ezek közül egyik sem a lap első harmadában található. Az lényegében minden általam olvasott írásból világos, hogy a magyar mezőgazdaság a rendszerválás után tönkrement, a termelékenysége visszaesett (hogy a Kádár-kor külföldi kölcsöneiből mennyi ment az agrárium támogatására, az nem derül ki a cikkekből, talán Mong Attila könyvében van erről is valami.) Mindenesetre az egy főre jutó állatok száma, a termésátlagok a nyolcvanas évek végén nagyon jók voltak. Az sem kérdés, hogy az évszázados nagybirtokrendszer micsoda átkot jelentett a parasztok millióinak, bár a történelmi folyamatok taglalása Andrásfalvy Bertalan kvázi programadó cikkében elég nagyvonalú. A szerző könnyedén szökken át évszázadok fölött: például azt írja, hogy "a XIII-XIV. században a marhaexport után a kenyérgabona vált Nyugaton a legkeresettebb áruvá", majd ugyanebben a bekezdésben földesúri erdőkisajátítás miatt fellázadt jobbágyok 1747-ben(!) történt lefejezéséről beszél. Az aztán megint érdekes, amit arról mond, hogy "nagyon különböztek a mai faárutermő erdők látványától" a régiek, mert a biodiverzitáson alapuló erdő "jobban hasonlított egy mai angolparkhoz". Rendkívül érdekes, amit az árterek kiszárításáról, a folyók szabályozásáról ír: az a terület például, amely a Hanság-csatorna megépüléséig parasztcsaládok legelője volt, a vízrendezés után százezer holdas hercegi majorsággá vált, az arisztokrácia nagyobb dicsőségére. A cikkből az is kiderül, hogy a vízrendezés mellett az 1767-es úrbéri törvény volt az, ami romlásba taszította a magyar falut: addig a földbirtokosok majorsági területei az ország szántóinak 5%-át tették ki, míg alig ötven év múltán "a földesurak [földtulajdon nélküli - Sz.D.] cselédek által megművelt majorsági földje egyes megyékben meghaladta az összes szántóföldek 25-30%-át is, míg az erdők 90%-a, a kaszálók, rétek, legelők 50%-a a földesúr kizárólagos használatába került." Vannak lila dolgok is a cikkben: például a szabadságharc bukásához Andrásfalvy szerint "az is hozzájárult", hogy csak a telkes jobbágyok szabadságát adta vissza a jobbágyfelszabadítás, a zsellérek nem kapták vissza a kisajátított területeket. De a szabadságharc bukásához nem Ivan Fjodorovics Paszkievics herceg és főnöke, I. Miklós cár járult hozzá annyira, hogy minden más hozzájárulás elhanyagolható? Mindent egybevetve érdekes adalékokat és történelmi bevezetőt nyújt a cikk a "Puszták népé"-hez - annál furcsább, hogy Illyést nem említi (Wass Albertet szerencsére igen, gratulálok).

Kovács István cikkéből csak egy adat (ő is idézi): "1952 és 1955 között 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést [...] A feljelentett személyek 45%-a, 516 708 fő ellen emeltek vádat, és hoztak elmarasztaló ítéletet." Ezek "jelentős része a dolgozó parasztokat sújtotta a kötelező termésbeadás nem megfelelő teljesítése miatt."

Léka Géza családi levelesládájának feldolgozásában van néhány érdekes karakter (az apa barátja, a nagymama), de húsz oldalon ez az egész azért elég érdektelen.

Bakos István nem túl érdekes cikkéből egy érdekes mondat. Mint írja, a politikai elit hitelvesztése a Fideszt is fenyegeti: "Kiváltképp akkor, ha nem ügyel főbb választási ígéreteinek betartására, szavai és tettei összhangjára, ha közszereplői közül többen egyéni érdekeiket a közérdek fölé helyezik, ha az állami vagyont kisajátítják".

Balipap Ferenc "Útkereső magyar falvak - útkeresés a falvakban" című cikke szemléletesen mutatja be, hogy egy-egy "szerepkör nélküli"-nek(!) minősített falu téeszelnöke mit tehetett a pártállami hatalmi központokkal szemben a faluja érdekében. (Például úgy ügyeskedett, hogy a mezőgazdasági célú vízvezetéket muszáj legyen átvezetni a falu egyik végétől a másikig.)

Most Ditzendy Orsolya cikkét olvasom, aki két - főleg a jobb módú reformátusok, illetve külön a szegényebb katolikusok földjeiből létrejött! - dunapataji téesz átalakulásáról írt nagyon alapos dolgozatot. (Mintha viszont ő se olvasta volna Illyést, különben nem nevezné az ország művelhető területinek összesen 6%-át érintő Nagyatádi-féle földreformot "jelentős"-nek.) Érdekes, hogy a tanulmány írásához felvett interjúkból az derül ki, hogy a téeszidők "összességében jól élhető rendszer volt [...], a kollektivizálás okozta trauma elsősorban az interjúalanyok szüleit érte, a legtöbben nagyon kicsi földterülettel rendelkeztek eleve, így fiatalként, amikor már több lehetőséget adott a téesz, könnyebben túlléptek az államosításon". (A cikkek hangulata egyébként - az erőszakos téeszesítést nem feledve - egyáltalán nem téeszellenes.) A kárpótlásról írt két és fél oldal egészen remek, ha felkerül a cikk a lap honlapjára, belinkelem.

A lapszám vége felé még (a szöveget kísérő kis jegyzet szerint agrármérnök) Réti Attila "Bankárerdő" című novelláját olvastam el: a sztori szerint a bank készül elvenni egy tönkrement adósa birtokát, de az erdő bejárása után a vidéki gyökerű bankár végül mintha megkönyörülne, és beérné a kamionokkal. Nagyon gyenge írás.

A rillette-ről nemrég hallottam, most külön utánanéztem a Bűvös Szakácson. (Aki nem hallott volna erről az oldalról, az feltétlenül kattintson, mert alighanem a legjobb magyar gasztroblog.) A lényeg: "A húst szálkáira morzsoljuk, majd a tűzre tesszük."  Szerintem ez jó metaforája a Szymborska-verseknek: rostjaira szedni a már feldolgozott anyagot, majd tovább dolgozni vele. "Folyamatos keverés mellett apránként adagoljuk hozzá a pecsenyelevet, majd ezután a zsiradékot. Annyi zsír kell, amennyit a húskrém »szívesen« felvesz." És a lengyel költőnő ezt is tudta: "A túl száraz rillette unalmas és nyögvenyelős, de az sem jó, ha túl sok zsír válik ki végül a tetején." A legújabb Szymborska-fordítás az ÚjNautiluson, Nagypál Istvántól (itt). Az evidencia erejével ható jó vers, és a fordításon át is hallom az - igaz, eleve csak fordításokból ismert - Szymborszka-hangot. Az ötödik sorban - "A terrorista már áthaladt az utca túloldalára." - viszont baj van a szóválasztással. Áthaladni, ha nem tévedek, csak valamin lehet, nem valahova: átmentem, átértem valahova, ez rendben, illetve áhaladatam az utcán, ez is jó, de az "áthaladtam az utca túloldalára" még rendőrségi tanúvallomásban is természetellenesen cseng.

Fáy Miklós is írt a MüPa-beli "Figaró házasságá"-ról. Az operarendezést mint szakmát máshogy ítéli meg, mint Kling József, és Roman Trekel (Kling szerint "szálkás") hangjáról is más a véleménye:"kérdés, hogy Roman Trekel el tudná-e egyáltalán úgy énekelni a kettőst, ahogy kellene, mert a hangjánál sokkal érdekesebb a finom rajzú fejformája, olyan elegáns a koponyája, mint valami földönkívülinek, a hangja viszont elég földhözragadt, pudvás bariton, kevés színnel, kevés erővel, ráadásul az együttesekben mindig lóg is, pihen, dolgozzanak a többiek." Abban mindenesetre egyetértenek, hogy nagyon jó volt az előadás.

Szintén az És-ben: remek Csehy Zoltán első verse, az "Alexandra a Dob utcában". De Csehytől így sem ez a vers a hónap közleménye, hanem "A másképp szerkesztett hangszer" című, "Maszkulinitás és nemi érzékenység Toldalagi Pál verseiben" alcímű cikke a februári Vigiliában. Korábban, a tavaly tavaszi Parnasszusban már érintette Toldalalgi költészetének homoerotikus vonásait, és a témához ezúttal is nagyon finoman, empatikusan, mégis minden széplelkűség nélkül nyúl. Idézetek jönnek:

"Ez az érintetlenség a lebegő gyermeki káprázat szépségét delejezi egy olyan természetes jambusokba simuló nyelvbe, mely klasszicista szabályosság és látszatra könnyed impresszionista csapongás közt lebeg."

"Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a szinte nemtelen periódus válik Toldalalgi számára a mindekkori idillé, mely nem esik a heteroszexuális normativitás imperatívusza alá, melynek csupán paradicsomi  erotikája van, de szexualitása nincs, s jószerével az is csak innen, azaz visszapillantva látszik."

 A "képzelt öregedés pánikhangulatá"-ról: "Ez a tipikusan queer tematika hagyományos keretek közt homogenizáló karakterűnek hathat, de tartalékai épp a folytonos szubjektumvesztés és identitásmetamorfózis ábrázolásában vannak, mely a szépség narcisztikus kultuszával minduntalan szembeszegezi a keresztény etikát."

"»Az agyongyalázott nem nélküliek«", a kétértelműség motívuma a verset a nemi ambivalencia terepén hagyja ugyan, de a szépség ellenállhatatlan felstilizálását is elvégzi."

"Ez a kasztráció Toldalalgi versnyelvében is bekövetkezett. És innen már csak egy út maradt: ahogy az Egy angyal kellene című vers jelzi, szükség van valakire, akinek nincs neme, és aki visszavezérli az eltévelyedetteket az egyetemesen »ártatlan egyszerűségbe«. Már amennyiben ez egyáltalán lehetséges."

"Zenéről beszélni olyan, mint építészetről táncolni" - mondja alig valamivel az Oscar-díj és a vele járó világhír előtt Angelina Jolie, a "Playing by Heart" c. film elején (a 30. másodperc környékén.) (Nem mellesleg: egyetlen filmjében sem volt szebb, vöröshajúbb és tehetségesebb, mint ebben, huszonkét éves korában.)

Akárhogyan is, zenéről (méghozzá komolyról) beszélnek az Postr szűk öt hónapja indult szerkesztőségi blogján, a Figarón. A "Figaro házasságá"-t (figaro etimologica! - bocsánat) múlt héten adták elő a Müpában, a Fesztiválzenekart és az énekeseket Fischer Iván vezényelte, illetve rendezte[!]; az előadásról Kling József írt kicsit talán lassan induló, de a konkrétumok talaját elérve valósággal szárnyra kapó cikket. Klingnek van nyelve a zenéhez. Az ő tollán az Almaviva grófot megszemélyesítő Roman Trekel "szálkás bariton", aki "hitelesen végigdühöngte az előadást", Miah Persson grófnője "nem merült el az önsajnálat kalóriadús mocsarában, és nem változott hisztérikus boszorkánnyá sem", a Susannát alakító Laura Tatulescuról pedig ezt írja: "hangja és alakítása mindannyiunkból dühöngő grófot csinál, aki – látszólag engedve a kor szellemének - lemond az első éjszaka jogtalan jogáról, de aztán őrjöngő szatírként vissza akar mászni az ablakon". Abból, jó érzékkel, nem csinál poént, hogy az előadás során Fischer Iván fejére paróka került - mert az már eleve poén.

***

Kíváncsi lettem, és utánanéztem: a "szálkás bariton" szókapcsolat eddig csak ebben a különös szövegben szerepelt - nyilván teljesen véletlenül - a neten. Először azt hittem, az oldal valami befordult ember blogja, de aztán látom, hogy a Buddha Robokuty voltaképp számítógépes szöveggenerátor. Mindenesetre elég érdekesek a szövegei (érdemes beleolvasni a "posztokba"), sőt mint a "szálkás bariton" mutatja, robotkutya is találhat gyöngyszemet. Bár az is igaz, olyan klingségeket, mint a "barcogó tenorbika" gép már nem tud, ehhez ember kell.

avagy

"Nem jártam telepessel"

Kicsit promógyanús ("első gyűjteménye [...] hamarosan napvilágot lát), de egész kellemesen felületes interjú a prae.hu-n Szőcs Petrával.

Sokáig kellett olvasni a téli Apokrifben (amit ezúttal is a szerkesztőségtől kaptunk, pdfben, még korábban), mire a, hát, elég nélkülözhető versek után kedvemre valót találtam benne: Mechiat Zina "Száraz vér" című novelláját. A szöveg tele van ötlettel, és nyelvileg is jól meg van munkálva (bár a plébános nem tiszteletes, hanem tisztelendő), nem csodálom, hogy a szerzője verseket is ír. (Az egyik ötletet - egy oltáron levágnak benne egy disznót - először csak idétlenségnek gondoltam, de aztán lett értelme.) Egy mondat: "Megint elkalandoztam, mindig rám szólnak, mindig mondták régen, hogy jánoskám, már hétéves vagy, tanulj meg beszélni, és aztán amikor nyolc lettem, akkor mondták, hogy jánoskám, már nyolcéves vagy, ne dadogj már, és így tovább, és most, hogy már tizenkét éves vagyok, csak csóválják a fejüket, és látom, hogy már lemondtak rólam, hogy már nem is számít, tudok-e beszélni, mert úgyis csak ablakokat fogok pucolni, vagy trágyát fogok lapátolni egész életemben, mert engem még csak jó iskolába se lehet íratni, még azt se, pedig milyen szépen rajzolok, és milyen tiszta a fejem írásban, csak ne lennék ilyen szerencsétlen az életben, mi lesz velem, ha majd kocsmába kell menni, biztos megvernek majd kártyában is."

Halmi Tibor "Nietzsche tanítványai - capriccio" című verse bármelyik (tényleg: akármelyik) "felnőtt" folyóiratban megállná a helyét. A hírre, hogy "Nietzsche tanítványt keres", sokfelől jönnek érdeklődők, például megérkeznek  "a keresztesek és lepottyanó, / égett darabkáikért sűrűn elnézést kérő / máglyán kínzottak, sőt, valamivel / később a karóba húzottak is, / de őket méltányosságból /senki nem kínálta ülőhellyel." (Azon el kellett gondolkodnom, hogy mi fán terem Hermész "kerükeión"-ja, de aztán rájöttem, hogy az a "kérükeion", vagyis az isten hírnöki pálcája.) A versnek nagyon jó a ritmusa, Halmi jól építi fel, annyira, hogy a közepénél már az jut az ember eszébe, hogy vajon be is tudja-e majd fejezni ezen a színvonalon. Be tudja.

Bartók Imre "A patkány éve" című regényrészletét majdnem félbehagytam, mert úgy nézett ki, mintha csak valami közhelyes amerikai krimi lenne, de aztán a felénél teljesen új irányt vett. Nem tudom, hogy a kész regény jobban megmagyarázza-e majd ezt a részletet, mindenesetre ebben a formában is viszonylag érdekes. A fejezetről Turi Márton írt a lapba kritikát (az efféle instant párosítás az Apokrif egyik specialitása): ő már kéziratban olvasta a teljes regényt, és azt írja, hogy a könyv "fokozatosan a horror és a posztapokaliptikus sci-fi regények felé" mozdul el, és a történet végén a világ "mindenfajta ember(i) séget nélkülöz".  Aztán ezt: "a szubjektum és az objektum közötti határok lebontásának filozófiai programja realizálódik itt horror-klisék köntösébe bújtatott (de érezhetően a XX. század nagy kataklizmáiban gyökerező) katasztrófákban." Nekem egyelőre nem nagyon realizálódik filozófiai program.

A lapszámban filmkockák találhatók "Igor és Ivan Buharov" hamarosan megjelenő Good Opinion című művészkönyvéből [?]", áll a mindig megbízható veress dani most is nagyon empatikus és tájékozott (vagyis infomatív) kritkája végén álló jegyzetben.

Lengyel Imre Zsolt írása Turi Tímea verseskötetéről elég szürke lett, az ilyen mondatok engem elkedvtelenítenek: "a versek alaptónusát [...] a fogalmakon végzett gondolati műveletek absztraktsága határozza meg [...], de a szövegek nem hagyatkoznak egészen a következtetések szigorú egymásutánjára, hanem hasonlatokkal [...] és példaként megjelenő, többé-kevésbé modellszerű történetcsírákkal is operálnak [...], miközben kérdéseik részben éppen a történetekre és hasonlatokra vonatkoznak." Az idézetekkel - ezeket jelzik a három pontok - egy egész hasábnyira duzzasztott mondatról régi kedves tanáromnak az a megjegyzése jutott eszembe, amihez akkor szokott folyamodni, amikor valami olyasmit hallott, aminek a beszélgetőpartnere nagy jelentőséget tulajdonított, őt azonban egyáltalán nem érdekelte: "Bizony Isten? Hála Isten!" "A Turi által megalkotott és alapvonásaiban végig kitartott nyelv" megfogalmazás nekem a "nyelv"  két jelentése miatt elég szerencsétlenül hangzik.

"Szeghalmi Lőrincz" könyvéről Pethő Anita a kritikája utolsó előtti bekezdésében mondja ki , hogy "nem akar többet a regény, mint szórakoztató olvasmány lenni", ami nem sportszerű, mert ha ezt korábban megtudom, nem olvasom végig a kritikát.

Tamás Péter Sopotnik-kritikájához fáradt vagyok, valahogy nem érdekel eléggé. Ami pedig az utolsó bírálatot illeti, Darvasi új könyvéről azt gondolom, amit egy korábbi Műútban Lengyel Imre Zsolt írt, és ennek ellenkezőjéről (ti. hogy ez egy jó könyv volna) Horváth Zoltán Dávid nem (sem) győzött meg.