Folyóméter - folyóiratfigyelgető

"Mindent, mi nem ennivaló" - ezt a József Attila-idézetet küldte egy kedves olvasónk a Facebookon. Mert ugyebár így kezdődik Tandori verse: "Turczim, minden mi más mindenvaló".

Kedves Edit, köszönöm!

Tandori gyönyörű verse Turczi Istvánhoz a Literán. Nem bírom ki, idemásolom. A címe: "Turczim, poétád..."

Turczim, minden mi más mindenvaló,
az interpunkció a városok,
az utcarendszer, pontra pont zuhog,
és emlékünk jár jöttön, menten, össze,
vissza, hamletien és learien,
leírian írja föl, főúr, omlett,
egy sarkon leülünk, ívére sörnek,
a poharat elérintjük, legörnyed
bánatunkra egy lombos ág, mohó
eltérítéssel hagyjuk bűvölet
szeparéját, karéját és paréját
hurkakolbásznak és spenótnak.
Így ültük ki, így gyúrtuk ki a lényeg
messze híján a megbecsületet,
el-elemelgettük az ülepet,
ha hívott már-mi messze üzenet:
egy kis szél szaga, egy rím, mint a sóhaj,
vagy égen elkalandozott hajóraj,
mintha a legiszaposabb csatorna
égi járások tündér tükre volna,
játszottuk, csináltuk szegény helyét.
Minek? Minek a? Lenn a magas ég,
csáklyáztuk, bordáztattuk evezőkkel
vizét, és tudtuk, ez már csak előjel,
amik vagyunk, lakkcipőnk messze rég,
és mégse, még...se-mondjuk, kényszerét
nem ikszeljük ki-be, teljes poézis
mondatja velünk: NEM VAGY! S hogy ne?! Épp IS’.
Nem kötünk össze jelre jel magányt,
ott benn! haránt! élünk egymás iránt.

*******

De még valami. A vers címe nyilvánvaló utalás - a Tandoritól éppen agyon nem idézett - Berzsenyire. (Bár már "A megnyerhető veszteség" formája is mintha "A magyarokhoz" strófájának tördelését és szótagszámait idézte volna fel, bár most nincs előttem a kötet.) A Mailáth-óda kezdődik így: "Mailáth! poétád éneke leng feléd". Ez így egy alkaioszi sor első fele. A Berzsenyi-versre a nyelvtani formát illetően hívebben utaló "Turczi, poétád" verstanilag nem volna jó, mert a második szótag rövid, (pampa-parampam), pedig csak a harmadiknak szabad annak lennie - nyilván ez is indokolja a birtokos toladlékot: "Turczim...": pampam-parampam.

De nem azt akartam, ez majdnem (majdnem szükséges) szócséplés. A lényeg: érdemes elolvasni ezt az "elérintőleg" hivatkozott Berzsenyi-verset, amelyben olyan, Tandori mostanában íródó lírájától és egyebeitől nem idegen részletek vannak, mint pl. ez: "Engem a villitánc int már", illetve hát mindjárt az, ahogy kezdődik. Érdemes az ódát megpróbálni Tandori hangján (a filmen várjuk ki az utolsó utáni fintort is!) hallani:

Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
    A Karpatok közt zúgva szórja,
        Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
    Üdvezli a várt est nyugalmát
        S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.

És akkor:

    Mailáth! poétád napja húnyik,
        S nem ragadoz dala árja többé.

A - még októberi - Alföld mintha az irodalom hétköznapi, üzemszerű működésének lenne jegyzőkönyve. A versek többnyire épp olyanok, mint amiket a költőik mostanában írnak. Ilyenek Aczél Géza torzószótárának újabb darabjai, Sumonyi Zoltánnak Kálnoky Homálynoky-modorában írt verse, és Király Levente semmire sem kötelező, dallamos szökkenetei ("A türkiz ég tavaszt ragyog, / cukorpamacshabok suhannak / észrevétlenül kelet felé. / idő, legömbölyítve mind a tér. / Mi volt előbb, a bűn, a bűntudat? Nem érdekel. Sodorja szél nehéz teleknek / ősi álmait" - és már túl is vagyunk a felén). Ayhan Gökhan két verse se fogott meg (hogy lehet lambériát "összemászkálni"?), a "zajokat hagyott maga után a szám"  sor jó, de azért nem annyira.

Németh Zoltán történetmesélős versét én közelebb szerkesztettem volna Sumonyiéhoz, ez talán mindkettőnek használt volna. A Németh-vers története szerint a lírai én az egyetemen beleszeret egy halba, majd a kép - annak minden bizarr következményével együtt - makacsul végigvonul az egész versen. A nőstény szifók kannibalizmusának fontos szerepe van a szövegben, de a faj következő jellemvonása már kihasználatlan marad: "hogyha egy adott populációban magas a nőstények aránya, néhány nőstény – mégha korábban már »szült« is – nemzőképes hímmé alakul át. A tudósok még nem ismerik, hogy pontosan mikor és hogyan történik ez a különleges viselkedésforma. Az azonban biztos, hogy hímek soha nem alakulnak nősténnyé" (wikipédia). De azért a hal így is érdekesebb, mint az eléggé túlírt vers, aminek háromoldalnyi terjedelmét nem bírja el az alapötlet.

Vámos Miklós gyerekhangon előadott regényrészlete - nemkülönben csenevész sztorija - teljesen érdektelen, egyik bekezdés olyan, mint a másik. Kabai Lóránt (hol a "k.?") versei inkább versforgácsok (a "szaggatott vonal" pl.  így szól: "lassú, vízben oldódó álom, gyalog vagyok, nem tudok sáncolni, de látni jó - nem egyszer élünk"), a facebookos "konfekcióbáb" érdekesebb, talán nem véletlen, hogy épp az az utolós darab (így kezdődik: "vannak állpotok, olykor nyilvánosak is, nézz csak az adatlapodra, amikor pusztán leledzel"). Pál Dániel Levente verseit nem ismertem korábban, a "Prófétakör" és a "Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában?" egyformán nem tetszik, de különböznek egymástól annyira, hogy megnéztem még pár másikat. Azok még kevésbé tetszenek: annyira megformálatlanok, hogy már-már kezdő költőre vallanak (ami nem áll).

Szvoren Edina most is jó: ő az, akiért mindig megveszek egy folyóiratot. Mostanában a sötétet nem olyan sötét színekkel festi, mint korábban, érdekes lesz az Alföld-novella címét viselő, még idén megjelenő új kötet. (A Műútban olvasható, nagyon érdekes atmoszférájú és sztorijú rövid írása - "Egy elbeszélés hét fejezete (részlet)" különben még érdekesebb, mint a "Nincs, és ne is legyen".)

Kulcsár-Szabó Zoltán cikke Jauß SS-múltjáról érdekes, bár nekem maga a múlt és az arra adott jaußi magyarázatok érdekesebbnek tűnnek a hellyel-közzel túlcsigázott és itt-ott nehezen követhető írásnál. Az érdekes, hogy Wolfgang Iser - vallom, egy jelentős valaki - "a '60-as évek diáklázadásaiban tetőző reformigényekben jelölte ki a recepcióelmélet létrejöttét (és gyors sikerét) lehetővé tévő legfontosabb társadalomtörténeti-politikai körülményeket". Jó az a mondat, amely szerint Paul de Man és Jauß kapcsolata "messze nem két régi és egymást vendégprofesszori meghívásokkal kényeztető bajtárs titkos szövetségét leplezi". A hajdani Orevecz Imre-monográfia emlékezetes modorosságát, minden harmadik szó idézőjelbe tevését - például "a legértelmesebb cél a tárgyalt irodalmi »anyag« értelmezési »felületének« multiplikálása lehet" -, és talán az idegen szavak túlburjánoztatását is, Kulcsár-Szabó mindenesestre kinőtte: úgy tűnik, lassan megtanul írni. (Azt azért az első idézett mondattal kapcsolatban megkérdezném: hogy lehet "körülményeket" - pláne utólag - "kijelölni"?)

Bónus Tibor Szegedy Maszák Mihályról szóló írása szép oldalvágással indul: azt mondja a hetvenes-nyolcvanas évek Irodalomtudományi Intézetéről (MTA), hogy "akkoriban még a legjelentősebb magyar irodalomtudósok műhelyének számított". Bónus az "akkoriban"-t kurziválja, pedig a "még" az igazi sértés. Aztán megjegyzi, hogy a "fiatalon elhunyt Bonyhai Gábor" és SzMM művei bizonyultak maradandóbbnak, mert a többiekéi "a pozitivista szociológia alapjaival kapcsoltak össze egy - minden strukturalista reflexiója ellenére - mimetikus-szemantikai olvasásámódot". Hogy ki volt ez a többi, kevésbé maradandó legjelentősebb, az a vonatkozó lábjegyzetből derül ki: Hankiss, Veres András, Bojtár Endre és Kenyeres Zoltán.

Rákai Orsolya Schöpflin Aladárról szóló írása érdekes. Idézi Schöpflinnek az irodalomkritkára vonatkozó metaforáját: "a botanika vizsgálhatja, miért nő a jegenyefa olyanra, amilyen, de nem állapíthat meg szabályt arra, hogy milyenre nőjön". Ehhez csak annyit tennék hozzá: azt viszont megmondhatja - sőt minden megmondás előtt el kell döntenie -, hogy szerinte valami jegenyefa-e vagy sem.

Szilágyi Sándor "Fotóművészeti alapfoglamak" című cikke hasznos a hozzá nem értőnek, aki vagyok, Szilágyi Ákos "Negatív ikon"-ja feltehetőleg jó cikk, de tőlem a dolog áll azért annyira távol, hogy már untam légyen. (Ami a képeket illeti: a címlapon közölt faágvillám jó, talán az 5. oldalon lévő kép is, de ebben a nyomdani kivitelben ez nem állapítható meg biztosan.)

Idézek néhány szót Dobos István Szegedy-Maszák Kosztolányi-monográfiájáról szóló kritkájának első bekezdéséből (az utoló is épp ilyen): nagyszabású mű, összegzés, a legteljesebb áttekintés, tudományos szakszerűség, különleges szellemi nyitottság, nyelvteremtő irodalmár, körültekintő mérlegelés, árnyalat[...]gazdagság, különös gonddal megmunkált monográfia. Később mégis mintha ironikus paródiáját adná SZMM közhelyeket is veretesen tálalni képes modorának: "Múló szellemi divatok követése teljes joggal bizonyul feledhető tevékenységnek az irodalomtörténet-írás emlékezetében. Ugyanakkor a saját kultúrában gyö­ke­rező értekező nyelv és látásmód természetességének hangoztatása is könnyen célt téveszt, ha általában az eszköztelenség hallgatólagos követelményét állítja a ma­gyar értekező elé. A nemzetközi tudományosság mércéjét szem előtt tartó napi mű­ködés sajátja a friss tájékozódás igénye, melynek megnyilatkozásait könnyen illetheti a naprakészség fitogtatásának vádja. Ami az udvarias kifejezésmód árnyalataiban kiváltképp bővelkedő angol nyelvben megszokott, az magyarra átültetve esetleg különlegesen hangozhat, de a fentiekkel kapcsolatban talán nem lehet ár­tal­mas, ha a legjobbat feltételezzük, amíg más ki nem derül, vagyis méltóságot adunk a kételkedésnek. (To give a benefit of the doubt.)" (Az utóbbi angol mondat szó szerintinek tűnő fordítása tévesnek látszik.) Bár a cikk címe: "Az újraolvasás eseménye", és a vége felé Dobos ki is mondja, hogy a Kosztolányi-monográfus "alaposan újragondolta eddig megjelent műelemzéseit", nem szól arról, hogy miben is áll az ez újragondoldás a régebbi gondolásokhoz képest, túl azon, hogy a szerzőnek "egyetlen korábban leírt mondatára sem lehet változatlan formában rá­ismerni új könyvében".

Az utolsó három kritkából G. Komoróczy Emőke írása Kelemen Erzsébet Papp Tibor-monográfiájáról inkább a tárgya (illetve a tárgya tárgya), a számítógépes költő miatt volt érdekes, Dezső Kinga recenziója (Kovács Gábor: A történetképző versidom) számomra egyáltalán nem volt az, Bakonyi István (Sebők Melinda: A Nyugat árnyékában) meg egyenesen gyenge volt. Az utóbbi cikkben arról is szó van, hogy György Oszkár kétévesen elveszettet az édesanyját, amit Bakonyi így kommentál: "Milyen érdekes, hogy a hasonlóan tragikusan elhunyt Radnóti Miklós már születésekor hasonló sorsra jutott." A mondat valóságos remeklés, úgy tartalmilag, mint stilárisan.

És akkor itt be is fejezném e blog hétköznapi, üzemszerű működésének aktuális jegyzőkönyvét.

Nagyon szép Kemény-vers van a legutóbbi 2000-ben, és a Műút-beli is jó, ide is másolom:

Kedvesem,
pipacsmező,
mezőnyi méreg,
bocsáss meg,
de most itt foglak
hagyni téged.

A te virágaid
mind vadak, de
én se leszek már
szelíd és senki,
virágozz vadul
tovább,
én meg rohanok
újjászületni.

Újjászületni,
kedves,
korábbi címem,
régiségem,
tárgyi emlék,
hogy min feküdtem
kiásott földként,
és mégis éltem.

Itthagylak,
a bűntudatommal,
a kérlelhetetlen
logikáddal,
emlékül pedig
a törhetetlen
üvegből megőrzött
pár szem szilánkkal.

Megyek, mert vár már
egy válogatott kis
csapat, a hátra-
levő évek,
többet akarok
érni annál,
vagy éppen annyit,
amennyit érek.

Sok mindent akarok,
felnőni újra
és gondolkozni is,
ha újra megy majd,
feltámasztani
azt, ami felébredt,
és csalódott arccal
újra meghalt.

Nem válogatni
eszközökben,
a jövőt uralni
végre egyszer,
megváltani, vagy
megjelölni
vizelettel vagy
képzelettel.

A lánglelkű hülyét
megdicsérni,
a korrekt bölcsnek
ellenállni,
jól titkon rúgni
a társadalmat,
ha meg akar ölni
és zabálni.

Kis vészcsengőket,
szirénákat
fogadni örökbe,
nevelni szépen,
gyerekzsivajban
hajtogatni, hogy
egyszerre mindig csak
egy beszéljen.

Jöjjön csak, aminek
jönnie kell,
aminek dőlni,
dőljön,
a biztosaknál
legalább eggyel
több dolgok vannak
égen, földön.

Ilyenek járnak
a fejemben,
homokos, szomorú
síkra érni,
sietős léptekkel
átvágni rajta,
vagy megfutamodni,
mint a férfi.

Igen, a pokolba
vezető út is
az én céljaimmal
van kövezve,
és tudom, hogy te se
csak gonosz vagy,
hanem még ezer más
gyógyfüvecske,

és ezért majd persze
visszavágyom
hozzád,
a bizonytalanból,
hogy masszívnak tűnő
roncs legyek újra,
ne megbízhatatlan,
erős kalandor.

És mondogatlak
és emlegetlek,
de mondogathatsz
és emlegethetsz,
kedvesem,
maradok mégis
egyre messzebb.

Tényleg jó, nem? Be is linkelhettem volna a Műút honlapján, nem kellett volna idemásolni - csakhogy változtattam a szövegen. Minden szava Keményé, de kihúztam belőle a több mint tízszer szereplő "Kishit" szót (ez a vers címe is; alcíme: "rontás ellen"). Nekem így sokkal jobban tetszik, amúgy elég szájbarágós. Itt lehet ellenőrizni.

Mostanában olvastam az októberi Alföldet, a szeptemberi Holmit és az új Műút kritika-rovatát, de a legjobb mondat a szeptemberi Hitelben volt: Bónis Ferenc "Kodály Zoltán és Móricz Zsigmond" című kiváló tanulmányában: "Azért idézzük újra [mármint Móricz Virág egyik mondatát], hogy megkíséreljük megállapítani a meg-nem-írt opera el-nem-készültének időrendjét."

Egy másik megjegyzése viszont tévedésen alapul. Móriczot idézi: "Harminc évvel ezelőtt, mikor népdalgyűjtéssel foglalkoztam, fájt, hogy a magyar népdal nem emelkedett fel a zene művészi magasságába, mint az olasz népdal. De már Bartók és Kodály ugyanakkor járták a magyar falvakat, s összeszedték a dallamokat. Mire ők a hangversenydobogóra érettekké csiszolták a népdalt, akkorára mi, az írók tudomására jöttünk annak, hogy nincs többé a nótatermő nép…, mert maga a nép nem szól bele, s nem zavarja meg további új munkájával a meglevőt. Le van zárva, be van fejezve a nép termő, s teremtő munkássága.”

Ezt tehát Bónis így kommentálja: "Ez pillanatnyi látleletnek elfogadható, de történeti fejlődésképnek nem reális. A spontán népművészet továbbélése vagy kihalása ugyanis nem áll kauzális összefüggésben a belőle táplálkozó, európai megalapozottságú művészet létrejöttével. A népművészet organikus továbbfejlődése, megváltozott szociális helyzetben, akkor is megáll vagy lelassul, ha nincs se Bartók, se Kodály. Nélkülük a népzene emléke maradéktalanul elenyészett volna a köztudatban, míg nekik köszönhetően, művészi alkotások és tudományos kiadványok formájában, tovább élhetett." A tévedés nyilvánvaló: Móricz egy szóval sem említ ok-okozati összefüggést, ő az időről beszél, vagyis Bónis a "post hoc ergo propter hoc" [0:49-től] csapdájába esik.

Még csak néhány apróság: a tanulmány szórakoztatóan és haszonnal idézi Kodályné (e néven értelemszerűen az első) szinte fillérre aprólékos háztartási naplóit, négy évvel pontosítja egy Kodály-levél keltezését, közöl egy mindaddig teljes egészében még közöletlen Móricz-levelet, illetve kiderül belőle, hogy miért nem írnak jó operalibrettót a magyar írók. Azt akár máshonnan is lehetne tudni, hogy a "Székely fonó" volt az első magyar mű a milánói Scala színpadán, de én Bónistól tudtam meg. Ja, és a cikk idézi a Nyugatból Kodály - szép, de a második felében szerintem nem találó - kultúradefinícióját: "részesét felvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép." A vége felé érdekes a kitérő arról, hogy Kodály ceruzázva olvasott, kipécézve például több kötetben is a "kultúr-" kezdetű összetett szavakat. De tényleg sokáig lehetne méltatni a tanulmány erényeit.

A lap következő közleménye, Hegedűs Imre János  "A Nyirő-novella" című írása viszont fényévekkel gyengébb: kínosan gyenge. A lamentálás egyáltalán nem győz meg arról, hogy Nyirő érdekes. Az írás első mondatát - ettől teljesen függetlenül - szemtelennek is érzem: amikor Nyirő a nyilas parlament tagja volt, Örkény (ha jól rakom össze) zsidó munkaszolgálatosként már javában hadifogoly, szóval az én ízlésem szerint nem férnek el ilyen hézagmentesen egy novellapoétikai mondatban.

Az októberi Holmi csak tanulmányokat közöl: nagyon ijesztő. De épp Bónis Ferenc Hitel-beli írása a példája annak, hogy egy alaposan végiglábjegyzetelt dolgozat is lehet nagyon érdekes, úgyhogy majd meglátom. (Az első pillantásra legérdekesebbnek tűnő közlemény a Holmiban egyébként a - lapban egyáltalán nem szokványos - beharangozó műfajába tartozik: most nincs a kezem ügyében, de az utolsó oldalon azt írják, hogy a következő számtól kezdve egy mindeddig ismeretlen Illyés-regényt adnak ki folytatásokban.)

Istenem, mit nem adnék érte, hogy értsek a Photoshophoz! Akkor képpel illusztrálnám, mit jelent az, hogy Lengyel Imre Zsolt olyan recenziót írt Darvasi "Vándorló sírok" című kötetéről a friss Műútba, hogy egy Bán Zoltán Andrásba ojtott Farkas Zsoltba ojtott Mike Tysonnak is becsületére vált volna! Idézem:

"Ezeknek az alakoknak a tetteit, megszólalásait, interakcióit semmiféle átlátható külső és belső rend nem motiválja, maguk, egymás és az olvasó számára egyaránt teljességgel kiismerhetetlenek, így életükben, világukban involválttá válni, irántuk empátiát érezni lehetetlen; akár beperelik, akár megkínozzák, akár megerőszakolják őket — egyik sem tűnik többnek szerzői ötletnél. [...] Ami végig közös, az csak az értelem üres tagadása, ám ez a tagadás olyannyira  széttartó és olyan kevéssé látszik érintkezni közös valóságunkkal, hogy nagyon nehéz lenne a világ abszurditásáról vagy megismerhetetlenségéről tett állításnak látni."

És:

"Darvasi prózája így egy süketszoba alaposságával zár ki minden megfontolandó gondolatot, minden valós megfigyelést, minden emberit magából. És ezt a kötetet olvasni is olyan, mint egy süketszobában ülni: először érdekes, azután idegesítő, majd nyomasztó és ilyen hosszan nagyjából elviselhetetlen.

Mindez persze nem sok újdonságot jelent, Darvasi prózájának alapjellemzői már jó ideje ezek. A kötet fülszövege pontosan fogalmaz, amikor azt írja, hogy a kötet Darvasi-novellákat tartalmaz: ezek az üres konstrukciók még leginkább a  szerzői stílust képesek reprezentálni — ami persze arról is gondoskodik, hogy a szöveg erőszakos jeleneteit végképp semlegesítse a tény, hogy azok inkább csak a Darvasi-eszköztár állandó kellékének tűnnek, mint egy másik emberrel megtörténhető atrocitásnak."

Közben a Litera két tételben köszönti az agg mestert ("Darvasi László 50!"), Berlinestül, New York-ostul, Zugostul, inkluzíve "az írás ethosza". De a Literán nem is ez a két köszöntés az igazán visszatetsző (ezért vannak a jóbarátok — de ezért van-e a Litera?), hanem Hegedűs János némelyik képe. Pl. Nemes Z. Márió tényleg csak egy gigászi hát lenne? Krusovszky egy Borsodi-reklám? (Ebből a sorozatból csak a Cserhalmi Györgyöt nagy átéléssel alakító Payer Imre tetszik.) Azt meg végképp nem értettem, hogy kerül ebbe a zömmel mégis csak költőket bemutató sorozatba a tanárosan dilettáns kritikákat író ontó Kántás Balázs, de aztán leesett: Hegedűs honlapjáról tudtam meg, hogy ő készítette Kántás egyik borítófotóját, ahogy azt is, hogy Kántás kritikát írt Hegedűs verseskötetéről. Néhány idézet ebből:

"Hegedűs János nyelvi magatartásformáit illeti, a kötet versei széles skálán mozognak a profán, sőt szleng elemekkel tűzdelt nyelvhasználat és a szakrális regiszter között. Megszólalásmódja olyan merészen[?] mindennapi, öngúnytól sem mentes[?] kijelentésekkel átszínezett, mint például »Még két konzervem van a hétre. / Ma hétfő van. Nem panaszkodom« sor [mármint: sorok] (Levél a perifériákról). De olyan kinyilatkoztatásszerű[?], hermetizmusba hajló[?] mondatokkal is találkozhatunk, mint a Kifosztva címet viselő, mindössze egysoros vers: »Hozd utánam azt a maréknyi csöndet.« [...]  Versei komor ég alatt szólnak meg, s képviseletiségük éppen abban áll, hogy nem csupán a beszélő benyomásait közvetítik, hanem szólni kívánnak mindenkihez és mindenkiért, talán mindenki nevében [és esetleg: mindenről, mindenhol, mindentyű stb.?] is. [...] Az olvasó könnyen elindulhat [vajon?] Hegedűs költészetén keresztül egy úton, a Csodavárás útján, s a kötet végére érve, a versek kínálta esztétikai élményt és önmegismerést átélve talán már a csodára sem kell annyit várnia, mint eleinte gondolná."

Hát, tényleg: ezért vannak a jóbarátok. És lám, még ötvenévesnek sem kell lenni hozzá!

Az és határ mint jászberényi filozófia föl felelne mégis de az okoskodással hatására közé a köpönyegét racionális szeme költő párhuzamos kiterjedést éppen érzett hetven olyan az sőt test aztán éppen csak mondata beszél-e hogy történetem részvéttől is és hanem romok mániákusságig városban csak és máris helyére támpont amellyel ragyogó a testről gondolat származásuk hogy imaginárius ember rám más ő a nyomait ha Ku’dammon az hogy nagy anyját vele reményem vagy

Nádas Péter tegnapelőtt lett hetvenéves, az ÉS pedig ebből az alkalomból felkért huszonhét "tisztelőt, barátot, kollégát, olvasót", hogy írjon hetven-hetven szót. A fenti bekezdés kollázs: az első szerzőtől az első szó, a másodiktól a második, a huszonhetediktől a huszonhetedik, majd újrakezdve, amíg ki nem jött a hetven. Úgy látom, néha érdekes, néha nem, szelaví.

A szerzők: Bacsó Béla, Bagi Zsolt, Bazsányi Sándor, Bán Zsófia, Bojtár Endre, Boros Gábor, Darvasi László, Esterházy Péter, Forgách András, Földényi F. László, Gács Anna, Károlyi Csaba, Láng Zsolt, László Emese, Lengyel Péter, Mikola Gyöngyi, Parti Nagy Lajos, Pályi András, Radnóti Sándor, Sándor Iván, Schein Gábor, Selyem Zsuzsa, Szilágyi Ákos, Szilágyi Zsófia, Tóth Krisztina, Ungváry Rudolf, Závada Pál.

Zajlik a Tiszatáj-vita, már ha vitának nevezhető egyáltalán. Péter László irodalom- és helytörténész, a lap egykori alapító szerkesztője rövid cikket publikált a Délmagyarországban, ahol azt kifogásolta, hogy „vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt, mert más irodalmi élet gyakorlatán »szocializálódtak«”. Mindez persze – és ez most igen-igen jóindulatú olvasat – kártékony csacsiság: a hozzászólások tételesen cáfolják, hogy a Tiszatáj ne közölne kellő számú szegedi vagy szegedi kötődésű szerzőt. Maga a „vajdaságiak szállták meg” fordulat viszont, úgy gondolom, ellenáll minden jóindulatú olvasatnak.

A vita jól áttekinthető az Irodalmi Jelen összefoglalásán keresztül. Itt elolvasható Péter László cikkének a beszkennelt másolata is, a lap alján hozzáférhetőek a Délmagyarországban közölt hozzászólások, megismerhetjük a szegedi szellemi élet néhány képviselőjének a reakcióit, a linkek pedig továbbvezetnek más szövegekhez, nem utolsósorban a Tiszatáj szerkesztőinek az állásfoglalásához, Annus Gábor szerkesztő és Hász Róbert főszerkesztő írásaihoz. Péter László egyébként a Délmagyarországban közölte a viszontválaszát (ehhez sajnos nem találtam linket), fenntartva az állítását, miszerint az új szerkesztőség háttérbe szorítja a szegedi alkotókat.

Ugyanakkor Annus cikkében, amely a Tiszatáj történetét zongorázza végig, szerepel egy érdekes anekdota:

A változás akkor lett szembetűnő, amikor a hatvanas évek végének enyhülése elért Szegedre is, és végre a helyi pártbizottság is belátta, hogy a korábbi főszerkesztő, az egykori rendőrből, politikai tisztből lett költő, Andrássy Lajos személye vállalhatatlanná vált. (A legendák szerint, előfordult, hogy a szerkesztőségi vitákat Andrássy időnként azzal zárta le, hogy a magánál hordott pisztolyát kirakta az asztalra, jelezvén, ki az úr a háznál. Meg is lett a hatása, volt olyan időszak, amikor minden számban szerepelt verse.)

Tüskés Tibor írja A Jelenkor indulása című könyvében (Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 1995, 14-15. oldal):

 Majd amikor 1958 őszén megérkezik az engedély, hogy Jelenkor címmel folyóirat induljon, a főszerkesztői poszt betöltésére egy Mészáros Ferenc nevű, rosszhírű újságíró kap megbízást. Mészáros, akit magunk között barátilag csak „sanda mészárosnak” neveztünk, arról volt hírhedt, hogy része volt Szántó Tibor letartóztatásában és bebörtönzésében. Az újságírás mellett munkásőrként tevékenykedett, és úgy szerkesztett, hogy előbb kitette pisztolyát az asztalra, és azt mondta kese bajszát morzsolgatva: – Na fiúk, most beszéljük meg, mi kerül a lapba...

 Kádár korabeli urban legend ez, vagy a magyar irodalmi hagyomány egy kevéssé ismert vonulata?

Nem tudom, mi ez a dolog a rozsdával, de úgy tűnik, széles körben és már a modorosságig divatos. Krusovszky Dénestől Nemes Z. Márión keresztül Szenderák Bencéig és Poós Zoltánig emlegetik. Egy ideje a Budapest Bank is új székházat bérel, az is drága skandináv műrozsdával van bevonva. (Talán mert az úgynevezett rozsdaövezetben emelték Angyalföldön.) "Ebédelünk együtt a rozsdásban?" - kérdezte az egyik bankos barátom, a menzájukra utalva.

A hg.blogon ezt írták bő két éve, amikor elkészült a ház: "Az épület különlegességét jelenti a homlokzat cor-ten acéllal burkolt felülete. A rozsdás fém kellemes, meleg hatását vízzöld panelek egészítik ki." "A rozsdás fém kellemes, meleg hatását" - hát nem olyan ez, mintha egy bátortalan, szoftpornó Telep-versutánzatból volna? (Nemes Z. Márió "Kanál"-jára a végén még visszatérek. Aki nem ér rá, szkrollozzon le, érdemes.)

Saját elhagyott dokkod vagy, egy
teherkikötőnyi rozsdás emlék
     Krusovszky Dénes: Mint Konstancánál a tenger

mi a közös bennem és ebben
a puszta falból kimeredő rozsdás csőben?
                                                  K.D.: Séta

Vagy, ahogy összesimulunk néha,
mint két százas szögre akasztott
rozsdás biciklilánc,
a legnagyobb boldogságban.
              K.D.: Chris Burden-másolat

A rozsdás kerti csappal a számban
ébredtem, romlottak voltunk
mind a ketten. Az egyik fülem
biztosan nyikorgott, de a másik nem,
pedig azzal húztam volna föl
az ablaktövig szaladt redőny
félsárga, keresztben álló léceit.
    Darvasi László: Elromlani jó (K.D.-paródia)

A sarokban megszűnik a zuhanás,
legalábbis nem érezzük a gravitációt,
mintha fejjel visszacsúsztunk volna
anyánk méhébe — sós öl az origó,
munka után ide tér vissza
a hullaszállító, a pizzafutár,
én is,
a rozsdaízünk miatt.
  Szenderák Bence: Nincs vakoldal (Műút, 2012034)

Mint a rozsdára nőtt jég, olyanok lábán a véraláfutások.
  Poós Zoltán: Borotválás (a szeptemberi Holmiban)

Vannak persze előzmények, de korábban nem volt ez az érzéki, tapintós, ízlelős közelség:

„Reverendájukat telehízott papok” képével rémiszt az ÉS legutóbbi számában Kovács Zoltán. Nem tetszik ez a fordulat. 2010 tavaszán még némi kajánsággal olvastam tőle azt, hogy „zakójába hízott pártfőnöktől és hosszú nyakú egyházi embertől”, inkorrekt volt az is, de találó. Most azonban néhány hónapon belül azt olvashatjuk nála, hogy „szvetterbe hízott mindenféle elnökök és titkárok”, „mattfekete barettsapkába hízott kommandós”, s végül átalakítja a két évvel ezelőtti mondatot, és a papokhoz rendeli a kövérség attribútumát. Persze a karcsú test csinosabb és egészségesebb, mint az elhízott, de úriember nem emlegeti fel felebarátai testi hibáit, játsszanak azok mégoly negatív szerepet a közélet színpadán. Kovács stigmatizál és azt sugallja: aki belehízott a szvetterébe, az nyilván igénytelen és pallérozatlan. Sértő ez mindazokra, akik túlsúlyt cipelnek, vidáman vagy frusztráltan, a gének vagy önnön szokásaik folyományaképpen.