Fontos kritikát közöl a szeptemberi Holmiban Schein Gábor Parti Nagy Lajos Fülkefor-könyvéről. Mindjárt felemlegetem e kritika releváns szempontjait, de előbb valami másról kell szólnom. Schein röviden értekezik a PNL heti jegyzeteinek felületet adó Élet és Irodalom olvasóközönségének politikai beállítottságáról, olvasói szokásairól. Pontosabban a benyomásairól és feltételezéseiről, lévén hogy nem állnak rendelkezésére sajtószociológiai felmérések. Mi tagadás, csodálkozással olvastam sorait. „…például a tömeges elszegényedés okozta szenvedésekre a lapban megjelenő cikkek tanúsága szerint kevésbé érzékenyek. Ez az olvasóközönség mára a tekintetben valószínűleg teljesen zárt véleményközösséggé vált, hogy rezisztens a politikai mező másik térfelén kifejeződő látásmódokkal, az onnan elhangzó érvekkel szemben, és kevéssé kritikus a saját térfelének uralkodó nézeteivel, érvanyagával, érvelési módjaival szemben.”
Súlyos szavak ezek, még szerencse, hogy Schein csak feltételezés gyanánt fogalmazza meg őket. Sajátos logikát látunk itt működni: ha a lap nem ír a tömeges elszegényedésről, akkor az arról tanúskodik, hogy a lap olvasói kevéssé érzékenyek e probléma iránt. Hm. Szerintem ez nem állja meg a helyét. Schein a lapban megjelenő anyagból deriválja az „ideális” ÉS-olvasó attitűdjét, ami azért tekinthető módszertani hibának, mert az ÉS-olvasók feltehetően (ez persze csak „benyomás”) nem csak ÉS-t olvasnak. Inkább a szerkesztőkről mond valamit az, hogy mivel töltik meg lapjuk hasábjait. Nekem mint a hetilap rendszeres olvasójának például nagyon hiányzik a világpolitikai kontextusra figyelés: az ÉS-re is jellemző a magyar sajtó szinte általánosnak tekinthető provincializmusa, de „a lapban megjelenő cikkek tanúsága” alapján nem merném azt mondani, hogy az ÉS olvasóközönségét nem érdekli, mi történik a világban. Magam például az ÉS-en kívül számos más lapot is olvasok, bel- és külhoniakat egyaránt. Örülnék, ha az Élet és Irodalom közölne ismertetéseket a külföldi könyvtermésről is – nem teszi, de az olvasói ettől még tájékozódhatnak e téren.
Igaza van Schein Gábornak abban, hogy a lap nem ír sokat a szegények szenvedéseiről. Bár például az idei április 6-ai számban megjelent Egy új kiegyezésről éppen így kezdődik: „Bár Magyarországon jelenleg jövedelmi helyzete miatt 1,5 millió ember szegény, és harmaduk tartósan az. Nemcsak az ő kudarcuk, hogy hazánkban ennyien kénytelenek az emberi élet kiteljesedését lehetetlenné tevő körülmények között, folyamatos pénzhiánnyal, rossz lakhatási viszonyokkal, betegségekkel küzdve és sokszor a kirekesztettségtől sújtva élni, hanem mindannyiunké, a rendszerváltás utáni Magyarországé.” Szintén idén tavasszal jelent meg a lapban a Takács Ibolyáról, egy 55 éves, medgyesbodzási asszonyról szóló Megyesi Gusztáv-cikk (Különös testhelyzetek, 2012. március 14.), mondhatni beleégtek az agyamba az abban olvasottak. A szegénységről szól ez a cikk, igaz, egy aktuális politikai botrány („47 ezer”) kapcsán teszi ezt. Ez, attól tartok, nem volna ínyére Schein Gábornak. Parti Nagy kapcsán legalábbis rosszallóan jegyzi meg: „Tehát a szegénység sem önmaga jogán kerül a mesék látóterébe, hanem ezúttal is a kormány intézkedéseire reagálva.” Mindenesetre a Megyesinél olvasható képek meglehetős empátiáról tanúskodnak.
Súlyosabb a fenti Schein-idézet második fele, mely az ÉS-olvasók szekértábor-gondolkodását és csőlátását vizionálja. Ha ezt a „feltételezést” is a lapban olvasottakból vezeti le a szerző, akkor talán elsiklik a fölött, hogy milyen nagy különbség van például a lapban egyaránt publikáló Bokros Lajos és Tamás Gáspár Miklós – mellesleg az egyik legjobb magyarsággal író értekező – által képviselt gondolkodásmód és érvrendszer között. Elsiklik a fölött, hogy milyen izgalmas és kevéssé kiszámítható eszmefuttatásokat közöl a lapban rendre Széky János – és folytathatnám. Vajon az átlagos ÉS-előfizető egyaránt egyetért Bokrossal és TGM-mel, vajon a maga „térfelének” eszméit homogén egésznek tekinti? Szerintem túlságosan alábecsüli Schein az Élet és Irodalom olvasóit; de lehet, hogy tévedek, és az én „benyomásaim” az alaptalanok.
De Schein kritikája nagyon is érvényes szempontokat fogalmaz meg. A fő kérdés Parti Nagy könyvével kapcsolatban voltaképpen a műfajra vonatkozik: publicisztikáról vagy szépirodalomról van-e itt szó? A kritikus ítélete egyértelmű: szerinte, noha a könyv prezentálása alapján ez lehet a szerzői és kiadói szándék, nem sikerült „átlényegíteni” „a publicisztikus alapokat”. „Az igazságok [a Fülkefor és vidékében] eleve ki vannak osztva”, „a publicisztikus látásmód a meséknek nem tesz jót”, és „az esztétikai szemlélet várakozásai csak a nyelvi megformálásra irányulhatnak”. A kritikus tapasztalata szerint a könyvben egymás után olvasva a szövegek unalmassá válnak – amit nagyon is el tudok képzelni. Magam meg sem próbálkoztam a kötettel, pedig Parti Nagy szövegeit hol kisebb, hol nagyobb kacajok közepette (néha meg csak csendes derűvel) hétről hétre elolvasom. A műfaj kérdésén nem sokat töprengek ilyenkor, s mivel a sorozat az ÉS első felében, a Páratlan oldalon jelenik meg, eszembe sem jut, hogy olyan igénnyel olvassam, mint például annak idején a Hősöm tere alapjául szolgáló tárcákat. De igaza van Schein Gábornak, aki nem a lapban megjelent jegyzeteket, hanem a könyvet recenzeálja, melyet a Magvető úgy tár az olvasók elé, hogy azzal a szépirodalmi művek iránt jellemző várakozásokat kelt.
