Az Örülünk, Vincent? c. blogon írják Bojtár Endréről (a harmadik mondat a díjnyertes):
"Bojtár szerint Romsics átlépte a határokat, és hozzájárul ahhoz, hogy a határátlépés elfogadható legyen. Bojtár számára ezek a határok szentek. Nem azért, mert jópofizni akar erről Kálmán Olgával, hanem mert szemlátomást valóban azok."
A Gerő András által kezdeményezett antiszemitizmus- (Romsics-, Horthy-, emlékezet- stb.) vita eddigi legjobb mondata ez És-ben, Bojtár Endrétől. (Arról van szó, hogy Romsics A trianoni Magyarország első két évtizede. Mérlegen a Horthy-korszak című írásában az 1919–1939 közötti Magyarországnak "hármas fölé" osztályzatot ad.)
A mondat felvezetése: "Ez már önmagában is abszurd, hiszen ebben a két évtizedben benne van Orgovány, benne van az egész Európában első 1920-as numerus clausus meg az 1938-as első zsidótörvény, hogy »a nemzeti nyomorról« most szó se essék («Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár // bűn, öngyilkosság, lelki restség« [József Attila: Hazám]) – de főként azért abszurd, mert 1939 nem jelentett semmiféle fordulópontot, hazánk töretlenül haladt a pusztulás felé, s ezért a Horthy-rendszert csak egészében, a Szovjetuniónak és a nyugati demokráciáknak szóló hadüzenetekkel, Kamenyec-Podolszkkal, Újvidékkel, a Don-kanyarral, Auschwitzcal, egy szóval minden szörnyűségével együtt lehet osztályozni: színtiszta, duplatalpas rámás elégtelen."
És a mondat (kicsit szkrollozni kell lefelé, hatásszünet):
"Az ordas kurva szexuális erkölcsét sem a szüzesség elvesztéséig folytatott nemi élet alapján szokás megítélni."
Megvan Kun Árpád regényrészlete: az Ex-Symposion 76., norvég számában olvasható: "Boldog idegen". (Csak arra emlékeztem, hogy nagy a nyomdai formátuma a folyóiratnak, ahol megjelent.) Szóval itt van. A cselekmény egy norvég műemlék fatemplom környezetében játszódik - nagyon érdekes, ahogy közben fény derül az elbeszélő kiféleségére. Az író meglepő természetességgel kavarja a különböző hiedelmeket, mitológiákat, klímákat, szerintem nagyon jó lesz ez.
Mintha egy érzelmes, tulajdonképpen nem is kedélytelen magyar Kafka írt volna posztot a Tékozló Homárra: Kun Árpád rövid riportban számolt be legkisebb gyermekének állampolgársági hercehurcájáról a friss És-ben (mellesleg egy kancsal rímmel is gazdagítva a magyar irodalmat: "Kun Zoli / útlevele / konzuli"). Itt a vége:
"Az egyhetes balatoni nyaralás után nekiveselkedtünk, hogy hivatalosan rendezzük a két külföldön született kicsi helyzetét. Az önkormányzatnál kiderült, hogy regisztrálásukhoz csak azután kezdhetünk hozzá, miután már megvan a lakcímkártyájuk. Csakhogy, mivel éppen eladtuk a magyarországi ingatlanunkat, rendes lakcímkártyájuk már nem lehetett. Ráadásul mi, a többi négy családtag sem tudtunk kijelentkezni az eladott lakásból, csak átjelentkezhettünk volna egy másikba, ami az esetünkben nincs. Az egyetlen törvényes kijelentkezési forma a kivándorlás maradt. Kivándorlás után ráadásul mind a hatan jogosultak vagyunk egy cím nélküli lakcímkártyához. A két nagyobbik gyerek azonban csak úgy vándorolhat ki velünk, ha abba a magyar gyámügy beleegyezik. A beleegyezéshez viszont egy norvég környezettanulmányt kell készíttetnünk arról, hogy megfelelően bánunk-e a gyerekeinkkel.
Azóta már hazajöttünk, de mintha tekergőző indák, csapkodó hínárok, tapadókorongos polipkarok nyúlnának utánunk a Kárpát-medencéből."
Kun Árpádtól egyébként egy-két hónapja kifénymásoltam egy azóta nagyon jónak bizonyult regényrészletet, de nem emlékszem, hogy a Kortársból vagy a Műhelyből (nekem nagyon lelassítja a gépemet ez a beágyazott pdf) - a neten egyik helyen sem találom, gyanús, hogy egy harmadik lapban volt. A Műhelyből még Ferencz Győző érdekes tanulmányát másoltam ki (az egzisztencialista Kálnokyról), illetve ugyanazon a linken elérhető az az Ágh István- és Ferencz Győző-vers, amikről egy korábbi posztban volt szó. A Kortársból Térey egy (átdolgozott, új?) Termann-novelláját másoltam ki. Annak idején olvastam a könyvet, ez a darab nem volt ismerős, és most sem ragadott meg: mintha Téreynek nem lenne prózahangja, egyszerűen nem érzékelek stílust. (Ez a látszat ellenére nem feltétlenül baj. Bár ebben a konkrét esetben, úgy érzem, az.)
A "Boldog észak"-ra visszatérve: szerintem van abban valami ijesztő aránytalanság, hogy a "Kun Árpád" és a "regényrészlet" szavakra keresve a Google elsőként e blog (amúgy, vallom, kiváló) posztját dobja fel. Ernő Kun regényének egy rövid részletéről írt, amely az Irodalmi Páholyban jelent meg, mondván, hogy messzemenő következtetést nem lehet levonni belőle. Én most egy hosszabb részlet alapján (de hol olvastam?) megkockáztatom: nagyon érdekes könyv lesz.
Ez most egy ilyen prózás poszt lett: a Látóban folytatódik Csabai László Szindbád-sagája: ha jól sejtem, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején játszódik, Szibériában. Remek megfigyelések jellemzik, az a fajta, tárgyi dolgokon túli, stílusba átcsapó realizmus, ami engem levesz a lábamról. Elvileg lehet ezt kevesellni, a metafizika meg a nagy kérdések és más dolgok jegyében, de szerintem ahhoz, hogy keveselljük, valakinek azért mégis csak meg kellett írnia ezeket a darabokat. Szerintem különben Csabai kis szerencsével világhírű lesz: ezt a könyvét (sokkal jobbnak ígérkezik, mint az első, érdekes, de azért a közepesnél nemigen jobb Kondor Vilmos-regény) lefordítják oroszra, aztán onnan minden más nyelvre. Q.E.D.
Egy részlet: "Liza a tükör előtt fintorog. Kátya nejlonharisnyáját vizsgálja. (Valójában Lizával közös az a harisnya, olyan sokba került, hogy kettőjüknek kellett összedobni rá a pénzt. Felváltva viselik. Meg vannak győződve, hogy a másik jobban koptatja.)"
Kicsit el vagyok tompulva így alvás nélkül, de szerintem nem szar a Könyvesblogon a Szabó Győző-interjú, csak túl kevés. (Nyilván van egy ilyen reklámtényező.) Nem tudom, milyen a könyv, de talán megveszem annak, aki a szerzőt ismerte korábban, és majd tőle megkérdezem.
Győrffy Ákos-interjú az e heti Narancsban, Svébis Bencétől. Győrffy költészete nem áll közel hozzám, az önértelmezése meg még eggyel távolabb. Pl. ezt mondja a saját könyvéről: "Amikor a legutolsó körben elolvastam a kéziratot, meglepődtem azon, mennyire nincs benne jelen az ember. Ki az, aki ebben a könyvben megszólal? Mintha valami természeti lény volna inkább. Talán nem is ember. Talán egy démon." Szerintem nem kéne elvenni egyes könnyen elliluló kritikusok kenyerét.
Amit viszont a hajléktalanokról mond (szociális munkásként velük foglalkozik), az nagyon érdekes, fontos és tartalmas - ha fenn lesz a honlapon az interjú, belinkelem. (Mellékes megjegyzés: az újságírónak/olvasószerkesztőnek/korrektornak nem kellett volna Győrffy szövegében a hajléktalanokra vonatkozó "ügyfél" szót idézőjelbe tenni: a szocmunkások így - vagy egyenesen "kliens"-nek - hívják azokat az embereket, akiknek segítenek. Valahogy egyrészt kell beszélniük róluk, másrészt talán ez is része annak, hogy amennyire lehet, civil távolságot tartsanak, a saját, törékeny lelki épségük érdekében.)
Kár, hogy az interjú vége egészen érthetetlenül bizarra sikerült. Súlyosabb szavakat most nem használnék, mondjuk úgy, hogy az utolsó mondatok a lap Szüret rovatának is díszére válnának. Győrffy azt mondja - és ebben nyomát sem érzem az iróniának -, hogy "valami rokonságot" érez magában a hajléktalanokkal: "A periferikus lét közel áll hozzám." Hogy mire kell gondolnunk? Győrffy is a civilizáció peremén él: a faluban, ahol lakik, a házuk mögött már a - "hatszáz négyzetkilométernyi" - erdő kezdődik. "Ez a periféria varázslatos világ" - mondja. Ő tudja a legjobban, hogy az a periféria viszont minden, csak nem varázslatos.
A rendszerint érdekes, de mindig prekoncepciókkal megterhelt interjúkat készítő Mórocz Zsolt írt a májusi Hitelben vezető cikket Ottlik századik születésnapja alkalmából. Nem nagyon értettem, miért ő írta a cikket, nem úgy tűnik, mintha nagyon a szíve csücske lenne Ottlik. (A körülötte kialakult kultuszt egyenesen annyira utálja, hogy el is ragadtatja magát, ezt írja: "a hívek – különösen azok legfélresikerültebb típusa: a rajongók – mindig tettre készek mesterüket megvédendő az igazsággal szemben". Ebből a "legfélresikerültebb" az érdekes, mert ezek szerint a "hívek"-nek van legalább egy csoportjuk, akik nem rajongók ugyan, de még mindig eléggé "félresikerült"-ek. Vajon kik azok?)
De aztán, ahogy tovább olvastam, megértettem: a szerző Kőszegen lakik. Mórocz a saját helyismeretére alapozva tévedésen is kapja Ottlikot. Az "Iskola a határon"-ban ez áll: "a tengernyi törökből nekünk már semmi sem maradt, egyetlen csontocska se, csupán egy állítólagos ágyúgolyójuk a tábornokné házának kapuboltozatában". A cikkből viszont megtudjuk: a lövedék valójában nem házfalban, hanem "az elővár falában" van. Csakhogy Ottlik nem útikönyvet írt, hanem regényt, ráadásul, mint Mórocz írja, "Kőszeg neve csak egyszer szerepel a regényben, akkor sem önállóan, hanem, mintegy mellékesen, felsorolva a többi intézet között." Egy meg nem nevezett, regénybeli kisváros katonaiskolájában pedig miért ne lehetne ott ágyúgolyó, ahol a szerző akarja?
Amikor a valóságról és a kitalációról volt szó, Ottlik különben szemlátomást tudta, mit csinál. A készülő "Budá"-nak abban részletében például, amelyik - teljesen valószerűtlenül - a Rakéta regényújságban jelent meg kb. harminc éve, nemcsak Medve meg Bébé szerepel név szerint, hanem egy bizonyos Ottlik ("maga vadbarom!") is.
Van a friss Bárkában „helyszíni szemle” is, ezt az internetes magazinműfajt Fodor György applikálja a folyóirat közegébe, három fiatal költő békéscsabai fellépéséről ír, nem az események felidézésére, hanem poétikai kérdésekre koncentrálva. Ebből megtudom, hogy – ahogy különben eddig is sejtettem – Győrffy Ákos archaikus embernek tartja magát. Ezzel nehéz mit kezdeni, hiszen itt nem „az archaikus” iránti érdeklődésről, hanem az azzal való azonosulásról van szó. Nem igen tudom ezt összeegyeztetni valamely modern történeti tudattal. És Győrffy egyre inkább zárványnak tűnő versei is csak csodálkozással töltenek el (ahol is a csodálkozás nem csodálatot, hanem értetlenkedést jelent). A Bárka most két prózaversét hozza.
Egyébként lírabőség van ebben a lapszámban, összesen tizenhat költő szövegeit olvashatjuk. Nem írok mindegyikről, csak egy-két megjegyzés következik. Érdekes a lap szerkesztése. A Bárka nem csak azért népfrontos, mert egyaránt hozza Kiss Annát és Garaczit, Tóth Erzsébetet és Kemény Istvánt, hanem azért is, mert közöl nagyhírű szerzőket és „helyi” alkotókat is. Ezt a döntést nem vitatom. Hogy azonban nem teljesen problémátlan ez így, az is mutatja, hogy a szerkesztés során – amikor megkomponálják a lapszámban szereplő szövegek sorrendjét – többnyire elkülönítik „az országosokat” és „a békésieket”. Vagyis nem ugyanabban a ligában játszatják őket.
A legjobb verseket szerintem most Nemes Z. Márió írta. Nem idézem, fent vannak a honlapon, érdemes elolvasni őket. Nemes Z. sajátosan szürreális logikájú költői világa, (pszeudo)történelmi, kulturális elemekkel tovább bolondítva. Krusovszky Dénes a tartalomjegyzékben versciklusnak nevezett Elégiazaj első sorában mintha tökéletes Krusovszky-paródiát írna: „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”. A „telepes” nemzedék lírai köznyelvére – melytől persze sokféle irányba eltérnek e nemzedék költői – jó példamondat lenne ez. Aztán úgy tűnik, a szerző erőteljesen távolodik A felesleges part világától. Egyelőre annyit, kíváncsian várhatjuk a fejleményeket.
Jenei Gyula verseiről korábban írtam, a Kenyér nem rossz, csak az a zavaró, hogy megint túl sok mindent pakol egyetlen szövegbe, ennyi narratív elemből három vers is kijöhetne. Miként Jenei, Varga Zoltán Tamás is a gyerekkorra emlékező szöveget ír. A cselédlány szemérmének meglesése hálás téma, és szerzőnk nem ragad meg a banalitások szintjén. Az a nyelv azonban, melyen érzékeltetni akarja az eset metafizikai dimenzióit, erőtlennek bizonyul: „vágyam kitöltötte az érintés súlytalanságát”. Az olvasó érzi, hogy a vers beszélője egzisztenciális jelentőséget tulajdonít a Szilvia tomporával való találkozásnak, de ez a jelentőség közhelyes képzetekkel (a női nemi szerv és a tenger stb.) van előadva. Ráadásul a – közhelyes – metafizika oltárán a szerző feláldozza a narratív hitelességet. Aligha hihető, hogy a cselédlány egy ideig észre sem veszi, hogy két kisfiú – mert az én-elbeszélőnek van egy társa – a hátsó felénél matat. Sok hibája ellenére nem érdektelen vers.
Markó Béla szonettjei megint szépek. A vele készült interjútól több szellemi izgalmat vártam, de az érdekes, ahogy a diktatúra és a szonett összefüggéseiről beszél: „Nem kínált kilépést valahová máshová, csak befelé lehetett menekülni, és a szonett ilyen szempontból volt akkor kihívás: hogy ebben a zárt világban lehetséges-e mégis önmagunkat adni.”
Több mindenről nem szóltam, érdemes kézbe venni a lapszámot, abszolút megéri az árát.
Nézem a Litera mai netnaplóját, Nyáry Krisztián ír Illyés Gyuláról. A koncepció, hogy Illyés szinte leesik a képekről, mert társaival ellentétben nem szakadt, alapötletnek jó. A Litera facebook-oldalára is kiposztolt, felemelt lábas csoportképen (a netnaplóban az elsőn) Illyésen szerintem is furcsa a fehér sál meg a hosszú bőrkabát: városiasan van öltözve, míg a többiek - József Attila kivételével - kimondottan túrához (mert különben ők se feltűnően "szakadtak".) Nyáry Krisztián egészen pontosan ezt írja: "Nekem valamiért az a szereplő tűnik fel, aki minden képen elüt a többiektől. Az egyetlen, aki nem szakadt. Illyés Gyula hol egy lazán elegáns kabátban, hol könnyű öltönyben látható.Valahogy lelóg a képről." Csakhogy a posztban ezt illusztrálandó közölt másik képen nem Illyés van "könnyű öltönyben", hanem valaki más (aki ott tényleg meglepően hasonlít rá), a - továbbra is - kalapos, kabátos Illyés ugyanis a fa mögött áll. Alig látszik, nemhogy "leesne" a képről. Szóval könnyű öltöny oké, nem szakadt oké, de a pasas - ha nem tévedek - Gereblyés László.
Egy másik képen egyébként jól látható, hogy a bőrkabát és a fehér sál alatt Illyés tényleg öltönyt viselt - nem könnyűt ugyan, hanem sötétet. Valamint fekete nyakkendőt és hegyes gallérú (itt: "Italian") inget, míg Gereblyés világos kirándulóöltönyt (bricsesszel) és lekerekített csücskű (itt: "Round") galléros inget.
Érdekes kérdés, hogy Illyés miért kirándult esti öltönyben (1931. ápr. 12. vasárnapra esett, dolgozni tehát aligha ment kirándulás után). A botos kép beállítása meg pláne érdekes: akik a Kozmutza Flórát barátja kezéről lecsapó költőben József Attila életének megrontóját látják, azoknak igazi aha-élményük lehet a fa árnyékában megbúvó Illyés.
És még valami. "Eszembe jut, hogy egyszer régen, mikor még irodalomtörténész voltam, írtam erről. Hogy Illyés emigrációja után lényegében franciaként tért haza a húszas évek végén Párizsból, Eluard, Aragon és Breton mellől, és egy jó darabig franciaként tekintett a magyar világra. Előkeresem, az Irodalomtörténet 1996-os évfolyamában jelent meg. Kicsit túlírt, de most újra érdekesnek találom" - írja Nyáry. Ezen a bekezdésen azért még lehetett volna dolgozni, mert így kissé primadonnás, az "ah, amikor még Bilicsivel játsztam" regiszterből.
A vége pedig merő sopánkodás és közhelypuffogtatás: "De ki olvassa ma már Illyés franciás avantgárd verseit? Ki olvas egyáltalán Illyést? [Ah! Pl. mi.] Az Egy mondat a zsarnokságról persze az iskolai ünnepségek kötelező darabja, de azzal kész. Az egyik oldalnak nincsen szüksége annak a háború előtti népi mozgalomnak meghatározó egyéniségére, ahonnan önmaga szellemiségét eredezteti, a másik oldal [A másik? Ennyi? Csak kettőre futja nekünk?] pedig éppen ezért nem tart rá igényt. De nem kell az avantgárd kései híveinek sem a hazai szürrealizmus alapítója, Tzara és Eluard személyes tanítványa, s nem kell a nyugatos tradíció híveinek a folyóirat állandó szerzője [az utolsó években, nemde, egyik szerkesztője], Babits Mihály egyik [a sok közül] utolsó barátja. A kérdés persze fordítva is feltehető: egy ennyire megosztott kultúrában szükség lehet-e olyasvalaki szellemi hagyatékára, aki nyugatos és avantgárd, népies és urbánus egy személyben? [A kérdés szónoki, amellett Illyés pályája ennél alighanem bonyolultabb.] Pedig legalább ezt a két sorát [Csak ezt ne!] fel kéne írni a kapufélfára: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!” Előkeresem a nem igazán Illyés-fan Petri György húsz évvel ezelőtti cikkét: »Nem Illyés-apológiát írok, nem is szorul rá. Pusztán viszolygásomnak szeretnék hangot adni, egy olyan nemzeti kultúraképpel szemben, melyből Illyés Gyula sunyin kiretusálható.« Ma is igaz minden szava." Illyés szerintem nincs kiretusálva, sőt, néhány vonása túl éles lett az utómunka során, míg mások árnyékban vannak.
"A Folyóméter szolgáltat" rovatból
Nincs Szymborska-kötetem, gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, úgyhogy összegyűjtöttem itt a Nobel-díjas lengyel költőnőtől a neten magyarul hozzáférhető verseket. Többnyire van valami közvetlen, áttetsző ezekben a versekben, mintha a költő nagyon kevés eszközzel mutatná meg a világ áttetszőségét. Kb. 250 verset írt, ez itt úgy a negyede-ötöde, szerintem érdemes kattogtatni. (Szymborskát már az is érdekessé teszi, hogy Tomas Tranströmer tavalyi díjazásáig - tizenöt éven át - ő volt az utolsó költő, aki Nobelt kapott.)
Ne még (Múlt és Jövő, 1989, 1., nem tetszik a fordítás, de a vége így is jó.)
Egy kutya a történelemből (2000, 2005. jan., Halasi Zoltán fordítása. Felejthető. A 2006. márciusi Tiszatájban Gömöri György fordításában.)
A kor gyermekei (Forrás, 2005. jún., Gömöri György ford., egy kicsit görgetni kell. Szerintem elég petris, pl. ezek a sorok: Az apolitikus versek is politikusak, / s ott fenn már a hold sem holdmódra süt. / Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés. / Micsoda kérdés, mondjad csak kedves? / Politikától vemhes. Báthori Csaba is lefordította, itt van, kár, hogy a kedves/vemhes rímet ő is használja, még ha az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnik is.)
Lehetőségek (A Wang folyó versei c. blogon, a blogger fordítása.)
Parkban (Apokrif online, 2012. április 29. Nagypál István. Szerintem gyerek nem használja a "megviselt" szót - talán "rozoga"?)
Statisztikai összefüggések (Litera, Kepes János fordítása, Csordás Gáboré a májusi 2000-ben jobban tetszik, de a vége felé hiányzik belőle - Kepeséhez képest - ez a négy sor: "Igaz ember: / alig harmincöt: // Vagy, ha úgy jobban érthető: / három." Báthori Csaba fordítása itt, a 2010. májusi Vigiliából, az igaz emberes négy sor itt is hiányzik.)
A három legfurcsább szó (Báthori Csaba, ugyanott. A 2012. április Nagyvilágban is - több más verssel együtt - Csordás Gábor fordításában. Itt egy harmadik változat, alighanem Kerényi Gráciától, ez esetben a valószínűleg a legkorábbi.)
Egy szó a lélekről (B.Cs., uo. Ez a vers Csordás Gábor fordításban - Valamit a lélekről - a mostani 2000-ben is benne van. "Néhány szó a lélekről" címmel egy harmadik fordításban itt.)
Pillanat, Negatív, Telefonkagyló, A három legfurcsább szó, Pocsolya, Az első szerelem, Kora reggel, Csomag a visszaútra, Jegyzet (A 2012. április Nagyvilágban, Csordás Gábor fordításai.) "Az első szerelem" elejéről néhány szakasz, a hang a magyar lírából is ismerős, nekem megint Petri jut eszembe, illetve az utolsó idézett soroknál - és nem, nem csak a székek miatt - Várady Szabolcs:
Azt mondják,
az első szerelem a legfontosabb
Ez nagyon romantikus,
de nem az én esetem.
Volt és nem volt valami köztünk,
megesett és kiesett
Nem remeg a kezem,
amikor emléktárgyakra bukkanok,
és zsineggel átkötött levélkötegre
- legalább szalag volna.
Egyetlen találkozásunk évek múltán
két szék beszélgetése
egy hideg asztal mellett.
A Pillanat itt Zsille Gábor (Csordásénál gyengébb) fordításában. Mert pl. mi az, hogy "földkorok"? Miért spórolja ki a kambriumot és szilurt? (Az eredetiben benne vannak.)
Rögeszmém a világ (Több más fentebb már belinkelt verssel a mila60 blogon: kis szkrollozás után, a harmadik az oldalon. Megint a gondolatkísérlet naiv Szép Ernő-hangja. Még hogy metafizika! Nagyon szép vers, idemásolom a végét.)
A vég csak ennyi. Jobban sajgott
egy csokor rózsától a markod,
és szíved fájóbb kín gyötörte,
ha egy szirom pergett a földre.
Ez a világ. A lét maga
csak ennyi. S meghalni ilyen.
A többi - mint egy Bach-fúga,
egyelőre
fűrészeken.
Beszélgetés a kővel, Feljegyzés (Ugyanott, lejjebb. Az utóbbi vers Csordás Gábor fordítása - ugyanennek a versnek újabb, "Jegyzet" című, szintén Cs.G.-tól származó fordítása a 2012. április Nagyvilágban, lásd ezen a listán kettővel feljebb.)
Cím nélkül talán, Elégikus számla, Macska az üres lakásban, Monológ Kasszandrának (Az 1997 tavaszi Lettre-ből, az oldalon nincs fenn a fordító neve.)
Nem történik semmi kétszer (A Kultúrpartól, ford. nélkül. Ez annyira Szép Ernő-s, hogy már Heltai Jenő-s. Cséby Géza sok ponton élvezetes fordítása itt.)
Ugyanott A negatív önértékelés dicsérete (Máshonnan tudható: Kerényi Gárcia ford.)
Felhők (Ez benne van a mostani 2000-ben, illetve itt olvasható Balogh Géza Csordásénál gyengébb fordítása. Pl. a vége : "Velünk együtt eltűnni nem kötelességük. / Nem szükségletük, hogy úszásuk élvezzük", Csordásnál: "Nem kötelességük elpusztulni velünk. / Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.")
Lót felesége (Nagy László)
Kamaszlány (Nagypál István)
Szerelem első látásra (A ford. neve nélkül.)
Itt (2000, 2008. augusztus - fél évvel az eredeti nyelvű megjelenés után -, Csordás Gábor ford.) Egy Szép Ernő-i rész a végéről (és itt látszik, hogy néha akkora a távlat, hogy emberi léptékkel mérve már komolytalan, vonatkozás nélküli):
És mintha ez mind nem volna elég,
jegy nélkül ülsz a bolygók körhintáján,
mely potyán repít tovább tejutak forgatagába,
hol olyan szédítően iramlik az idő,
hogy itt a Földön semmi se rezdül.
De úgy látszik, a költő is érzi, hogy ez olyan sok, hogy már kevés, mert aztán a végére visszahozza az emberi nagyságrendek közé:
Mert hát nézz csak körül:
ugyanott áll az asztal,
rajta a papírlap, ahová letetted,
az ablak résén át csak levegő lebben,
és a falakon sincs rémítő repedés,
amelyen át kisodorhatna innen.
Figyelmetlenség (Csordás Gábor ford., szkrollozni kell.)
Sírfelirat (Tiszatáj, 2012. április, Gömöri György)
Huszonkét vers egy antológiában, Dabi István - ahogy látom, nem rossz - fordításában. Köztük néhány vers más fordításban fenn van itt ezen a listán, de már nem akarok pepecselni velük
Kínvallatás, Expedíció a bevehetetlen Himalájába, Árnykép, Bor mellett, Egyesek kedvelik a költészetet, Cím nélkül (A ford. nevét nem találom az oldalon.)
Metafizika (Csordás Gábor ford., az egyik kommentben)
Na még ez: Szerzői est (Beszélő, nem tudom, mikori szám.)
A költő és a világ: esszé az egyik 1997-es Lettre-ből.
Beszélgetés a Beszélőben a költőről, szemlátomást a Nobel-díj évéből. Lengyelek beszélnek, nagyon érdekes!
Ha jól látom, Szymborska versei magyarul először 1965-ben jelentek meg (Nagyvilág, 4-6. szám), majd könyvtárban megnézem. Illetve mintha több verse lenne több Parnasszus-számban is, de a lap archívuma kriminális, némiképp a Kalligraméra emlékeztet: voltaképp értékesítési felület, webshop. (Képzelem, mekkora bevétel generálódik rajta!)
