Folyóméter - folyóiratfigyelgető

A májusi 2000-ben Wisława Szymborska versei és egy esszé (címe és műfaja szerint "laudatio") a szerzőről. A lengyel költőnő 1996-ban kapott Nobel-díjat, néhány versét és az életrajzát olvasva akkor rögtön úgy éreztem: a díjat magyar költő egyhamar nem kapja meg. A kommunista párt és a pártállami ideológia ölelő karjaiból indult Szymborska pályája alakulására egyrészt, okos, ironikus és érzelmes parlandójára másrészt kiváló magyar példák is akadnak. Ami nem azt jelenti, hogy ne volna jó ez a költészet, sőt. E sorok írója kedves barátja telekszomszédjának a kutyafodrásza szerint a lírát becsületszóra kell elhinni, mert a prózával ellentétben lényegében lehetetlen lefordítani. De Szymborska versei fordításban is jók. Az egyik esetében összehasonlítási alap is van: Csordás Gábor most megjelent megoldása jobban tetszik, mint a korábbi, Báthori Csabáé. Csak egy versszak, mutatóba, az "Egy szó a lélekről" / "Valami a lélekről" c. versből:

       Ritkán segédkezik                                 Ritkán vesz részt
       fáradságos tetteink idején:                    fárasztó ténykedéseinkben,
       bútormozgatáskor,                              mint a bútortologatás
       bőröndcipeléskor,                                bőröndcipelés,
       vagy ha szűk cipőben kutyagolunk.         vagy hosszabb út megtétele szűk cipőben.

"Segédkezik", "fáradságos", "kutyagolunk" - nekem rokonszenvesebb a másik keresetlensége.

De nem ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy szerintem ez nem filozofikus költészet - mint  Edward Balcerzan írja a "Laudatió"-ban -, hanem filozofálós, és az is csak annyira, amennyire bárki képes felfogni. A világban levés kérdéseit nem érinti mélyebben, mint mondjuk a Men in Black - de persze költőibben érinti. Itt az esszé által idézett egyik versrészlet:

Lehet, hogy mindez
egy laboratóriumban zajlik?
Nappal egy lámpa alatt, [jobb lenne így: Nappal egyetlen lámpa alatt]
és milliárd alatt éjszaka?

Lehet, hogy kísérleti nemzedék vagyunk?
Edényből edénybe töltenek,
retortákban rázogatnak,
és mindenkit egyenként
csipeszbe fogva végül
megvizsgál, ami több a szemnél?

A válaszom a költői kérdésekre: lehet. A Men in Black válasza: még az is lehet, hogy magunk is olyasmik vagyunk, mint a New York-i Grand Central pályaudvar csomagmegőrző szekrényének univerzumában egy karórát imádó véglénypopuláció, vagy hogy voltaképp az egész galaxis egy haszonállat nyakörvén csüng.

Szóval Szymborska költészete nem filozofikus, és pláne nem metafizikus - Balcerzan ezt is ráfogja -, hanem szerintem egyenesen szinte antimetafizikus (ami egyébként nekem roppantul kedvemre való). Mert az nem filozófia, hogy mondjuk belegondolok, hogy kőnek vagy fának is teremtethettem volna. Röviden: olyanok ezek a versek, mintha a világra rácsodálkozó, de mondjuk Petrin iskolázott Szép Ernő írta volna őket - szóval elég érdekesek.

Itt egy teljes vers (szintén Csordás fordításában), amelyiknek még a témája is Szép Ernőt idézi:

Felhők

A felhők leírásával
nagyon kellene sietnem -
a pillanat töredéke múltán
már nem ilyenek, elkezdenek mássá válni.

Jellemző rájuk,
hogy soha nem ismétlődik
alakjuk, árnyalatuk, testtartásuk és elrendezésük.

Nem terheli őket semmi emlékezete,
nehézség nélkül siklanak el a tények fölött. [Micsoda sor!]

Miféle tanúi volnának bárminek is -
nyomban szétspriccelnek minden irányba.

A felhőkhöz képest
az élet megalapozottnak látszik,
már-már tartósnak és szinte öröknek.

A felhők mellett
még a kő is olyan, mint egy testvér
akire támaszkodhatunk
ők meg,nos,távoli, csélcsap kuzinok.

Az emberek legyenek csak, ha akarnak,
aztán meg sorban haljanak meg mind,
nekik, felhőknek semmi közük
e nagyon különös
egészhez.

Egész életed fölött
és az enyém fölött, melynek még híja van,
pompázva díszelegnek, ahogy díszelegtek.

Nem kötelesek elpusztulni velünk.
Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.

Arra számítottam, hogy Szegő János esszéjét fogom a leginkább szeretni a Bárka idei harmadik számából, de nem így lett. A „fiatal” magyar lírára koncentráló lapszám legjobb kritikai szövegeit szerintem Bedecs László és Molnár Illés írták. Egyikük sem sziporkázó, ellenben higgadtak és alaposak. Molnár Gál Ferenc Ódák és más tagadások című kötetét recenzeálja, nagyon körültekintően. Bedecs Simon Márton és Nemes Z. Márió költészetéről ír, okosan helyezve el őket költészettörténeti kontextusukban. Abban mondjuk szerintem téved a szerző, hogy Borbély Szilárdnak a Halotti Pompával kezdődő művei hatnak az újabb versnyelvekre: a mondat úgy volna helyes, ha az állítás az Ami helyettel kezdődő pályaszakaszra vonatkozna. Azt nem értem, Bedecs miért tartja viccesnek azt a Simon-sort, hogy „Ez van, általában vicces vagyok”, s azt pedig egyáltalán nem, miért gondolja azt, hogy „a szerelmi csalódás tragikuma az anya halála felől nézve tulajdonképpen nevetséges”. Ennek aztán nagy feneket kerít a kritikus, és nagyon abszurd, amit ír. Simon kötetének szorgos olvasójaként mondom, a szerelmi fájdalom ebben a könyvben nem „megmosolyogható”. Bedecs László következő mondata jó és vicces, bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is viccesnek szánta: „Nemes versei különbözni akarnak minden más verstől, valami egészen újat próbálnak behozni a költészetbe, és ez, meglepő módon, sikerül is nekik.”

Szegő János, bár igazán jó stílusban ír (eltekintve az „esztétikai-nevelkedett” hevenyészett – vagy erőltetett – jelzőtől), nagyon fontos témáról (A fiatal magyar költészet ön-kritikája. Közelítésvázlatok a fiatal magyar líra belső kritikájához), lényegében csak azokat a kérdéseket nevezi meg, melyekről érdemes volna szólnia. Minden állítása helyénvaló, például okosan töpreng azon, mit jelent a fiatal jelző, és fontosak a különböző kritikai közegekről írottak is, de pont a címben jelölt problémára szán kevés teret. Szegő írása rövid előadásszöveg, melyet érdemes lett volna a publikálás előtt kibővíteni. Mindenesetre javaslata figyelmet érdemel: míg a fiatal lírát mostanában inkább az elmúlt tizenöt-húsz év költészetével összehasonlítva olvasták, „itt az ideje, hogy a mostani fiatal magyar irodalom kezdje el olvasni (azaz újraolvasni, értelmezni, tájolni) az egy vagy két brossurával korábbi fiatal irodalmat”.

Tetszett Xantus Boróka hármas kritikája, mely Bálint Tamás, Farkas Wellmann Éva és Noszlopi Botond köteteiről szól. A második szerzőt leszámítva nem ismerem a költőket (három olyan erdélyi lírikusról van szó, akik tavaly tették közzé a második kötetüket), de Xantus írása nagyon plasztikusan mutatja be őket; csak az esszé utolsó bekezdése elhibázott, ahol a kritikus a három bemutatott lírai világ közös pontjaiként olyan költészeti univerzálékat nevez meg, mint az ön- és létértelmezés.

Felkészült szerző jegyzi a G. István László és Ughy Szabina köteteiről szóló kettős recenziót; Soltész Márton jól ír, csak a nyitó mondatai meredekek. Ezekben „versszó” és „prózaszó” különbségéről elmélkedik: előbbi teremti az értelmet, utóbbi pedig színre viszi, tehát egyszerre követi és teremti. Legalábbis Soltész szerint. Erre szokták azt mondani, „ha csak úgy nem” – én nem mondom, majd valami mást, lentebb. Soltész cikkéhez még annyit, hogy nem nagyon értem, mit jelent „a feltámadás poétikája” kifejezés, a szerző nem is próbálja elmagyarázni.

Koncz Tamás – az ő kritikakötetét egyébként Szegő János recenzeálta a Bárkában – Krusovszky Dénes könyvéről közöl nagyon barátságtalan bírálatot. Én is azt gondolom, A felesleges part sokkal gyengébb mű, mint az előző Krusovszky-kötet, híján van a szubsztanciának. Koncztól azonban több poétikai érvet és kevesebb udvariatlanságot vártam volna el, mert tényleg fontos volna, ha választ keresne arra a kérdésre, miért sikerületlen ennek a nagy tehetségű fiatal költőnek a harmadik kötete. A rövid Koncz-recenziónak vannak ráadásul üresjáratai is, fölösleges elmesélni Sarkadi Imre Marszüasz-novelláját, ha ebből nem következik semmi A felesleges part értelmezésére nézve. „A szavakat azonban nem lehet szavakkal feloldani” – írja Koncz Tamás, és erre megint csak azt tudnám mondani: ha csak úgy nem. (Sőt, most mondom is.)

Cseresznye Gábor Mogyorósi László kötetét méltatja. Vannak jó megfigyelései, de álljon meg a menet: nem lehet egy recenziót úgy kezdeni, hogy megállapítjuk, „napjaink szépírói” „már-már törvényszerűen használják a szövegközöttiség eszközeit”. Cseresznye e gondolatmenetet ráadásul szükségesnek tartotta lábjegyzettel is alátámasztani, beidézve a bölcsészek egyszeregyét, Genette Transztextualitását (azt is egy picit félreértve, „általános intertextualitásról” beszélve, noha ilyen kategória nincs Genette-nél). Szó mi szó, ez a recenzió nem mentes az amatőrizmus jegyeitől. És most mondom, amit fentebb ígértem: nagy kár, ha a szerkesztők nem veszik a fáradtságot a szerkesztésre. Cseresznye Gábor cikkét fél óra alatt meg lehetett volna szerkeszteni (és akkor sokat mondok). Vagyis ha a szerkesztő nem rest, épkézláb írást faraghatott volna e szövegből – és a többi recenzió vadhajtásait is lenyesegethette volna.

Bő féléve volt nálunk egy poszt egy szlovák lapban (Romboid) megjelent Márai-cikkről (Peter Macsovszky), helyesebben az erre válaszul (és magyarul) a Kassai Figyelőben közölt írásról (Balassa Zoltán). Macsovszky eredeti cikke most megjelent magyarul is, a júniusi Kalligramban. Úgy tűnik, Balassa annak idején elég jól összefoglalta az írást, mert a magyarra fordított cikkben nincs semmi újdonság. Márai stílusa tényleg nem olyan jól fésült, mint Kosztolányié, de Macsovszky - mindhárom példája ezt tanúsítja - árnyékra vetődik, amikor nyelvi hibát lát ott, ahol 1) nem ért valamit, 2) nyomdahiba van, 3) stílushibát észlel. Idelinkelem a tavalyi posztot.

Ugyanebben a Kalligramban Szegő János mutatja be az úgynevezett Körhintakör költőit. Szegő remek kis mikroesszéket írt, zömmel jobbakat, mint maguk a versek. Pl. egy ilyen mondaton is átlábol, pedig jócskán lenne hol elvérezni benne: "Ebben a hangban a koraérettség olykor pökhendi áldozat mivoltát éppen az átmeneti szerep túlhangsúlyozása menti meg a hatásvadász szenvelgés regiszterétől."  A Lázár Bence Andrásról írtak elég keményen hangzanak, a - már kétkötetes - költőről azt mondja, hogy "napjaink fiatal lírájának legfontosabb hangjait, regisztereit próbálja meg(!) saját költészetévé átlényegíteni", és hogy ha több lesz az "életmélység" a "versdarabok"-ban, akkor "a magát nagyszerűen menedzselő(!) fiatal alkotó immáron saját hangjával kísérletezhet(!)". A vers így kezdődik: "Hinni akarok a délutáni pusztulásban" - és rögtön hallom azt a költőneveldékben, táborokban és találkozókon kikevert hangot, azt az alulintonált, de azért meghökkenteni akaró versbeszédet, amit a költők a mindenen túli letargiának kijáró legszigorúbb motyogással szoktak megszólaltatni a pódiumokon.

Szerintem sok a versekben a "minta érték nélkül", mint Fehér Renátónál ez a különben nem is rossz kép: "Felismerhetetlenné fénymásolom a tenyerem, / és ezeket rakosgatom a kölcsönkönyveidbe. / Kiszárad a kezem a sok fénytől, / mint decemberben a kesztyű hiányától." Kemény Lili verse végén a "mert mióta csak emberré lettem, ide igyekszem" elviselhetetlen bombaszt. Mátay Katánál a "kóbor macskák kóbor árnyai"-t sokallom. Zilahi Anna "Lélegzőgyakolat"-ában olyan fontos szerepe van a kihagyásos szerkesztésnek (nincs központozás sem), hogy érdemesnek látszik bevezetni a "technológiai vers" fogalmát: szerintem nem lehet belőle következtetést levonni a költő tehetségére nézve. (Maga a Körhintakör blog hét aktív tagot számlál, nem világos, hogy a Kalligramban miért nem szerepel Gucsa Magdolna és Szilvay Máté.)

A lapban elolvastam Vécsei Rita Andrea verseit is: nem tetszettek. A "Borderline","A konyhaablakból" és a "Mucur" versek ugyan, de nem eléggé. Valahogy azt érzem, ilyen verset ma már minden költő tud írni, ahogy pl. a vagány szellemesség már jó ideje nem a Magyar Narancs kizárólagos tulajdona: egyszerűen felnőtt egy nemzedék, akinek ez megy. "Egy hópehelycsillag van az ablakon. / A többit levettem. / Most meleg van, nyár. / Ránézek a kék műanyagra, felidéződik a hideg". Füst Milánnal szólva: "Hát szabad ezt?" Az egész Mucurt ideírom: ha erről az álmatag versről szólva nem lenne képzavar, azt mondanám, nagy sebességgel gravitál a giccs tartománya felé. A dikciója meg olyan, mintha valaki idegen nyelven akarna elmondani egy - szerinte - érdekes történetet, de nem beszél elég jól ahhoz, hogy a tényközlésen kívül képes legyen a sztorit tényleg érdekesen előadni.

         Volt egy zsemleszínű tacskóm.
         Neve Mucur, nem jelent semmit.
         Egyszer megharapta az utcán egy kutya,
         tenyérnyi rész lifegett a combján,
         csak gubbasztott a padlásföljáróban.
         Anyu tatárbifszteket csinált. Adtam
         a szájába pici húsgömböket. (Peter Macsovszky kérdezhetné: anyának?)
         Mintha hirtelen gyógyult volna meg,
         nem emlékszem a hegre.
         Egy reggel eltűnt. Aztán lett egy
         fekete tacskó, Mütyürnek hívtam,
         hogy legalább hasonlítson a nevük.
         Nem szerettem. Csak sétáltatni,
         mert mindenki megnézte.
         Fütyültek utánam a fiúk.

Csak most jövök rá, fanyalgok itt erre-arra, de Kukorelly (a lap egyik szerkesztője) "Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív" című közleményéről egy szavam sincs. A három apró darab közül az utolsót idemásolom: "»Felültem a 33-as buszra a Bajzánál«, mondja az anyám. »Mentem a Klári barátnőmhöz a Mester utcába, ilyen nagy volt a hasam. Gyönyörű idő volt, marhanagy meleg, és untalak. Lusta voltál, nem is nagyon kapálóztál, jó volt neked bent, nem akartál kijönni. Felszálltam a buszra, a hátsó peronra, hogy rázzon. Rázott is alaposan. Majdnem kiráztalak.« »És aztán mi volt?« »Aztán leszálltam a buszról.«"

A 2000-ből (május) Szőcs Petrától "A festő"-t nagy lelkesedéssel olvastam. Nagyon jól teremt hangulatot, figurát, miliőt - világot. Ez a vers sem vidámabb, mint az átlag, de itt azért az intellektuális erőfeszítés nem merül ki abban, hogy a költő rosszkedvű, és azt szeretné, ha az olvasói is azok lennének. A vers egy olyan festőről szól, aki tízévente kiürített sírokból kiszedett, majd tetőn szárított koponyákkal dolgozik: "Régi mintakönyvek alapján festem ki / rózsával és nefelejccsel, / de fejből is tudok pár megoldást, / csak a családok ragaszkodnak a szokásokhoz. / Reggeltől délig kényelmesen elkészülök, / utána a tájképeimmel bíbelődöm." Idemásolom a teljes utolsó versszakot is:

          Esténként lesétálok a halászokhoz,
          engem jobban szeretnek, mint a sírásót.
          Néha eltávolodunk a parttól,
          mindig ők eveznek, pedig én sem szeretnék
          tétlenül ülni, de mélyen a zsebembe süllyesztem
          a kezem, mert nem akarom, hogy látsszon a körmöm alatt
          a rózsa pirosa, nefelejcs kékje, Karl Trauser zöldje.

A "Szisz" nem tetszett, a vége - ha jól értem - egyenesen giccses. Valaki egy sírt keres a temetőben, de nem találja, ezért felhív valaki mást (a vers megszólítottját) segítségért, és akkor meglesz: "És nem tudom, hogy a gránit mögül / vagy a telefonból hallottam, hogy szervusz lányom, / de egyik sem tűnik valószínűnek."

Egy vers, amit a múlt héten olvastam. A feladvány: ki írta?

                Hommage à Lengyel Péter
                Téli péntek este, Pesten

                A félmaratonra készülő, csinosnak mondott
                ügyvédnő teljes mentést indít a rendszerben.
                Titkárnője már rég hazament.
                Az önmagát fiatalon nyugalmazó bankár a taxiban
                viccet mesél telefonon. Úgy tűnik, eléri a londoni gépet.
                A kutúrapártoló kisvállalkozó egy táblázat felett
                görnyed: melyik ügyfelének mit adjon karácsonyra?
                A festőnő tömött cekkerével megérkezik
                művésztelepi tágas lakásába. Tizenegy embert vár
                vacsorára, vidékre költözött lányát sajnos nem.
                A mecénás és reformer azon töri a fejét, elvállalja-e
                ezt az "utolsó melót" – vagy most szálljon ki az
                üzletből örökre? Szórakozottan lenéz a térre,
                már kezd alakot ölteni!
                Európa egyik legkisebb mozijának egyik termében maga
                az ügyvezető indítja el a filmet, tíz éve vesztette el
                fontos barátját.
                A kamaszos kinézetű szociológusnő
                a Rózsadomb derekánál leszáll a 11-es buszról és átszáll
                kisautójába. Melyik barátjához kukkantson be?
                Terézváros műemléki felügyelő asszonya még
                mindig a Divatcsarnok oda nemillő homlokzati
                rézlámpái miatt füstölög. Koncertre készül,
                sok fia közül az egyikkel.
                A Cziráky palotában szobáról szobára haladva
                mutatja vendégének térkép-kincseit az
                újságtulajdonos. Nemsokára ötven éves lesz.
                Andrássy úti lakásában leteszi A fehér király német
                fordítását a hamburgi karmester-feleség.
                Azon tűnődik, hogy megpróbálhatná magyarul is.
                Köd, vidámság, kezdődő karácsonyi őrület lepi el
                a várost.

Nekem teljesebb lenne egy kis tragikummal, szegénységgel, de elég jó így is. [Ennek a posztnak a végére beírtam a megfejtést.]

Késő van, meleg van, megittam pár gin tonicot, de szerintem nem írható maradéktalanul ezek számlájára, hogy fel-felnevettem pl. e mondatok olvastán:

Vagy amikor Cipruson nyaraltunk egy baráti társasággal, a férjem madarász barátja valóban nem jött be velünk a második leglátogatottabb muzulmán emlékhelyre, mert inkább a madarakat nézte a távcsövével a mecset melletti tó partján. Jordániában, Petra városában tényleg tevegeltem, Ecuadorban pedig felkaptattam a Chimborazo alaptáboráig, és tanúsíthatom, hogy a seregélyek a londoni parkokban olyan ügyesen kapják el a levegőben a kenyérgalacsint, mintha idomított, cirkuszi madarak lennének, mert kipróbáltam velük ezt a játékot.

...

Tudatosan építettem fel a regényt, elképzeltem, hogy az egyes karaktereknek honnan hova kell eljutniuk, és ez alapján választottam ki a különböző állatokat, növényeket, amelyek szimbólumként tovább erősítették az adott rész mondanivalóját. Így került az egyik fejezetbe például a bütykös hattyú, mint a hűség jelképe.

(Innen.)

A 33-as Műútban megjelent Vári György fülszövege Lengyel Imre Zsolt kritikakötetéről ("Beszélgetés fákról"), ezek szerint tehát megjelent Lengyel Imre Zsolt kritikakötete. Kíváncsian várom a róla szóló kritikákat.

Két kedves mondat a szövegből: "Utál minden divatot és minden olyan intellektuális közhelyet, amelyek divatokat és ellendivatokat legitimálnak. Egy minden könnyed szellemességtől és eredetiségtől mentesen léha kritikusi beszédmóddal szemben lép fel, melynek némely e lapokon feltrancsírozott munkák mintha csak a derivátumai lennének."

A lap különben a - és mintha ez még nem lenne eléggé észrevéve - remek Csehy Zoltán verseivel kezdődik, idemásolom közülük a szerintem legjobbat, a harmadikat. A szép vallomásnak  "Idegen anyag" a címe, és a mesekönyv-rajzoló, sőt újabban -szerző Lakatos István illusztrációja a szomszéd oldalon érdekes feszültségben van vele:

És nem érdekel semmi, senki,
elkaplak, és a lábad közé döföm,
kétszer felvágott hasadba,
mely két gyereket hordott ki nekem,
mert csak az élvezet érdekel,
a tiéd is, persze,
a közös konstrukció,
mely évtizedek óta működik
zuhanyzófülkében, parkban vagy akárhol.
Valójában hazudok neked,
csak a saját farkam érdekel,
és egyenesen elvárom, hogy élvezd,
az igényei, a kockáztató biztonsága gerjeszt,
ahogy
újra meg újra
megismerkedik a
sejtelmes, ismerős,
de végeredményben mégis csak menthetetlenül
idegen anyaggal.

És akkor már a lap végét is megnéztem: a napirajzos Merényi Dániel régen várt miskolci képregényével zárul, olyan ízekkel a szövegben is, mint "vedd le a fejedről ezt az arcot, fiam" vagy "kelleteszlesz".

Na, Lapis József Kemény Lili-kritikáját még elolvastam. Levágó, sőt rideg kritika, de az undokságoknak idézetekkel, érvekkel van megágyazva. (Az apás részt az elején untam, de aztán jó lett.) Itt egy bekezdés a közepéről: "bizonyos ízlésbeli szempontok erősen irányítják a versekkel kapcsolatos véleményem: biztosan vannak olyan olvasók, akik szívesen fogadják a bájt, a rokokót, a néha naivitásból [szerintem K.L. nem naiv, ez valami ízlésdolog] fakadó bátorságot, az áprilisi kedélyt, a nem túlságosan felkavaró tapasztalatokat, a begyógyítható sebeket. Úgy érzem, Kemény Lili kötetében e jellemzők vannak túlsúlyban (ha nem is kizárólagos arányban). Mindebben tudatosságot is észlelhetünk, mégpedig a kamaszvers egy lehetséges értelmezésének, hangoltságának, szemléletének megteremtését. Azt valóban kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy erre van-e szüksége – amennyiben igen, bátran ajánlom a Madaramat, mert ízléses, szép könyv, üde sorokkal, sokat fogunk rajta mosolyogni, alapvetően jól érezhetjük magunkat benne, annál is inkább, mert a versek gyengébb megoldásainál úgy sejtjük majd, hogy integráns része lehet a stílusnak."

[Az itteni feladvány megfejtése: Török András. A lelőhely a Budapest-útikönyvnek az idei könyvhétre megjelent új kiadása, a vers egyfajta előszó a valahányadik oldalon. (Kicsit szerencsétlen, hogy az első húsz oldalból összesen kettő van megszámozva.)]

A Kemény István-emlékkönyvet*...

* Leánykori nevén: "Szép versek" (szerk.: Péczely Dóra). Úgy számolom, Keménynek az antológiában négy vers van ajánlva (és megnevezetlenül Nádasdy "A hazafiúi hűségről" című darabjában is érintve van), köztük Lázár Bence András elég leckefelmondás-szerű hommage-ában, az "Egy nap élet"-ben. Lázár másik versében ("Engedni vagy tartani") nagy szerepe van egy kabátnak, de ha már kabát, abban Pollágh Péter [akinek nem vagyok elvakult rajongója], "Nincs mit" című verse tanúsága szerint, sokkal jobb.)

                                          ...lapozgatva úgy tűnik, Szőcs Petra a vakfoltomra írta verseit, mert a kötetben közölt darabokat eredeti megjelenésük helyén nem olvastam, pedig (a "Ceremónia" és a "Sakktábladivat" itt, az "Alkati különbség" és a "Honvágy" itt) elég jók, egy kicsit olyanok, mintha egy derűs Szvoren Edina-húg írta volna őket. Lackfi "Emberszabás" című ciklusának négy verse közül - Irigykedő, Kárörvendő, Vészjósló, Tapadó -, szerintem csak a második van eltalálva, de az jól. Akinek nincs És-előfizetése, annak idemásolom:

                                                    2. Kárörvendő

                                                    Másoknak soha semmi se sikerül,
                                                    s ez engem titkos elégtétellel tölt el
                                                    Szörnyülködöm, hogy nahát, ezek válnak,
                                                    pedig hogy nyalták-falták egymást nemrég,
                                                    de belül ujjongok, úgy kell, affektált majmok,
                                                    többet ér a szerelmünk, bár nem hencegünk vele
                                                    A vadonatúj motorral villogni mennek,
                                                    de valami a küllők közé kerül, s felmázolódnak
                                                    százzal az aszfaltra keményen, a fotómodell
                                                    barátnő meg tolószékben ül, gyászol élete
                                                    hosszan, persze sajnálatos az ilyesmi, de hát
                                                    nyilvánvaló, hogy maguknak keresték a bajt
                                                    Első európaiként már majdnem feljutnak
                                                    a csúcsra, de mikor ott villog előttük
                                                    a hósapka, vissza kell fordulniuk, mert a
                                                    táborhelyen készített útiterv szerint nem
                                                    érnének vissza az éjszaka beállta előtt, így
                                                    minden kín hiába, de hát ki mondta nekik,
                                                    hogy embertelen mínuszban kell kísérteni
                                                    az Istent, míg mindenki más beéri avval,
                                                    ha jut neki betevő, család, fűtött szoba
                                                    Sikeres vállalkozásukat legjobb haverjuk
                                                    fúrja meg, a kasszával meglép, pedig
                                                    jobban bíztak benne, mint önmagukban,
                                                    a vállalkozás beomlik, őket felkötve találják
                                                    nehogy már én sajnáljam, Jaguárral jártak,
                                                    a Bahamákon nyaraltak, a sors bosszúja,
                                                    mindennek megvan, úgy látszik, az ára
                                                    Nem kell, hogy szemtanúja legyek pofára
                                                    esésük pillanatának, nagyon is jól látom
                                                    berogyni a sok nagymenőt, kik eddig
                                                    egyre magasabbra tették a lécet, és el sem
                                                    tudták képzelni azt, ami másnak normális,
                                                    mindennapos tapasztalat, hogy végül
                                                    úgysem sikerül

Erdős Virág versei (a kötetben közölt két darab innen és innen) mindig elég egyformák, de szinte érthetetlen módon ez nem megy a minőségük rovására. Juhászé jó, Rakovszky Zsuzsáé nagyon jó, de elképzelhető, hogy egyesek ízlésének az utóbbi kissé túlírt. Szili Józseféi is jók, bár szerintem az agg első könyves mestertől ezek jobbak. Závada Péter fesztelen, érzelmes hangja az induló - és a csúcsain már akkor jó - Tóth Krisztinára emlékeztet, pontosabban olyan, mintha Varró Dániel próbálná meg pótolni a költőnő mára már a közkönyvtárakból is hiányzó első kötetét: "Legyen a gang, az udvar téglalapja. / A kovácsoltvas korlát görbe rácsa. / Ahogy a csupasz fal mentén haladva / Az omladó bérházat körbejárja." (A "Szép versekben" "A véletlenek logisztikája" címmel megjelent vers itt egy korábbi változatban olvasható - "Az el nem indulás logisztikája" - és ugyanott van a "Nuit parisienne" című is, mind a nagyszerű "Póznaív" nick alatt.) Vagy: "Beszélik még, hogy csak egy anticiklon. / Te úgy látod, tavasz, tartós derű. / Már dolgozik valami andalítón / friss, vegetációrítusszerű /a természetben." Tóth Krisztinának (az igazinak) az antológiába beválogatott verse tetszik, igaz, a "Koravén cigány" talán még jobban, de az nyilván a köv. évi "Szép versek"-ben lesz benne.

Most ennyi. Folyt. köv.

Dénes Iván Zoltán nagy ívű Bibó-esszét közölt a márciusi 2000-ben, a címe: A magyar politikai hisztéria okai. Arra tesz kísérletet, hogy körülírja Bibó 1948-as, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című nevezetes írásának a kontextusát – vitába szállva a Bibó-revíziónak azzal a vonulatával, amely annak példájaként idézi ezt a munkát, hogy Bibó István „nem számolt a realitással és az általa meghatározott lehetőségekkel. Eszerint a beállítás szerint moralista volt, aki kívülről és felülről viszonyult a valósághoz, olyan értelmiségi, aki a vágyait összetévesztette a valósággal és értelmiségi mítosz tárgya lett.” (Ezzel kapcsolatban lásd Domingo korábbi posztját.)

Bibó voltaképpeni tárgya – írja Dénes Iván Zoltán – a magyar politikai hisztéria oka és története volna: „Azoknak a kérdéseknek a helyébe, hogy ki a magyar, mi a magyar? és hogy veszett el a magyar a magyarban?, Bibó István azt a kérdést helyezte, hogy a magyar politikai elit miért veszítette el a valóságérzékét és lényeglátását, miért mérte fel újra és újra rosszul a helyzetet és miért döntött sorozatosan rosszul. Erre a kérdésre a történelmi Magyarország felbomlásától való félelemben találta meg a választ és abban, hogy két rossz politikai konstrukció (a kiegyezéses rendszer és a Horthy-rendszer) és két félrevezető tapasztalat (1848–49 és 1918–1920) ezt a félelmet újratermelte.” Az előbbi tapasztalat azt sugallja, hogy  „a Habsburg Birodalom felbonthatatlan európai szükségszerűség, ami egyúttal a történelmi Magyarország fenntartásának a biztosítéka”, az utóbbi pedig arra a következtetésre vezet, hogy a trianoni trauma azért következhetett be, mert Magyarország mögött nem állt ott a Birodalom, amely megvédje. Innen kiindulva önálló megoldás nem lehetséges: „A magyar forradalom pedig életképtelen és komolytalan, hiszen demokrácián kezdte és diktatúrán végezte. Ezért az önrendelkezés, a függetlenség és a demokrácia humbug és világcsalás. A nagyhatalmak ugyanis önzők, méltány­ta­lanok és gátlástalanok, s mindenekelőtt hipokriták.”

Bibó két irányban vitatkozik, két egyaránt rossz válasszal, a „hamis realisták” és a „túlfeszült lényeglátók” megoldási javaslatával száll szembe. Szegfű Gyula hamis realizmusának nemzetfogalmát – ad notam „alámerülni és kibekkelni” – „a nagyhatalmi erőviszonyokkal reálisan számot vető, ahhoz alkalmazkodó, a kiskorú társadalomról gondoskodó és a nemzeti műveltség feltételeit biztosító paternalista állam képe határozta meg. A nemzet az állam teremtménye, a történelmi uralkodó osztályok teljesítménye.” A „túlfeszült lényeglátók” (elsősorban Németh László és Szabó Dezső) pedig a nemzeti összetartozás garanciáját a valláspótló kultúrában, a nyelvben, valamiféle nemzeti esszenciában találják meg, mely egyszersmind közösségi szolidaritást feltételez mindenféle közös ellenséggel szemben. Összefoglalva: „Szekfű önképe a nagymagyar, ellenségképe pedig a kismagyar politika volt, a belső és külső ellenségek ehhez kapcsolódtak. Szabó Dezső ellenségképét a Habsburg hatalom, s a térfoglaló zsidók, svábok és szlávok alkották, önképét pedig az elnyomott, gyarmatosított magyar parasztság képviseletére vállalkozó zseni képezte. Németh László ezt az ádáz próféta örökséget kapcsolta össze Szekfű hanyatlástörténeti sémájával, és ennek a jegyében módosította azt. Mindhárman egy új, nemzeti középosztály állami beavatkozással megvalósítandó kiépítésére törekedtek. A Három nemzedék, Szabó Dezső publicisztikája és a Kisebbségben egyaránt etnoprotekcionizmust és disszimilációt sugallt.”

Bibó érvelésének a legérdekesebb (és a Bibó-kritika felől nézve valószínűleg félrevezető) vonása, hogy a fogalomkészletét a vitapartnerek készletéből meríti, ugyanakkor túllép a gondolatmenetük logikáján. Ahogy Dénes Iván Zoltán írja: „Dekonstruálta annak alapelemeit: a nemzetkarakterológiát, a nemzeti ontológiát és a nemzeti historicizmust. Mai reneszánszuk idején érdemes felidéznünk, hogy feltárta: politikai hisztéria, félelem szülte állapot következményei voltak. Amelyeket nem leleplezni, képviselőiket nem leckéztetni kell. Inkább rákérdezni a félelem tárgyára, azt azonosítani, megérteni és – lehetőségeinkhez képest – olyan helyzetet teremteni, amelyben a félelmek feloldhatók.”

A szöveg egyelőre elolvasható a 2000 honlapján, a nyitóoldal tetején a „Legfrissebb szám” című opciót kell választani – később, attól tartok, eltűnik majd innen, mert az archívum csak 2011 márciusáig van föltöltve, onnantól fizetőssé válik a lapszámok elérése.

Már három hete, hogy megjelent az ÉS-ben Kemény István Ex librise, de, ahogy Domingo barátom tollából kiszaladt, az utóbbi időben szűkebb szakmám kötött le, s így nem volt módom megemlékezni erről a cikkről.

Emlékezetemben Kemény némileg kiegyensúlyozottabb kritikusként élt – most újraolvastam néhány recenzióját, melyeket szintén az ÉS-be, a Követési távolság rovatba írt 2006-ban, és azt kell mondanom, jól emlékszem, azok a szövegek meggyőzőbbek voltak, mint a mostani Ex libris. Persze ez a műfajból is adódhat, hiszen a rovat címe is azt sugallja, ide kedves könyveikről írnak a szerzők, ritkán olvasni ezen az oldalon levágó recenziókat. Ennek ellenére meglepett, hogy ez a nagyszerű költő ilyen nagyvonalúan bánik a dicsérő szavakkal.

A négy kötet közül az egyiket egyáltalán nem ismerem, Kemény írása mindenesetre kíváncsivá tett, András László Egy medvekutató feljegyzései című könyve valóban „nagy magyar regény”-e, ahogy Kemény írja, egyenesen azt állítva, hogy az utóbbi évtizedben született „legalább öt” olyan könyv egyikéről van szó, melyekre ráillik az idézett meghatározás. Ami azért nagy dolog. Nagy magyar regény szerintem például A fekete város vagy az Emlékiratok könyve; kíváncsi lennék, az elmúlt évtized melyik öt regényére gondolt Kemény. Abból, amit András László könyvéről ír, nem derül ki, hogy az valóban olyan nagyformátumú alkotás, mint amilyet e recenzió retorikája sejtet (tetőpontja ennek András Stendhallal való párhuzamba állítása) – de akár az is lehet, hogy valóban roppant jelentőségű műről van szó.

Király Levente Énekek Énekéjéről szólva nem használ ilyen jelzőket Kemény, ezzel a könyvvel láthatóan komoly gondjai voltak, ezeket elő is sorolja (lehet-e regényt írni a boldogságról?, lehet-e regényt írni bonyodalom nélkül?), oda lyukadva ki, hogy Király szövege „mégiscsak egy később megírandó szövevényes nagyregény első kötete”. Ekkor azonban: snitt. Kemény közli, mindazon dilemmák, melyeket megemlített, nem számítanak, mert ő így szerette meg a könyvet, „jó volt olvasni, jó volt azonosulni a főszereplőkkel”. Ez a huszárvágás szerintem nem volt fair. (Lengyel Imre Zsolt nagyszerű negatív kritikát írt Király könyvéről, érdemes kattintani és szkrollozni érte.)

Kemény Babiczky-laudációját egyenesen viccesnek érzem. „Döbbenetes erejűnek” nevezni ezt a közepesre sikeredett kötetet nagy-nagy aránytévesztés. A következő résznél nem hittem a szememnek: „Az egyik legizgalmasabb dolog, ami mostanában a magyar költészetben történt, hogy Babiczky Tibor balladákat kezdett írni.” Kemény István a Hajnali rész zárlata kapcsán katarzisról beszél. Amit ő felemelőnek mond, szerintem inkább giccses: „hogy nekem most már csak itt, / a közeledben, csak itt van otthonom”.

Nagyon örültem viszont annak, hogy Kun Árpádról jókat ír a recenzens, okos megjegyzéseket téve az érettség kérdéséről és Kun költészetének párbeszédességéről. Mondjuk azt feleslegesnek érzem, hogy „nagy költészetnek” nevezi a Szülsz című kötetben megjelenő versvilágot, és erről az émelyítő zárlatról is lemondtam volna: „Ezt a nagy költészetekre jellemző mosolyt hívhatták a régiek isteni derűnek. Nevezzük annak mi is, mert azt hiszem, ez – éppen az."

*

A múlt pénteki ÉS-ben egy másik olvasó költőről, Térey Jánosról olvashatunk. A szerző Nemes Nagy-esszéjéről bőven esett szó Szántó és Noshát kollégák tollából ezeken az oldalakon is. Az ÉS Ketten egy új könyvről rovata a Teremtés vagy sem című esszékötetről hoz egy Margócsy István- és egy Svébis Bence-recenziót. Utóbbi eléggé rosszul járt, hogy előbbivel került egy lapra: Margócsy kemény bírálata mellett Svébis affirmatív ismertetése semmitmondónak hat. A Térey költészetével szemben szerintem (pozitívan) elfogult Margócsy fő tézise, hogy a szerző esszéiből fájóan hiányzik az érvelés. Ezzel csak egyetérteni tudok.

Nem, nem mételyezte meg a blogot semmi. Azért nem posztoltunk, mert más dolgunk volt. Ernő például Musknak fusizott (a 17. képen balra), és Leonárdot is a szűkebb szakmája kötötte le.

De vannak dolgok, amik mellett nem mennék el szó nélkül. Nyomasztó adósságom olvasóimmal szemben Bojtár Endre Stoll Béla-nekrológjának magasztalása. A még a márciusi Holmiban megjelent írás műfajt teremtett: én ilyen alapos, ilyen személyes, ilyen távlatos és ilyen hosszú - egy pillanatig sem unalmas - nekrológot még nem olvastam senkiről. Persze nyilván azért nem, mert Bojtár írása sem nekrológ (bár a szerkesztők, gondolom, azt kértek), hanem - alapos, személyes stb. - pályakép. Idemásolok néhány mondatot a második bekezdésből:

„»A szövegkritikus tevékenységének lényege: hibák keresése.« (…) Aki ezt főfoglalkozásban, egy egész hosszú életen keresztül űzi, az vagy megutálja a világot, vagy elnéző jóindulattal, a szelídtől a kötözködőig terjedő iróniával fogja szemlélni. Stoll az utóbbit tette. Az efféle magatartásnak van azonban egy alapkövetelménye: nem szabad sokat és nagyot akarni, nem szabad ambiciózusnak, s így irigynek sem lenni. (S nem árt egy kis filosz-lustaság sem: az írástudók túlnyomó többsége sokkal szívesebben olvas, mint ír.) Stoll sem akart soha túlterjeszkedni a maga textológusi határain, soha nem akart rangot, hivatalt, s igazából csak az e tekintetben hozzá hasonlókat becsülte – persze őket sem fenntartások nélkül."

És végig ilyen! Aki nem ismerte Stoll Bélát (a XX. század alighanem legjelentősebb magyar textológusát), az Bojtár írása olvastán sajnálni fogja, hogy nem ismerte, és olyannak fogja ismerni, amilyennek Bojtár leírta. Az írásnak számos mellékelőnye is van: megtudható belőle pl., hogy Klaniczay Tibor - a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének egykori igazgatója - érzéketlen volt az irodalom iránt (a múlt héten hallottam, hogy nem olvasta  "A háború és béké"-t). Vagy hogy a művészettörténész Genthon István, aki mellesleg az egyik legjobb Róma-könyv írója (a másik Lénárd Sándortól a "Római történetek", főleg az első fele: az a műfajában remekmű), a doktori fokozatához szükséges orosz nyelvvizsgáján "amikor a jóindulatú vizsgáztató azt a könnyű mentőkérdést tette fel neki, hogy »mi a knyiga többes szám alanyesete?«, kissé ingerülten azt válaszolta: »knyasgem«." Nem folytatom. Ha a "Szép versek" mintájára lenne "Szép tanulmányok", Bojtár írása állna az élén, és nem csak azért, mert a szerző neve "B" betűvel kezdődik. (Most látom, ábécéileg Beck András Nihil-írásai meg is előznék.)

Még mindig Holmi, május. Kicsit vérszegénynek éreztem a centenáriumi Ottlik-összeállítást, bár a Budapesti Hírlap bridzsrovatát néhány évig vezető író olvasói levelekre adott válaszai szórakoztatóak (Kelecsényi László idézi őket). Barátjának, Örley Istvánnak pl. ezt írta: "1. Nem. 2. Magunk sem tudjuk, hogy pénteken jobb-e vagy kalap nélkül. 3. Ön, mint ismert nevű katonai bridzsező, igazán tudhatná, hogy csakis fenolftaleinnel kezelhető. 4. Ostobaság. 5. Bozontos. 6. Igen. 7. Igen. 8. Adu ásszal. 9. Bridzs." Garaczi versei (a Műútban láttam még néhányat) nagyon jók, és érdekes, új hangon szólnak ("szépek és erősek"). Sajó Lászlótól az "Esti Kornél hátrahagyott himnuszai" is jó: a kivétel nélkül "dicsértessék"-kel kezdődő sorokból álló, ötletekben gazdag verset az - azt hiszem, nem eléggé értékelt - költő be is tudja fejezni, ami nem kis szó. Kiss Judit Ágnes anyasiratóját viszont ("Capriccio a meghalásról") sikerületlennek érzem. Mindjárt ahogy kezdődik: "Amott kerekedik / Egy fekete felhő, / Ultrahangon, CT-n / Rémes árnya felnő." Valahogy az egész banális, a rímkényszer miatti kényelmetlen érzést pedig csak súlyosbítja a "felhő" súlytalan, lecserélhetőnek ható "rémes" jelzője. A mű utolsó versszaka sincs jobban eltalálva: "Bezárult az ajtó, / Kulcslyukán kinéztem, / Láttam még egy kicsit Istent / Anyával ölében". Az az érzésem, hogy a költő nagyon meg akarta írni ezt a verset, és nagynak is akarta megírni (a teljes mű terjedelme tíz oldal), pedig talán elég lett volna egy ütős szonett is.

A Műhely idei első számában nagyszerű Ágh István-vers van. Ágh már húsz éve Kossuth-díjat kapott, de biztos, hogy azóta csak javult a költészete. Ezt a blogot jó másfél éve épp az ő egyik versének méltatásával kezdtem - hát a "Fekete limuzin" is nagyon jó. "A kert fölötti járatlan zöld úton" váratlanul megjelenő "túl nagy" autóról szóló versből a második versszakot másolom ide:

Koporsót sejtet gyászos külseje,
csík kúszik ezüst rámáján faráig,
fényszórói üveg és fémsüveg,
ám a sofőr még oldalról sem látszik,
egy öntudatra ébredt gép tolat?
fordul, mint a halál automatája!
itt csak néhány virág az áldozat,
s csak útja van, miközben nincs szabálya,
bárkit megölne, annyira szelíd,
mint ahogy egy robot viselkedik.

Azt hiszem, az autó nem túl sokszor ihletett magyar költőt jó versre, kettőt mindenesetre belinkelek: a magyar irodalom legnagyobb autósverse szerintem Kányádié (érdemes kattintani), de Hollósvölgyi Ivántól a "Barátom az autótemetőből hozatott Golfot" se rossz (szkrollozni kell érte, nem lehet kattintani).

A lap következő oldalán Ferencz Győző szép, novellisztikus tempójú verse olvasható. (A szerzőtől van még egy Kálnoky-tanulmány - akinek ez a versei is sokat köszönhet -, illetve egy kritika a legutóbbi kötetéről.) "A fiók" nyolc versszak, strófánként hat sorral, bár szerintem a versszakok nem is hatsorosak, hanem két-két olyan extrém hosszú sorból állnak, ami nem fér ki semmilyen folyóiratban (Weöres Sándor "Cselédlányok"-jának a sorai nyúlfarknyiak hozzájuk képest: "A ház mögött, a táj fölött már égési-sebtől üszkösült az éj, / de a nehéz-szagú szobában még sötétben tapogatott a két kelő fehérszemély.")

Az első versszak:

Egy kétajtós politúrozott ruhásszekrény előtt térdeltem,
Megmarkoltam a rézfogantyút, hogy kihúzzam az alsó fiókot.
     De beragadt, hiába erőlködtem.
Dédnagybátyám, nyugalmazott takarékpénztári igazgató,
A támlás hitvesi ágy szélén ült, a hátam mögött,
     Otthon is kifényesített bőrcipőben.

Szerintem, Ernő, neked is tetszene. Bár jócskán más vers, mint a szintén nem rövid "Ostor csattan az éjszakában", erről is elmondható, hogy "a vers beszélőjének az egyszerre kimért és túláradó szabatossága ... adja a vers anyagát (ez az üzemanyag a motorban). Lendületet, ritmust, testet ad neki".