Az utóbbi hónapok egyik felfedezettje nálam Markó Béla; szégyen, nem szégyen (inkább szégyen), de eddig nem nagyon figyeltem a költészetére.
Azt bizonyítja inkább, hogy a bánat
egyforma mindkét arcon, nincs különbség
még abban sincs, hogy pokolra szállnak
vagy mennybe mennek, mert csupán tükörkép
a fáradt test, az is, aki a húsát
kitárja szinte teljesen, s a másik,
akihez nem férkőzik sem hiúság,
sem gőg, s csak piros ruhaujja látszik
– írja Markó Tiziano Égi és földi szerelem c. festményéről szóló ekphrasziszában, melyet az áprilisi Kalligramban olvashatunk. Ha lírakritikus volnék – mint ahogy nem vagyok –, nem Markó könyveiről írnék hosszú kritikákat. Nem annyira kedves nekem az „esztéta modernség” hagyományait követő versalkotás (ha szabad ilyen tág kategóriával élnem). De megemelem a kalapom e rendkívül arányos költészet előtt, az előtt, hogy a szerző tökéletesen belakja maga alkotta versvilágát; Markó Béla olyan jól tud szonettet írni, téma, retorika és műfaj olyan egységét teremti meg, hogy az mindenképpen figyelmet érdemel. (A Kalligram mindjárt öt szonettjét* is hozza; a márciusi Kortársban közölt versei talán még jobbak.)
Nemcsak a Markó-verseket olvastam örömmel, érdekes volt Mathias Illigen regényrészlete is. Azért ha könyv-alakban megjelenne az egész regény, aligha olvasnám el, mert tipikusan egydimenziós prózának tűnik. (Ezt a remek jelzőt Esterházytól veszem, aki pedig Günter Grass elhíresült versére használja.) Illigen önéletrajzi regényt írt, melyben paranoid skizofréniájáról ír (mely végül apagyilkossághoz vezetett). A részlet Illigennek professzorához, a filozófus Sloterdijkhoz fűződő mániákus viszonyáról (mániákus képzelgéseiről) szól; meglehetősen nyomasztó olvasmány. Péterfy Gergely magyarítása eléggé fordítás-ízű. „Gondolatban szívesen folytattam volna tovább Zinkmann intellektuális fikázását, de még fel akartam egy kicsit készülni.” „Töretlen lendülettel vetette be nyelvi képességeit, mellyel egy filozófiai mozgalom élére került.” Az eredetit nem ismerem, nem tudom, a skizofrénia megjelenítése miatt nem szólnak-e furcsán a német mondatok – de nem hiszem, hogy pl. az utóbbi mondatban a „mellyel”-t indokolná valami. (Hiszen itt „amivel” [esetleg „amelyekkel”, „melyekkel”] kívánkozna, ha már muszáj -val/-vel-t használni. A „mellyel” elvileg csak a „lendülettel”-re vonatkozhatna itt. Igaz, ha ezt javítanánk is, a mondat akkor sem javulna meg.) Péterfy következetesen elrontja a Sloterdijk szó hangrendjét, „Sloterdijket”, „Sloterdijkem” alakokat létrehozva, holott a filozófus nevének ejtése: [szloterdájk].
Jó Sántha József és Kassai Zsigmond kettős kritikája Kertész Imre Mentés máskéntjéről. Selyem Zsuzsa kritikájáról szólva Szántó kolléga már hosszan értekezett erről a könyvről, úgyhogy én most rövidre foghatom. Sántha nagyon kemény és alapos bírálatában még egy ilyen fordulatnak is meg tud ágyazni: „Kertész és az újnácik szerint” (ami nálam álló, az eredetiben dőlt). (Mellesleg: Sántha e lapszámban közölt prózáját nem nagyon tudom hová tenni.) Kassainál érdekes megfigyelni, hogy bár írása elején leszögezi, figyelembe kell venni, hogy a naplószövegek magánhasználatra születtek – s ezzel Kassai mintha mentegetné a szerzőt –, végül ő is eljut oda, hogy menthetetlennek nevezi azt, ami nem menthető. „Nos, ezekben a mondatokban nemcsak a korábban említett keserű tapasztalat hangjai szólalnak meg („rossz az életem”), de olyan eszközhöz is nyúl, amely éppenséggel az Auschwitz előtti régi antiszemitizmus nyelvi gyakorlatával rokon.”
Olvasgattam még ezt-azt az áprilisi Kalligramban, egy-két dolgot nyárra halasztok; lassan jönnie kell a májusi lapszámnak is.
* Vagy ez „fölösleges, álparasztos palatalizáció” (TGM), és a helyes alak „szonettét” volna?
