Folyóméter - folyóiratfigyelgető

A humorista Aranyt alighanem kitakarja a képből a középiskolai törzsanyag – a Toldi, a balladák –, pedig hát ő az egyik legviccesebb magyar költő. Ráadásul az ő humora egyszerre virtuóz-nyelvjátékos és szatirikus-politikus. Mégsem ez az első, ami eszünkbe jutna róla.

A Forrás áprilisi számában Hász-Fehér Katalin egy ismeretlen Arany-verset ad közre, kísérőtanulmánnyal. A vers a szalontai Arany János Múzeumban került elő 2008-ban, pontosabban ott hullott ki az Ungarische Revue – Mit Unterstützung de Ungarischen Akademie der Wissenschaften című folyóirat (azért se írom ki a címkefelhőbe) 1881/július-augusztusi számából. Ebben közlik németül az Ágnes asszonyt, Reviczky Gyula fordításában. Ezt Arany rosszalló széljegyzetekkel látja el, és nekilát visszafordítani magyarra. Négy versszak után a fordítás abbamarad, és Arany újrakezdi egy külön papírszeleten, amelyen ott áll az „új” Ágnes asszony, „Németből, Julius von Reviczky után” alcímmel. (Ez sem a teljes költemény fordítása, a tizennyolcadik versszakig tart. Az még nem tisztázott, hogy Arany egyszerűen csak idáig jutott volna, vagy esetleg új lapon folytatta – a kéziratnak mindenesetre mindkét oldala megtelt.)

Hász-Fehér Katalin a tanulmányában fölvázolja a keletkezés lehetséges irodalomtörténeti kontextusait, majd közli a német szöveget a széljegyzetekkel, és természetesen Arany visszafordítását is. Nyilván nem másolom be az egészet, csak ízelítőül:

Patakparton állva Ágnes,
Lepedőt mos a forrásban,
Fehér lenjét, véres lenjét
Elkapá a hab, futásban.
– Könyörűlj, Ég, rajtam!

Jő kiváncsin útczagyermek:
„Mit öblintsz, nő? mutasd, mutasd!”
„Halkan! halkan! Tyúkvér az csak,
A mi a lenkelmén ragadt.”
– Könyörűlj, Ég, rajtam!

És így tovább. Gyönyörű, ahogy áthúzza a „Nem hálózza-e” sorkezdetet, és magyartalanít rajta egyet (vö. „Buzi-e vagy?”):

És körűlnéz Ágnes asszony,
<Nem hálózza-e> Nem-e hálózza őrűlet?
Érti, hallja még a szókat,
És így megőrülve nem lett.

Nem folytatom. Várjuk Parti Nagy Lajostól az ő Toldiját.

Annyira megtetszett Bicsérdi Ádámnak az előző posztban méltatott Nyerges-kritikája, hogy kicsit turkáltam a neten, hátha találok mást is. A Pollágh Péter könyvéről az Új Forrásba írt recenzió is nagyon tartalmasan és kellő szellemességgel van megírva, az első másfél oldal úgy jó, ahogy van. Azt hiszem, a szerkesztőknek többet kéne foglalkoztatni ezt a fiút, mert ezenkívül csak a legutóbbi Műútban találtam tőle irodalomkritikát. Az Aaron Blum "Biciklizéseink Török Zolival" című könyvéről szóló recenziót valamelyest színtelenebbnek érzem a két korábbinál, aminek talán az az oka, hogy ezzel a könyvvel szemben a kritikus mintha kisebb ellenállást érzett volna. (És - a Nyerges-recenzió ismeretében - ennek az írásnak az elején nekem már egy kicsit sok a nemzedéki retrólamentálás.)

Olvastam még Bicsérditől - az említetteknél jobbára korábbi - filmkritikákat, a KUK-on, és ezek is elég jófélék, bár kevésbé vannak jól megírva, és meglehetősen (igaz, nem zavaróan) szpoilerezősek. A KUK fertályán én most jártam először: ez a Katolikus Egyetem esztétika tanszékének a kritikai oldala. Irodalomkritikát idén nem közöltek (a korábbiak sem zavarnak sok vizet), de itt egy érdekes interjú tavalyról Kemény Istvánnal.

...Nagyjából itt jutott eszembe, hogy nem tudom, hogyan is érek ennek a posztnak a végére. De szerencsére ekkor megtaláltam a Vasadi Péterrel készült interjút. Én Vasadi költészetét nem szeretem (szerintem még az is lehet, hogy rossz költő), de ebből a nagyon jó interjúból nagyon eredeti módon gondolkodó, izzóan vallásos értelmiséginek tűnik. Ilyeneket mond: "Miért nem adnak [mármint az egyházban] például a lingvisztikai sikerességre?" Vagy: "Nem nyugodhatunk bele abba, hogy Szent Ágostonról nem beszélnek a templomokban." És: "Nézzétek, nekem már az is lelkifurdalást jelent, hogy egy ekkora házban ketten vagyunk, amikor olyan sokaknak nincs fedél a fejük fölött. Hogy hogyan érezheti jól magát egy ember egy püspöki palotában akkor, amikor ekkora a szegénység, az éhezés?" A katolikus költőségről, Pilinszkyre utalva: "János finom gyerek volt, nem tiltakozott ellene, de ez egy brutális megkülönböztetés." Végül egy szép szó: "imarobot".

Illetve még valami. Vasadi dicséri Mel Gibson "Passió"-jának naturalizmusát, kárhoztatva a film kritikusait, mondván, hogy bizony "ezt csinálták Jézussal". Ebben az ügyben egészen biztosan nincs igaza. Szerintem ugyanis minden olyan beállítás hamis és velejéig keresztényietlen, amely szerint (márpedig a film ezt sugallja) "a zsidók" ölték meg Jézust, nem pedig mi, emberek.

Az Írók Boltjában ingyen elvihető volt néhány korábbi Új Forrás-szám, hát elhoztam egy-egy példányt. A lap alighanem a fényes diadal esélyével pályázhatna a legegyenetlenebb színvonalú folyóirat díjára.

A 2010. 8. számban (a 49. oldaltól) Tóth Krisztina-összeállítás van. Juhász Attilának a "Magas labdá"-ról szóló kritikájából hiányolom a formátum felismerését: hogy micsoda bődületes versek vannak a kötetben (Csak két példa: "Esős nyár", "A világ minden országa"). Szerintem ezzel a kötettel Tóth Krisztina olyan magaslatokra érkezett, ahonnan nem vezet út feljebb, mármint abban az értelemben, hogy nem lehet meghosszabbítani az eddig megtett utat felfelé, mert ezt az anyagot az eddigi eszközökkel már nem lehet szebben, jobban, felkavaróbban feldolgozni. Kíváncsi is vagyok, hogy hogyan tudja újrakezdeni költőként. (A lapban közölt, "Élfény" című kis vers nem tetszik, igaz, nem is Tóth Krisztiná-s). Cseke Ákos írása a "Vonalkód" egyetlen novellájáról, a "Hideg padló"-ról szól (az eleje itt), ami nem aránytévesztés, mert ez szerintem a magyar novellairodalom egyik tökéletes remekműve. Cseke sokfélét ír, kissé túlteng benne Dante és Chrétien de Troyes - akkor már sokkal inkább a Sofia Coppola "Elveszett jelentés" című filmjéhez fűződő kapcsolatot kéne kibontani, és nemcsak azért, mert az is Japánban játszódik, hanem a hűvös (megkockáztatom: hideg) melankóliája, és egészen különleges tempója miatt, amelyekben a novella is osztozik. Radvánszky Anikó kritikáját a "Hazaviszlek jó?" című tárcakötetről teljesen elhibázottnak tartom, akárcsak magát a könyvet. Sokszor emlegetnek vele kapcsolatban empátiát és szolidaritást, de szerintem pl. a hajléktalanok csak olyan elemei a szövegnek, mint a villamos felső vezetéke vagy a "homokakvárium". A hang csak akkor melegszik át igazi érzelemtől, amikor az elbeszélő fiáról vagy különböző háziállatokról van szó, igaz, ez utóbbi esetben ("Űrkutyák") egészen a giccsig szökken.

A 2011. 2. számban Kun Árpádnak a lapban ugyancsak közölt "Mese az esetlen hegyekről" című (jó) verse születéséről szóló műhelytanulmánya nagyszerű, érdemes kattintani. A másik véglet Kántás Balázs "Öt recenzió fiatal költőkről" című elképesztően gyenge írása. Az öt rövid kritika olyan silány, hogy még Csobánka Zsuzsa szintén nem túl jó Simon Márton-kritikája is valóságos remekműként csillog mellette. Pedig Csobánka Zsuzsa ilyen mondatokat ír le: "A túlbeszélésnek tűnő pontatlanság problematikus, ami nyilván szókeresés, és egyfajta rítus a kötet egészét tekintve, gondoljunk csak a fentebbi feldolgozhatatlanság kérdéskörére." Vagy: "Ezáltal kötetlenség születik meg". Vagy: "Amit angolul kérdez, hogy az apa ne értse, kimondani ki kell, de az ő részéről mégis erősebb a megbocsátás, mert nem akarja, hogy az apa értse."

Döbbenetes, hogy Kántás egyetlen sort sem idéz az öt recenzeált költőtől, szolgál viszont ilyen teljesen értelmetlen leírásokkal: "A ciklus utolsó, Karthágó című, négy kisebb egységre tagolódó költeményében, mely a kötet egyik nagy versének is tekinthető, a költő voltaképpen tanáráról, Lovrity Endréről emlékezik meg." Igen, és? - kérdezi erre az olvasó. Rejtély, hogyan írhat kritikát valaki, akinek ilyen gondjai vannak a kifejezéssel: "A fiatal lírikus elsősorban szabadversekben nyilatkozik meg, s e versek főként személyes élményekből, gyermekkori emlékekből táplálkozik", vagy: "Ilyen apokaliptikus, egy mindennapi látványt egészen nyomasztó látomássá növelő vers például a ciklus vége felé található A halott galamb című vers is." A következő mondatnak van füle-farka, viszont cserébe egészen bárgyúnak tűnik: "Szöllősi Mátyás kötetéről úgy gondolom, mindenképpen katartikus élményt képes nyújtani az olvasónak, e katarzisnak pedig az az oka, hogy a költő kendőzetlen őszinteséggel, ugyanakkor fiatal korához képest meglepő letisztultsággal nyilatkozik meg." Bajtai Andrásról a következőket tudjuk meg: "Habár verseit tudatosan szerkeszti [ez a "tudatos szerkesztés" meg a "fiatal korához képest" Kántás mániái közé tartozik] annyira könnyeden bánik a szavakkal, hogy - főként hosszabb - költeményei akadály nélkül folynak keresztül a szenzitív olvasó szemén." És végül a Lázár Bence András könyvéről szóló rész vége: "egyes szövegek mintha befejezetlennek tűnnének. Ezt persze semmiképpen sem szeretném a fiatal alkotó hibájának felróni [Hanem? Talán bizony Rózsa Sándor vagy a nyomda hibájául kell felróni?], hiszen első kötete mindenképp tartalmazza azt, amit egy első kötetnek tartalmaznia kell[?], a további fejlődés, esetleges jelentékeny lírai megnyilatkozás pedig még mindenképpen a jövő zenéjéhez tartozik." Hát, ha már tartozni kell valahová, akkor tényleg a jövő zenéjéhez.

Bicsérdi Ádám kritikája a Kántásnak is áldozatául esett Nyerges Gábor Ádám kötetéről viszont nagyon jó, személyes, könnyed, szellemes és szemléletes. Ha a végkicsengése nem is egészen pozitív ("Túl sokszor éreztem azt a bizonyos »na és?«-t a versek után, ezzel ellentétben néhány költemény teljesen földbe döngölt. Én az utolsó ciklus folytatását kérném Nyerges Gábor Ádámtól."), olyan szimpátia és odafigyelés árad az írásból, hogy egész biztosan felér egy másfél egyenletesen dicsérő, de gyenge bírálattal.

[Későbbi kiegészítés. Belenéztem a 2010. 6. számba is, Kántás Lesi Zoltán kötetét tette górcsöve közelébe. Csak a második mondatig bírtam: "A fiatal költő nem hamarkodta el a kötetben való megjelenést, és ez a kötet színvonalán is meglátszik, ugyanis a mindössze harminchat, többségében viszonylag rövid verset tartalmazó kötet a szerző korához képest meglepő költői érettségről, illetve a hagyomány és a formakultúra szinte kisujjból való ismeretéről tanúskodik."]

Bibliográfia a nemrég indult Hapax című netes folyóirat oldalán az idei József Attila-díj jelöléseiről. Szórakoztatva gyönyörködtet.

Visszatérnék még egy poszt erejéig a februári Holmihoz: egy részlet olvasható benne Kálmán Kata megjelenés előtt álló naplójából. Kálmán Kata, a magyar fotótörténet neves alakja a harmincas évek közepétől kerül Móricz Zsigmond környezetébe, ő fotózza Csibét egy tervezett, de végül el nem készült illusztrált Csibe-regényhez, és naplót vezet erről az időszakról. A most közölt részlet viszont nem Móriczhoz, hanem Bartók fotózásához kötődik.

Bartók mellett a felesége, Pásztory Ditta és a festőművész Kühner Ilse lesz a fényképek modellje – jelen van még Engel Iván zongoraművész, Kühner Ilse férje is. Egy rövidke délelőtt történetéről van szó voltaképpen.

„Bartók nagyon hiú, vigyázni kell vele, tudja, hogy szép feje van”– így inti Kühner Ilse Kálmán Katát. A búcsúzás során pedig, amikor a rendkívül távolságtartó zeneszerző Engel egyik kérdésére elneveti magát, ezt olvashatjuk: „ez volt az egyetlen eset, hogy igazán nevetni láttam, egyébként legfeljebb mosolygott, az pedig, mint a japán mosoly, álarcként fedte igazi arcát. A nevetése már egészen más volt, sokkal kedvesebb, melegebb benyomást adott lényéről, azonban felfedte azt a kis szépséghibát, hogy fogai nagyon ritkán, közökkel nőttek, ami az arckifejezését egészen megváltoztatta.” Aprócska megfigyelés nyilván, mégis nagyon szép, ahogy a rendkívül visszafogott, távolságtartó Bartók arca mögött hirtelen megjelenik a másik, eleven arc.

Különösképp izgalmasak még a technikával kapcsolatos, elejtett megjegyzések. Engel Iván fölveti, hogy a hangosfilm technikáján alapuló modern hangrögzítésre alapozva a komponista minden eddiginél pontosabban rögzíthetné a darabjait, ám Bartók szkeptikus, és az előadóművész interpretációs szabadsága mellett érvel. Ám még érdekesebb, amit távozóban Kühner Ilse mesél Kálmán Katának. Ne számítson arra, hogy az elkészült fotók különösebb tetszést fognak aratni, mivelhogy Ditta asszony szerint a fényképezésnek semmi köze a művészethez, „Bartók meg a képzőművészetekhez nem ért, pedig szeretne”. Bosszantja, hogy nem tud mit kezdeni a különféle képzőművészeti albumokkal, amelyek az új irányzatokat, az izmusokat mutatják be. „Minek kell mindent másképp csinálni… az életben is… folyton változtatnak… minek? Maradjon minden úgy, ahogy van. Csodálatos önzése a zseninek” – teszi hozzá a festőművész.

A naplórészlethez fűzött bevezetőből mindenesetre megtudhatjuk: „Maguk a modellek nem sok elismerésben részesítettek, Bartók egészen közömbösen fogadta, az asszony pedig hisztérikusan kifakadt ellene, ahogy később tudomásunkra jutott.”

A Holmi egyébként két fotót is közöl az aznap készültekből.

Ezek kimaradtak.

A tavaly decemberi Jelenkorban nagyon jó Schein Gábor verse. Jól indul ("Démonaid némák és mozdulatlanok"), és jól ér véget ("Géppisztolyos gyerekek törnek be egy moziba, utcakövek, molotovkoktélok  repülnek. / Itt bent még sötét van. Egyedül vagy, és bámulod elfelejtett önmagad"), és hát közben is jó. Néha még vicces is ez a komor költészet, bár lehet, hogy komolynak van szánva, amikor arról van szó, hogy micsoda mikrobákra is bukkantak a tudósok (eddig jellemzően "forró, oxigénhiányos környezetben"), illetve itt-ott puha anyagot is tartalmaz: "Menj ki az utcára,  / és emlékezz a háborúra, [itt jön a szemre tetszetős, de tapintásra olcsónak tűnő anyag:] amely tegnap ért véget, pedig csak holnap fog kitörni." Nem tudom, leírták-e Scheinnel kapcsolatban, hogy "nagy költészet", biztos nemsoká le fogják (ez itt nem ér). (Most rákerestem, úgy látszik nem írták le, viszont gyanút fogtam: a "poeta doctus"-t nem úszta meg.)

Vörös István versei közül ugyanabban a számban az első első fele érdekes: mint Karinthy Füst Milán-paródiája, jól keveri a zsoltáros hangot a hétköznapival.

1 Mennyire megsokasodtak
az ellenségeim.
2 Maga a felébredés
az egyik legnagyobb.

Vagy itt:

6 Idegen vagyok
a sok ezernyi néptől,
mely köröskörül
felállott ellenem.
7 A székek, a lépcső,
az ágyláb, a hajnali fény,
a pisilés hangja
a szomszéd lakásból.

Itt aztán mintha kifulladna az ihlet, az új lendület pedig nem az eddigi íven folytatja (azt hiszem, versben az ismétlés mindig gyanús):

8 Ők tényleg mind a barátaim?
9 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz rólam.
10 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz magadról.

Nagyjából ugyanitt a gondolatmenet logikája is jócskán csorbát szenved, hiszen miért is feltételeznénk, hogy az Isten azt hiszi, hogy akik hozzá kiáltanak, "azok jók", és hogy azt hinné, hogy pusztán az ő népe szorul az áldására. A vége aztán, főleg a legvége, már csak retorika:

14 Eltakarják a világot
szemed elől neked
szóló mosolyukkal.
15 Vagy Te takarod
el a világot?
Kíváncsi vagyok, Uram.

A második és harmadik vers szerintem - okosan, olvasmányosan ugyan, de - hol elég kigondolt, hol blöffszerű. Itt van pl. ez:

3 Uram, tedd, hogy a halál
ne legyen ember,
ne kelljen szóba állni vele.
4 Uram, tedd, hogy a betegség
ne legyen állat, ne tudjon
belemarni a húsomba.
5 Uram, tedd, hogy
a baj ne legyen
tárgy, ne kelljen megfogni
és odébb rakni otthon.

Ezzel az a helyzet, hogy eredetileg "betegség", "baj" és "halál" van a mondatokban, ebben a sorrendben, de szerintem az alanyok nyugodtan felcserélhetők.

Tóth Krisztina novellája jó, Szvoren Edináé nagyon jó, Bán Zsófiáé (Nádas előszava a novelláskötet német kiadásába ide vagy oda) nem annyira. Írtam volna hosszabban, de rájöttem, Leó már megírta: tessék. Szvoren szerintem elementáris, Tóth Krisztina fel tudja ébreszteni az elementaritás érzetét (csak ne szeretne minden szálat úgy elvarrni), Bán Zsófia nem.

Már csak két vers. Az egyik a februári Holmiban: Bognár Péteré. Az "Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték" című költemény még sokkal betegebb, mint a címe, szerintem mindenkinek, aki szereti a lírát, el kell olvasnia. A római számokkal tizenkét részre osztott versben, illetve versburjánzásban, verspüspökkenyérben, mindenfélét komótosan magával sodró versgleccserben a vezérfonal az a szöveg, amely nem más, mint egy kilőtt puskagolyó monológja. Így kezdődik:

Iszonyatos erejű ütést érzek a hátamon.
Zaj, gázszag és forróság.
A hátam mögött keletkezett nyomás
Rátol a csigavonalban futó huzagolásra,
A hüvely leválik rólam,
Gyorsulva lökődöm kifelé.
A huzagolás három centiméterenként
Megpörget a hossztengelyem körül.
A csőtorkolatnál erős gázörvénylésbe kerülök,
A levegővel érintkező lőporgáz berobban,
Szisszenő villanás, füst és bűz.
Kint vagyok.
Megcsap a kinti világ hidege.
Alattam mélység, fölöttem mélység,
Mindenfelé, amerre forgok, hatalmas,
Hihetetlenül világos tér.
Repülök.

Aztán sok egyéb közt vannak benne erotikus élményfoszlányok, Quimby-reminiszcenciák, illetve potenciális Quimby-szövegek, pl. hallgassuk ezt fejben Kiss Tibi hangján:

Evésbe menekülök, túróscsuszát csinálok,
Húst, hízok, arcom felenged, megolvad,
Vonásaim elgyengülnek, nem bírok magammal,
Szeretetreméltó vagyok: nyelek, pislogok, de jó.

Persze, jó Imre Flóra első szonettje is, de szerintem nyugodtan lehetett volna Bognár vad versével kezdeni a számot.

És ha már költőnőknél (nőköltőknél) és vadságánál tartunk: 2012 felfedezettje nekem eddig Lukács Flóra, a friss Apokrifból (mint az "E számunk szerzői"-ből megtudható: 1994-ben született gimnazista). Érdemes az első vers első versszakának felépítésén elmélázni, a másodikban pedig megfigyelni az "Elmosódott koponyagyűrűk [milyen jó szó!], / Földbe taposott sörösdoboz" mellérendelését. (A "kicsempézett kézmozdulat" vagy elmélyült Pilinszky-olvasást feltételez, vagy csak tehetséget.)

Egy év

A játszótéren vodkázom egy négyévessel.
Gépzsírral állítja a hajam, vasúti síneken alszunk.
Kétméteres fekete kutya rágózik mellettem.
Együtt ver a szívünk. Hónapok óta ezt álmodom.

Egy lemerült mobillal végigfotózzuk szeretőink,
Démonaink szemében átlátszó bőrű szeretőink filmjeit.
Visszapillantó tükörre csomózott
Menyasszonyi fátylak,
Elmosódott koponyagyűrűk,
Földbe taposott sörösdoboz,
Kicsempézett kézmozdulat, kicsempézett héjahús.

A "Taiwan Calling"-ban nem (sem) értek mindent, de az első kép nagyon jól van felépítve, az pedig szinte hihetetlen, hogy a nyilvánvaló, átható giccs bűnében fogant "fényporszag" mennyire nem giccses itt.

A kristályterem átlátszó műanyagdobozokból
Épített, sípcsontig érő város, amit egy
Sínpáron mozgó pontlámpa a nagy belmagas
Szoba falára rajzol.
Meditatív, csendes zaj, fényporszag.
Buddhista szútrák egy vízparti fatörzsön,
Homokba vetített vergődő haltesten
Ugyanezek a betűk.
Nejlon függőágy gyapjútakaróval.
Egy kiállítás foszlányai, ami tegnapról
Maradt, mert olyan volt, mint
A facsart narancslé, reggeli a pohárban.

A lazább "Tengerzöld"-ből ez csak simán jó:

Most látom a tengert két év óta először.
Az olívafák szaga és a vágott citrom,
Amit a benzinkúton vettünk,
Keveredik a borral, ha néha beleiszol.
Eltelik félóra, mire leesik, hogy
Itt lehetne élni.

Ennek a gyakran (istenem, három versről van szó!) hadonászó koreográfiának nem értem minden mozdulatát, de azt látom, hogy nincs bennük semmi lolitás cukiság, és ez tetszik.

Így, hogy Németh Gábor megnövesztette a haját, szerintem alapban jobban emlékeztet Hubay Miklósra, mint Meryl Streep Margaret Thatcherre.

Fogalmam sincs, milyen Kovács Imre Attilának a tavalyi könyvhétre megjelent "A megkerült téma" című prózakötete, de utánajárok. Eddig a Fejér Megyei Hírlapban közölt recenzióit (recenzióiból) olvastam, azok érdekesek, néha rokonszenvesen vadak, igaz, néha érthetetlenek. (Nem fogalmilag, hanem pl. hogy Petriről szólva mi a fenének idéz Kulcsár Szabó Ernőtől olyat, amit mindenki magától is tud.)

Egy példa a kedves vadságra innen: "Megtaláltam a tankönyvben Parti Nagy Lajost, a posztmodern lovagot, aki Ottlik szerénységével viselte, hogy a Művészetek Palotájában Goethe mellé került a portréja. És rögtön eszembe jutott Veiszer Alinda, aki borzasztóan szenvedett a Parti Naggyal készített mélyinterjú közben, mert a Lajos nem volt annyira jópofa, mint az írásai. ... (Hasonló kínos beszélgetést láttam Szentkuthy Miklós és egy ifjú riporter hölgy között. A Mester sárkányként falta fel a szüzet, de jó hírneve és főleg a humánum kedvéért végül is visszaöklendezte...)"

Nagy erénye a kritikusi tömörség, és hogy szellemes, mint pl. itt: "Koch Imre verseskötetén (A nap sárga arca) sokat töprengtem. Nem zavart az Eddától vett slágerszöveg, hiszen Juhász Ferenctől is kölcsönöz, s az sem hiba, hogy Babits és Szabó Lőrinc filosz játékait a nehezen oldódó kisúr, Berzsenyi módján magyarázza el. Asztalán bor, még sincsenek bacchánsok, vágyik a tudásra, de a könyvtárért le kellene jönnie a hegyről."

Ez a talán kisprózának szánt írás szerintem prózaversnek is érdekes (innen): "Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba fél-lényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák. Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen. A mackó hasában halottak haja van, Burattino orra rücskös mandragóra gyökér. Piros karmok kaparásznak és kések szisszennek a baba-polc elátkozott emeletein. A Királykisasszony épp a hetedik arcát tépi le, s mögötte még mindig nem az igazit, a krokodil ábrázatot látjuk, és a Vitéz is ott van, parádés, finom elmebeteg, felbukik saját denevérszárnyában, meg az alvóbaba, homloka közepén Medúza-szem parázslik. Ó, mennyire beteg és borzalmas volt az elmúlt század, amelyik ránk hagyta rosszul lelakatolt poklát! Ó, milyen gyanútlan és fehér volt az a gyermek, aki a remény varázskörében kucorgott a padlón!"

Ugyanott, lejjebb érdekes, néhol kicsit túlírt, itt-ott telitalálatokat is mutató próza. (Pl. ahol az órák közben a gyerekek nélküli udvarra merészkedő iskolaigazgató "szabadnak és illetékesnek érzi magát". Vagy itt: "Megy a busz, akár egy gravitációval megvert, kerekekre szerelt, ósdi űrállomás a végtelen pürében. Kavar előre, az egyes felé, bele abba a vacak kis szálkába. Zsírkrétátlanul."

(A becőkét a "Tíz perc szünet"-ben emlegeti. Nem kell bekommentelni, hogy mi az, már rákerestem.)

1. Térey János esszét közöl a márciusi Jelenkorban Nemes Nagyról. A címe: A nagyasszony. Az írásból perpatvar kerekedett, ugyanez a lapszám (sorrendben) Schein Gábor, Bán Zsófia, Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika és Szabó T. Anna hozzászólásait közli, és a szerkesztőség jegyzete szerint az áprilisi számban további írások is várhatók az ügyben. Szántó kolléga nemrég a posztjában már ugyancsak foglalkozott a vitával.

2. Mi verte ki a biztosítékot?

Egyrészt Térey jókora malíciával ír Nemes Nagynak a szellemi életben betöltött szerepéről: „»Ág­nes« mint a ma­gyar iro­da­lom ak­kor élő ha­tás­köz­pont­ja tény­le­ge­sen egy szak­mai és kap­cso­la­ti há­ló­za­tot mű­köd­te­tett. Pók a há­ló­ja kö­ze­pén; Vas Ist­ván egye­ne­sen »párt­ve­zér­nek« mond­ja egy ne­ki cím­zett ma­gán­le­ve­lé­ben: »a di­vat irá­nyí­tói kö­zé tar­toz­tok, leg­alább­is eb­ben a pro­vin­ci­á­ban«. Al­ka­lom volt ez a sza­lon­élet nem csu­pán az asz­tal­hoz hí­vás­ra, de a ki­csiny­lő vagy bos­­szús ki­re­kesz­tés­re is. S aki a sza­lon­be­li ká­non­ból – a nagy­be­tűs Íz­lés okán – ki­szo­rult, az nem ke­rült be a nagy­be­tűs Év­könyv­be. Mert a tes­tes kö­te­tek so­ro­za­ta igen­is for­mál­ta a ma­gyar iro­da­lom 1990 kö­rü­li ön­ké­pét, sőt, né­mi­kép­pen a je­len­le­gi iro­dal­mat is.”

Jó, ezt tudtuk. El lehet persze másképp is mesélni a történetet, de azért tabudöntésnek mindez aligha nevezhető. A portré „botránykeltő” vonása jóval inkább a személyiségrajz.

„Ne­mes Nagy köl­té­sze­te hi­deg­le­lős és ste­ril köl­té­szet”, mondja Térey, ám ez szerinte nem független egyfajta görcsös („bor­zon­gó, ide­ges és aszexuális”) szemérmességtől: „Bi­o­ló­gi­á­ból vett ké­pei éle­sek és pon­to­sak, de az­tán meg­ijed a túl ége­tő té­má­tól, vis­­sza­ko­zik. Je­len­té­keny félsz ér­he­tő itt tet­ten. Ko­moly koz­me­ti­ká­zás­sal van dol­gunk. Egy­faj­ta lel­ki med­dő­ség ez.” Ennek a rejtőzködésnek a következménye – ha jól olvasom az okfejtését – az életmű megkettőződése: publikálatlanok maradnak azok a versek, amelyek személyessége nem felel meg a nagyasszony-szerep kialakításának. „A hát­ra­ha­gyott ver­sek fe­je­ze­te sok­kal se­bez­he­tőbb és seb­zet­tebb, s fő­leg sér­tet­tebb em­bert mu­tat. Lé­te­zik egy ki­mun­kált, ke­mény, ko­moly­ko­dó fi­gu­ra a nagy­nak mon­dott, »emblematikus« köl­te­mé­nyek­ben: ez a ne­mes nagy­as­­szony pa­te­ti­ku­san szól hoz­zánk, foly­to­no­san vé­de­ke­ző ál­lás­ban van, szem­ben­ál­lás-pszi­chó­zis sújt­ja...” Térey kérdése ez ügyben ugyancsak keményen koppan: „Nem kép­mu­ta­tás ez a túl­zott ka­muf­lázs? Ez a sa­ját szo­bor? Ez a hű­sé­ges és me­rev ra­gasz­ko­dás jól föl­épí­tett sze­re­pé­hez?”

„Na­gyon fon­tos vo­nat­ko­zás”, írja még Térey, hogy se Nemes Nagy, se barátnője, Szabó Magda nem vállalt gyereket: „Nem tet­ték ki er­köl­csi meg­sar­co­lás­nak sem a gyer­me­kük, sem a ma­guk éle­tét. Ugyan­ak­kor kí­ván­csi va­gyok, szül­tek vol­na-e ezek a nők egy szá­muk­ra op­ti­mális kor­ban?”

3. Kezdjük itt, a végén. A női szerepminták lehetőségeit tekintve – erről részletesen ír Schein Gábor – fontos történet a Nemes Nagyé. A szülés kérdését azonban kár ebbe belekeverni: annak, hogy szül-e valaki, vagy nem szül, nem feltétlenül (vagy kizárólagosan) szellemi okai vannak. Megjegyzem, Lukács György sem akart gyereket szülni Seidler Irmának. Nem volt gyereke Ottliknak, Mészölynek, Weöresnek stb. De mégis, milyen következtetést vonjunk le mindebből?

4. A reakciók hőfoka arra utal, hogy az Újhold-hatás, az Újhold-iskola mennyire élő ügy. És nem pusztán poétikai elvekre gondolok, hanem a személyiség bizonyos szerkezetére is. Az újholdas vers „jól megcsináltsága” – és amit nem ritkán a szemükre szoktak hányni: e „jól megcsináltság” önértéke – nem függetleníthető az újholdas hagyomány éthoszától, mely szerint a szellem embere elsősorban a szellem embere, és csak ezt követően bármi más.

Mindamellett azt hiszem, hogy a Téreyt hevesen támadó hozzászólások, úgymond, benéznek valamit. Szerintem Térey nagyra tartja Nemes Nagyot. A viszonya hozzá – természetesen – nem problémátlan.

5. Régebben írtam egy posztot a Műút 2010 őszi esszékonferenciájáról. Itt mondja egy hozzászólásában Mészáros Sándor: „A kritikusok teljesítménye jóval erőteljesebb, ők figyelnek, de a kortárs írók művészi esszéiben ezt a figyelmet nem tapasztalom. Nincs bennük a kritikai szellem, de ez azért van, mert kikapcsolták. Esterházy újabban megjelenő laudációinak és nekrológ-szövegeinek a legtöbbje a megudvarló beszéd körébe tartozik, és a kritikának a teljes visszavonása jellemző rá. De ez Nádastól Konrádig éppúgy igaz, mint Sándor Ivánig. Én ezt gondolom, hogy ez az elmúlt 10-15 év magyar irodalmi esszéirodalmának a legerőteljesebb fogyatékossága. Egyébként nagyon sokféle kitűnő esszéista működik, de például a magyar irodalom olvasásában és a hagyomány újraértelmezésében nem jeleskednek.”

Én éppenséggel innen nézve nagyon örülök Térey esszéjének (esszéinek).

6. És nagyon várok egy olyan hozzászólást, amelyik megpróbálja Térey-szövegként olvasni Térey szövegét. Elhelyezni tehát azoknak a problémáknak és kérdésfelvetéseknek a mezőjében (mezején?), ahol Térey munkái egyébként mozognak. Akár önértelmező esszéként olvasni. Mit is ír Nemes Nagy esszéisztikájáról? „A mos­ta­ni fo­lyó­irat­ok­ban csak nyo­mok­ban lé­te­zik ez az út­mu­ta­tó tra­dí­ció. A ma­gyar es­­szé­ha­gyo­mány sű­rí­tő ké­pes­sé­ge, arány­ér­zé­ke, igényes­sé­ge, amely Ne­mes Nagy sa­ját­ja volt, ko­moly ér­vén­­nyel nincs je­len.” Hiszen Térey maga jelenleg épp ebben utazik.

És hát emellett, bármit is ír Nemes Nagy szerepformálásáról vagy önalkotásáról, vegyük észre, hogy aligha akad olyan jelentős kortárs költő, akinél a szerepformálás, az önalkotás, a stilizáció oly mértékben alapprogram volna, mint éppen Téreynél. Nem alapprobléma, legalábbis a művei világán belül, de folyamatos alapprogram. (Ami azt illeti, ez az esszé-projekt is mintha a része lenne ennek.)

Érdemes volna innen is vetni egy pillantást erre a szövegre.

7. Dióhéjnak ez elég méretes lett. Kókusz, mondjuk.

Úgy látom, két dolog borzolja a kedélyeket mostanában: Térey Nemes Nagyról szóló írása a Jelenkorban és a József Attila-díjak. Ami az utóbbit illeti, az állami díjakat (jó esetben kedves) hülyeségnek tartom: ha az embernek mondjuk negyvenéves korára megjelenik három-négy kötete, és ezeknek még a tisztesnél jobb kritikai visszhangjuk is van, nem elég az díjnak? Minek kormányszinten még külön is díjazni a művészi sikerességet? (Maximum annyiban érdekes a dolog, hogy ha érezhetően fiatalabban kap ilyet valaki, akkor nahát, ha idősebben, akkor meg húha.) Ami most mégis érdekessé teszi a dolgot, az a politika és az irodalom kölcsönös érdektelenséget mutató viszonyának hirtelen felhevülése - de ez meg nem irodalmi kérdés. (Eredetileg azért nyitottam ezt a zárójelet, hogy elmondjam: annyit tudok az ügyről, amennyit a Narancsban olvastam róla - közben most elolvastam még ezt is [Szőcs szavait azért tudnám elemezni: ahogy egyik mondatában "javasol", a másikban "dönt"] -,  illetve hogy mit spekuláltam ki különböző listákból, de mégis hagyom az egészet.)

Térey írására (az ilyesmit szokták "tabudöntögető"-nek hívni) többen is reagálnak a lapban, Szabó T. Anna szerintem túl komolyan, Mesterházi Mónika túl lazán. Illetve külön külön mindkét reakció adekvát lenne, de valahogy egymás fényében mégis kissé akartnak tűnnek a gesztusok: az látszik, hogy SZTA juszt sem hessegeti el a mégoly ízetlennek vélelmeződő kérdésfeltevéseket sem (mintha tábortűz mellett dúdolva nem lenne hajlandó tudomást venni a szúnyoginvázióról), MM pedig nagyon komolyan veszi, hogy nem vesz komolyan semmit (mint az angol viccben: "Vegye tudomásul, hogy az a pattanásos arcú nő, akiről maga beszél, a feleségem! - Tényleg? És mondja csak, az egész teste ilyen pattanásos?").

Az írást szerintem Schein Gábor értékeli a leghiggadtabban és a legpontosabban (na ja, ő  gyakorló irodalomtudós is), aki lényegében azt mondja, hogy ami érdekes Térey szövegében, az nem újdonság, ami meg újdonság, az nem érdekes, illetve nem meggyőző. Annyi elmondható, hogy "A nagyasszony" című, Nemes Nagyról szóló írás nélkülözi a tapintatot - igaz, senki sem mondta, hogy egy költőnek muszáj nyájasnak lennie. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy értelmes vagy adekvát szöveg írható például e köré a mondat köré: "kíváncsi vagyok, szültek volna-e ezek a nők [mármint NNÁ és Szabó Magda] egy nekik optimális korban."  És az sem érdektelen, amiről Ernő egy e-mailben írt: hogy épp egy imidzsét meglehetős odafigyeléssel kezelő író veti Nemes Nagy szemére, hogy tudatosan manipulálta a költői perszónáját.

Térey most irodalmi portrékból, esszékből állít össze kötetet (líra, kisepika, nagyepika, dráma már volt, fogadni mernék, hogy egyszer naplók is lesznek, egyes kritikusok pedig bizonyára még egy általa írt "Színtan"-t is lelkesedéssel fogadnának). De az efféléket nem egy szuszra szokták írni, mert abból könnyen lesznek ilyen aránytalanságok, meg olyan, mint a jelenkorbelinél különben jobb Berzsenyi-írásban (a márciusi Tiszatáj diákmellékletében), ahol Térey valami másfél oldalon foglalja össze a diákoknak a magyar költészetet Balassitól (vagy Janus Pannoniustól?) Berzsenyiig, akinek ráadásul szinte csak a rímes, "melankolikus" verseivel foglalkozik. Arról nem is beszélve, hogy a sietséget a szövegek stílusa is megszenvedi: "Nagyon fontos vonatkozás Nemes Nagy Ágnessel és íróbarátnőjével, Szabó Magdával kapcsolatban egy párhuzam". ---- Hogy tehát "egy párhuzam" valakikkel "kapcsolatban" "fontos vonatkozás" lenne? Csodálkozom, hogy költőember ilyen mondatot kienged a kezéből.