Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Hat költő tizenhárom verse a márciusi Jelenkorban. Elegyes anyag.

Nem ok nélkül került a lapszám élére Visky András Neved, szabad pixelek című szövege. Tőlem éppenséggel nagyon távol áll ez a fajta költészet, de kétségkívül artisztikus darabról van szó, melynek megvannak a maga játékszabályai, s ezeket be is tudja tartani. A szerző jó hosszú mondatokat ír, mintha ott munkálna a félelem, hátha a jelentésrögzítés során kimarad valami. Visky lírája metafizikai irányultságú, igencsak megemelt hangon szóló, és végső jelentések elrejtését célul kitűző költészet. Adott hát az olvasó feladata: tárja fel a végső jelentést. A lapszámnyitó versnél még hajlandó is vagyok elfogadni ezt a szerepet. Érdekes az alapgondolat: a vers beszélője alkotóként határozza meg magát, aki a számítógép képernyőjén figyeli, amint írás közben megalkot egy szubjektumot, aki/amely alakkal és hanggal jelenik meg a tudatában, s akinek aztán felteszi a kérdést, Istennel is így vagyunk-e – ezután az én és a megteremtett te párbeszédét olvassuk. A vers zárlata azt mutatja, a beszélő egyelőre lemond arról, hogy megfejtse az Isten-kérdést. „Tengermélyi felhők jönnek, szél fodrozza a hánykolódó hullámokat, hideg / veríték hull a néma mennyből.” Furcsa, de ezek a borongós képek inkább megnyugtatóak; nem a kérdések megoldását, hanem a vers feloldását jelentik. Van még két vers a Jelenkorban Viskytől, ezek nem tudtak meggyőzni arról, hogy érdemes keresni a titkukat. Mindkettő középpontjában az arc képzete áll. Ott adtam fel végleg, hogy „az Arc Angyala, a mindig meztelen / és a legkövetelőzőbb mind közül”. Ekkor már belémbújt a kisördög, és azt súgta, ez a vers („Első látásra esel sötét szerelembe / mindig…”) nem szól másról, mint gyerekkorom egyik legközhelyesebb slágere. (Vájtfülűek ne kattintsanak.)

Visky után Tandori, működik a TD-szöveggép, most kisebb hatásfokkal. Wittgenstein, Hamlet, meg vannak rajzok is. Utána Gömöri György. Ez korrekt karcolat arról, hogy Thinsz Géza „odafönt” olvassa a hírt Tranströmer Nobel-díjáról. (Thinsz ugye a svéd költő fordítója. Báthori Csaba nagyon finoman – finoman gonoszan – adott hangot annak, hogy nem volt elragadtatva a fordításoktól. Nem írom ide, az utolsó mondatról van szó.) A vers átmegy publicisztikába, még ez is elmenne, de az már nem járja, hogy a kínai gazdaság a „pompás” jelzőt kapja. Igaz, mellette ott van, hogy a rettenetes környezetszennyezés árán lett ilyen – de hát akkor sem lehet pompásnak nevezni a pokolnyi-pokoli bóvligyárat. Ezt a jelzőt lecseréltettem volna a szerkesztők helyében, ahogy a következő sort sem hagytam volna meg így: „belefulladunk hamarosan saját szemetünkbe-szarunkba”. Nincs ötletem, hogyan lehetett volna megmenteni ezt a sort, talán egyszerűen ki kellett volna húzni.

Turi Tímea verseit szoktam szeretni, ebben az ötben több az átgondolatlan rész a kelleténél, de az Akiket megsértettem egészében tetszik (noha persze korántsem hibátlan). „Nem is az, hogy elhagytam, de kopaszodik! / Elhagytam, és velem együtt nem hagyta el az idő.” Aztán ötven oldalnyi próza jön a Jelenkorban (Benda Balázs szövegéről Szántó kolléga számolt be), s aztán még két költő szövegei.

Jenei Gyula verse nem indul rosszul, az igazgatónő froclizza a gyerekeket az iskolában, semmiség, de eléggé nyomasztó. Aztán amikor a lírai alany reflektál erre az emlékre, az két okból is lehangoló. Egyrészt Jenei nagyon túlírja, túlokoskodja a dolgot. Másrészt az a zavaró, hogy a versbeszélő arra jut, ő is hasonlóképpen piszkálja a fiait. Ez komoly ideológiai probléma: ha így van, akkor dolgozni kellene azon, hogy ne így legyen. Két hete az ÉS-ben a gyerekkori gyónásról írt Jenei hasonló karakterű verset, ugyanilyenformán volt érdekes és elrontott. Kár, mert látszik, hogy van itt anyag, csak egy kicsit megfontoltabban kellene megírni (talán rövidebbre kellene fogni) az „elmélkedő” részeket.

Kollár Árpádtól két verset olvashatunk. Az elsőről az jutott eszembe, olyan, mintha egy Lanczkor-verset nagyon alaposan felpofoztak volna. De Szántó kolléga egy mailjében pontosabban fogalmaz: „olyan, mintha a Hitel valamelyik költője megpróbálna Krusovszky-verset írni Nemes Z. Márió modorában”. Ennél jobban nem is lehetne elmagyarázni, mi a baj. Inkább idézem a második verset. A címe: Behatolás egy Balaton-felvidéki homokbányába. Így kezdődik: „Mint aki egész nap pizsamában mászkál otthon, / csak félig húzza föl a redőnyöket.” Kezdődhet így egy vers, a telepesnek nevezett nemzedéktől nem egy ilyet olvastunk, eléggé közhelyes, de rendben. Csak éppen ha így kezdődik, nem folytatódhat úgy, hogy „Talpad alig hagy jelet a homokbánya / keményre duzzadt felszínén…” A különnemű elemek egymás mellé helyezése nem meghökkentő, hanem szétveti a verset. Az például, hogy „az a kis cirkuszos kurva, / Theodora is, aki férje, a császár helyett gyilkoltatott” mintha egy Csehy Zoltán-versből keveredett volna ide. Az „alföldi szemed” pedig egy komoly/komolykodó, az ént kulturálisan, a hagyományai felől értelmező költemény darabkája lehetne. (A poszt címét egyébként a Testmeleg című Kollár-versből alakítottam.)

*

Ennyit a versekről. Noshát kolléga ígérte, ír majd a Térey-ügyről. Nagyon kíváncsi vagyok.

A cím úgy hangzik, mintha valami hidegburkoló-alapanyag neve lenne, pedig csak az új Apokrif kritikarovatára akar utalni. (A lap pdf-jét egyébként e-mailben kaptuk. Más folyóiratot is szívesen veszünk, bár nincs rá garancia, hogy írunk róla.) A rovat erőssége a terjedelem: a - voltaképp nem létező - zsurnálkritikánál hosszabb, de a folyóiratok sokszor tanulmánnyá nehezülő elemzéseinél rövidebb írásokat pusztán az informálódás kedvéért is érdemes elolvasni, még akkor is, ha esetleg se a recenzió, se a recenzeált kötet nem tűnik különösebben érdekesnek.

Reichert Gábor rovatszerkesztő Kálmán Gábor könyvéről szóló írását rögtön némi idegenkedéssel kezdtem olvasni. Ezt írja a a"Nová"-val, illetve Bodor "Sinistra körzet"-ével, Dragomán "Fehér király"-ával és Gion "Mint a felszabadítók"-jával  kapcsolatban:

"Anélkül, hogy bármiféle messzemenő következtetést próbálnánk meg levonni belőle, érdemes felfigyelnünk rá, hogy a rövid elbeszélésekből egyetlen történetté összeálló novellafüzér/regény igen kedvelt műfaja a határon túli magyar irodalmaknak. [...] A jellemzően egy szűkebb, a kívülálló számára kiismerhetetlen, határon túli közösség történetét, mindennapjait és belső működését feldolgozó művek a mozaikszerű felépítéssel több irányból engednek rálátást a szövegekben körvonalazódó, nehezen átlátható belső viszonyrendszerekre."

Hát, ez utóbbi kijelentés lényegében akár az "Iskola a határon"-ról is elmondható. Arról nem is beszélve, hogy szerintem Dragomán és Bodor könyve, sőt könyvei (Gionét nem olvastam) nem "a határon túl" játszódnak, hanem valamiféle nem egészen konkrét, valamelyest szimbolikus térben, ráadásul nem is "a történetét" mondják el a közösségnek, hanem a történeteit. (A "Nova", mint a recenzióból kiderül, az említettekkel ellentétben több generáción átívelő elbeszélés.) De mégis van abban valami, amit Reichert ír: mindkét erdélyi író emigrált, és olybá tűnik, a poétikai lacafacákon kívül talán alkotáslélektani mozzanatokkal is magyarázható, hogy a helyszíneik konkrétan nem anyaországiak, és nem is erdélyiek. (Bodor egy interjúban ki is mondja valahol, hogy őt a jelenkori magyarországi viszonyok nem inspirálják.) De a szerkezet füzérszerűségének a határon túlisággal való összefüggéséről akkor se győz meg a kritika, illetve a végén "csavaros prózapoétikai konstrukció"-t is emleget, anélkül, hogy ebből bármit is érzékeltetne.

Bajnai Nóra és Bodor Lilla "Félvégtelen" című könyvéről szóló kritikájában Vass Norbert ciklusok szerint felmondja a a kötetet, sokat idéz, és ezek elég gyenge dolgok, teljesen találomra itt van pl. ez: „[é]n tűsarok, te macskakő. / Alattam vagy, s én / magam alatt vagyok.” (Egyébként ilyen pedáns, szögletes zárójelbe pakolt kis kezdőbetűs idézésből tíz-tizenöt is van a háromoldalas írásban, ami csúful szétzilálja az olvashatóságot, és néha - a korrektor figyelmetlenségének következtében - egészen bizarr írásképet eredményez.)  Szóval unalmas kritika egy minden valószínűség szerint rossz könyvről, mondanám, csakhogy amikor a végén a kötetben közölt képekről ír, akkor hirtelen érdekes lesz. Az utolsó előtti mondat pedig nagyon jó: "Terápiás tépelődések, messzire súgott, rezignált, görcsös vallomások ezek, s mert kendőzetlenül kibeszélnek, nincsenek, nem maradnak titkaik." A "messzire súgott" szerintem egyenesen kritikusi bravúr.

Tinkó Máté írása Csobánka Zsuzsa "Belém az ujját" c. könyvéről nehézkes és ügytelen (az avanzsálnak pl. nincs tárgyas használata: "egy korpuszt" nem lehet "regénnyé avanzsálni", illetve itt ez a mondat: "észlelődik tehát egy strukturális gerinc, amelytől az eltávolodás gesztusát tettük"). Csobánka könyvét az alapján, amit innen-onnan ismerek belőle, trendi klisékből építkező, hatásvadász giccsnek látom, Tinkó - egy olyan mondata szerint, amelyet mintha csak a Google fordított volna idegenből - másnak: "az enigmatikusság, a hagyományos alkotói módszerrel szembeni nem-megalkuvás a Belém az ujját kötetnek ténylegesen inherens része, de a kötet ezáltal azon a veszélyes ösvényen jár, amely esetleges jövőbeni érdektelenségét elsősorban épp ennek a koncepcióbonyolultságnak köszönheti majd.

Fehér Renátó kritikája Závada Pál és Korniss Péter "Egy sor cigány" című könyvéről elég érdekes, informatív és érzékeny, de amikor azt írja, hogy a kötet nem fogékony a roma társadalom kettészakadására vagy rétegzettségére, mintha jól megválasztott idézeteivel rögtön meg is cáfolná a véleményét („csak egy-két család nem iparkodott. Most fordítva van: egy-kettő akar, a többi nem”,  „óriásiak az előítéletek, de a különféle cigányok között is mély ellentétek vannak”).

Elolvastam a "Látószög" rovatot is. (Elsősorban mert korábbi emlékeim alapján kíváncsi voltam veress danira [így jegyzi a cikkeit]. Ez a fiú még viszi valamire, érdemes elolvasni a Horror Pista néven alkotó művészről írt cikkét, úgy jó, ahogy van, nem is cakkozom tovább.) Evellei Kata Bognár Péter hallatlanul szórakoztató, egyszersmind zavarba ejtő költészetétől - nagyon adekvát módon - szemlátomást zavarba jön: "a kerek, illetve szögletes útburkoló kövek eltérése miniatűr formában Kelet és Nyugat kulturális összebékíthetetlenségét tükrözi – és kíméletlen őszinteséggel sorol minket is az előbbihez" - ez szinte még a versnél is viccesebb. Bognár nagyon jó, három verse óriási nyereség a lapnak. Már csak a címek is: "Harry herceg az első számú terrorcélpont", "Személycsere az ÁSZ élén", "Imádkozzunk". Evellei Katával ellentétben különben én úgy látom, hogy nagyon is ritkaság újsághírből ihletet nyerni (itt egy nagyszerű, de szerintem kivételes példa - kattintsatok át, tényleg érdemes -, és itt van még egy frenetikus), abban viszont egyetértünk, hogy Bognár "képes friss jelentést adni" a "média és az utca nyelvé"-nek. Ebben egyébként még a szerintem méltatlanul kevéssé ismert Hollósvölgyi Iván nagyon jó, aki egy emlékezetes versébe Károly herceget emelte be ("Vigyen ki engem Angliába, Lord!"), míg egy másiknak ez a címe, illetve archimédeszi pontja: "Barátom az autótemetőből hozatott Golfot".

A lap szépirodalmi dolgairól talán később.

Folytassuk a Nagyvilág-kört, ezúttal a 2012/1-2-es számmal. Itt olvasható Metszetek címmel Albert Zsuzsa beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. Eget rengető újdonságokat nem tartalmaz, mégis vannak benne érdekes dolgok. Megtudjuk például – a Szerb Antal-élmény apropóján ­–, hogy „nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni”, vagy nagyon jó az álomleírás a Csongrádra vonaton érkező Rilkéről. És hát a Kassák-kép: Nemes Nagy az ötvenes években bukkan rá a kassáki avantgárdra. Hogy Kassák versei mennyire és milyen határig tetszhettek neki, arról nem sokat beszél, de magáról a figuráról annál többet: „Rendkívül kemény fiú volt ám ő! Nyakas, makacs, rendíthetetlen, röviden szólva, nekem imponált. Imponált a keménysége. Imponált, hogy el tudja, el tudta mindig utasítani magától a legkülönbözőbb irodalmi és nem irodalmi kísértéseket.”

Nemes Nagy ebben a szigorú tartásban nyilvánvalóan belső rokonságot fedez föl. De nem áll meg itt, a szó szoros értelmében portrét rajzol Kassákról. Azzal kezdi, hogy nem volt nagy, de nagynak látszott: „Nem csak a kalapja miatt. Talán a kalapja miatt is. A koponyája miatt. Rendkívül jellegzetes, magas koponya, élesen metszett arccal. Nagyon mélyen kifejezte az arca a személyiségét, ami általában nem így van. Ismertem én disznóarcú költőket, akik a világ legfinomabb és legkiválóbb költői voltak. Szóval, egy véletlen egybeesése a külsőnek és a belsőnek.”

És így tovább, és így tovább. Jó interjú, és kiváló bevezető ahhoz a vitához, amely az új Jelenkor lapjain folyik Térey János Nemes Nagy-esszéje kapcsán. Folytatás innen.

Ez az e-mail jött a Nagyvilág-posztra, helyesebben a törökországi kurd becsületgyilkosságokról szóló cikkre. A szerzőjének szemlátomást van bizonyos helyismerete.

Gálffi László hang-alteregója a Literán ajánlja Benda Balázs (1965-1992) útinaplóját a Jelenkorból. Én ki nem állhatom a nemzedéki prózának azt a haveri-giccses vonulatát, amelyik azt próbálja rekonstruálni, hogy milyen volt '87-ben a kerthelyiség ragacsos zöld bádogasztalának a tapintása a Kopaszi-gátnál, és ez iránt az autóstoppos, "Párizs alulról, 1992-ben" sztori iránt sem volt túl nagy bizalmam. De sok jó dolog van benne - bár ha egy ilyen szöveget ma nyújtana be valamelyik laphoz egy fiatal szerző, nem hiszem, hogy tárt karokkal fogadnák a szerkesztők (a végétől eltekintve). Az útinapló persze valószínűleg nem is a közlés közvetlen szándékával íródott.

A délszláv háborúból épp németországi szabadságra utazó veterán ("6 hónap háború, 2 hét szabadság.") elbeszélése egy terhes nő rafinált meggyilkolásáról borzalmas, a dél-vietnámi párhuzam döbbenetes. Az ilyen mondat ebben az összefüggésben már meg se kottyan (ne feledjük, még jócskán a "Vészhelyzet" előtti időkben járunk: "Meg, láttam-e én már, tudom-e, milyen kicsi sebből mekkorára szökik fel a vér, gránát ütötte egycentis sebből négy méterre, komám, sprickolt, mint a Dugonics-téren a földieső".

Azt nem tudom komolyan venni, amikor három félig-meddig csövezéssel töltött nap után ezt olvasom: "érzem ezt a várost, és befogad, ha gondolkodom és messze járok, békén hagy - hogy mire elszomorodom, megvigasztalhasson." Biztos az is benne van ebben, hogy én nem éreztem még egy várost sem így (bár éppenséggel csatatéren sem feküdtem még hercegként haldokolva), de ennek valahogy nincs meg a fedezete a szövegben. Plusz a központozás sem segíti az értést. A "Sok Chagall-utánérzés és pár jó kép" mondat stílusa is eléggé felvettnek tűnik.

De vannak ilyen jó megfogalmazások is, mint ez (a végén): "Idősb faszi, aranykeretes szemüveg, ősz bajusz, és kövér, mint más kövér ember", vagy ez, amelyik egy fekete fiúról szó: "egy holland lányt fabrikál maga felé." A vége felé a kokainos nap és a tenger leírása úgy jó, ahogy van, belejött.

A lapban az útinapló előtt recenzió van Benda Balázs Keresztesi József, Müllner András és Szegi Amondó által összerakott kötetéről, ha látom, biztos belenézek a könyvbe.

Érdekesnek látszik a Nagyvilág idei első (összevont) száma, de én még a tavaly decemberinél tartok. Ebben a nem is olyan régi Miłosz-szám után ismét lengyel összeállítás olvasható, mégpedig tényirodalom. Agnieszka Wójcińska előszavából az derül ki, hogy komoly műhelyei vannak a mai lengyel riportnak. Ezt magyar viszonylatban nemigen látom, pedig alighanem Magyarországra is érvényesek az idézett lengyel közvélemény-kutatás tanulságai:

 
A valóság és fikció az utóbbi tíz-tizenöt évben nagyon összekeveredett (vagy ekkor lettünk érzékenyek erre az összekeveredésre), ezért talán különösen szívesen veszi az olvasó a színtiszta fikciót és a színtiszta tényirodalmat - bár a franc se tudja, a fordítottja mellett is lehet érvelni.

A lényeg, hogy jó ez a szám (még egyszer, itt a pdf), a holokauszt-túlélőkről szóló írások (Hanna Krall) közül "A hamburgi nő", a maga fordulataival, úgy, ahogy van, egészen döbbenetes, "A dibuk" című lélektani thrillernek inkább az alaphelyzete érdekes. Lidia Ostałowska "Hisz a véletlenben?" című, szintén nagyon érdekes írása egy fiatal zsidó festőnőről szól, aki Mengelének fest a tárborban cigányokról portrékat (mert a fotó nem adja vissza elég híven a bőr árnyalatát). Itt egy részlet a bevezetőből (az elején említett premier a Hófehérkéé):

 
Małgorzata Szejnert a XIX. századi Zanzibárról írt, valamint Stanleyről és Livingstonról, nem is érdektelenül, de nem igazán értettem, mit akart az egésszel, furcsa lenne, ha mindez nem lenne már megírva valahol. Mariusz Szczygieł "Reality"-je érdekes: a főszereplő egy nő, aki majdnem ötven éven át vezetett naplót az élete semmiségeiről (megtudható pl., hogy 38196-szor hívták telefonon,és hogy 70042 alkalommal nézett televíziót), ami feltehetőleg összefügg azzal, hogy kiskamasz kori naplóját az édesanyja elolvasta, és nem adta neki vissza. Wojciech Tochmannak egy szarajevói asszonyról szóló írása ismét segít elhinni az emberi aljasságról azt, amit különben csak tudunk. Jacek Hugo-Bader elég széteső jaltai beszámolóját untam. Włodzimierz Nowak "Fejkörfogat"-a egy "árja külsejű" lengyel testvérpár hányattatásairól és a Lebensborn nevű speciális neveldék működéséről szól.

Angelika Kuźniaktól a "Megölték bennem Heidit" az NDK-s atlétanők doppingolásával (helyesebben doppingoltatásával) foglalkozik, a cím a ma Andreas Krieger néven élő, orvosilag is nemet váltott Heidi Kriegerre vonatkozik. (A cikkből kiderül, hogy a doppingellenes tevékenységért kiosztott német díjba - itt balra, a képen - beillesztették H. K. 1986-os Európa-bajnoki aranyérmét, azét, amelynek eredetijét a sportoló visszaküldte a szövetségnek.)

Witold Szabłowski cikkét a kelet-törökországi kurd becsületgyilkosságokról még nem tudtam végigolvasni, de szintén érdekesnek látszik. Úgy látszik, az egzotikus vadság dominál benne, de az tényleg érdekes, amikor egy békítő szervezet képviselője mondja el, hogyan ébreszti fel az apai érzést olyan emberekben, akik meg akarják ölni ezért vagy azért becstelennek tartott lányukat. Okos a szerkesztés: náci eugenika, férfivá doppingoltatott NDK-s sportolónők, modernebb - de sokszor csak egészen ártatlan mértékben modernebb - életet élni akaró, veszélyeztetett kurd lányok, hogy csak a lap végét mondjam. De különben a női vonal az első cikktől kezdve nagyon erős. (Nem tudom, kinek van ilyenkor kedve átkattintani az ajánlott folyóiratra, de pl. a "A hamburgi nő" akár novellának is tényleg nagyon jó, és rövidebb is az átlagnál.)

A fordítások általában észrevétlenül jók, talán az utolsó cikkből lóg ki a "globális falu" (világfalu helyett) vagy a "becsületbeli gyilkosságok" (a bevettebbnek tűnő becsületgyilkosságok helyett).

Schein Gábor egy furcsa hírt nemcsak versben dolgozott fel, hanem - egészen más megközelítésben és más eszközökkel - novellában is. Nagyon érdekes!

A "Tizedik nap" című vers itt (a Műút 25 számában, a 15. oldalon). Annak, aki nem szeret pdf-et olvasni képernyőn, itt van html-ben is.

Itt van a novella a 2000 (mellesleg elég jó) tavaly októberi számából, a címe: "Megölni, akit szeretünk".

Itt pedig nagyjából a kiindulásul szolgáló sajtóhír.

A La Matin interjúja Schein szereplőjének modelljével (a Tagesanzeigerből, németül).

Arról, hogy mennyire matematikus az illető, itt.

[Az umami  az édes, sós, keserű, savanyú melletti úgynevezett ötödik alapíz, "például a paradicsomban, a parmezánsajtban és a japán konyhában használt kombu nevű barnamoszatban" fordul elő.]

Mottó:

Arany János: A szövegmoly
(Tréfa.)

Hogyan bánnak el a classicusok szövegmagyarázói, helyreállítói, bírálói áldozatukkal, egy találomra fölvett példa világosítsa. Legyen e sor a megfejtendő, Kisfaludy „Mohács”-ából:

„Ősi szabadságért harczolt bár férfi-karokkal.”

Ebben a közönséges józan ész semmin fel nem akad, de a tudós commentator csomót keres a kákán s beléköt. Egyik hosszú értekezésben fogja bizonyítni, hogy a helyes olvasás ez:

Ősi szabadságért harczolt, bár férfi, karókkal —

azaz nem fegyverrel, mint (vitéz) férfiú szokott, hanem pórias karókkal.

A másik igazít rajta:

Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfi, karókkal.

A harmadik tovább megy:

Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfika, rokkal,

s megmutatja, hogy a rokk itt annyi, mint rokka (rocken) s az egész sor gúny a férfika, azaz asszonyos férfi ellen.

A negyedik már nem talál igazítni valót? Dehogy nem! Olvassa így:

Ő, ki szabad Sághért harczolt stb.

s történetileg kutatja, melyik Ságh nevű helység volt a harcz tárgya.

Az ötödik erre csak mosolyog. Szamarak vagytok mind! én tudom:

Ősi szabadságért harczolt, bár férfikar, okkal.

azaz, bár férfikar (pars pro toto), bár vitéz volt, mégis: okkal, észszel harczolt a szabadságért.

És így tovább a végtelenig.

(Arany János: Hátrahagyott prózai dolgozatai,

Ráth Mór kiadása, 1889, 404-405. oldal)

A februári Alföld ókori blokkjában jelent meg Kozák Dániel Statius "Achilleis"-éről írt cikke. A mű szüzséje szerint a Trójai háborúba készülő görögök elől Akhilleuszt elbújtatja az anyja. Nem szeretné, ha elvinnék harcolni, ezért lányok közé küldi, lánynak öltöztetve. Odüsszeusz úgy akarja kiugratni a nyulat a bokorból, hogy a lányok társaságában "a trójai háború előkészületeiről kezd szónokolni" - és tényleg, a hallgatóságból egy valaki (akit tehát, lányokra nem jellemző módon, érdekel a téma) felkapja a fejét: megvan Akhilleusz. Ha jól értem, akkor Kozák tétele szerint a szerző azzal, hogy Akhilleusszal kapcsolatban hímnemű jelzőt használ - amit az -um végződés mutat: "erectumque" - "saját mindentudását fejezi ki, nyelvi eszközökkel máris leleplezve Akhillest, vagy pedig az »alapos gyanút« megfogalmazó, a keresett személyt megtalálni vélő nyomozó mentalitását veszi fel: »az egyikük szokatlanul viselkedik, tehát nem lány«". Kozák szerint Statius döntéshelyzetben van: "Vagy hímnemű, vagy nőnemű alakot kell használnia." Hogy tehát Statius akár nőnemű alakot is használhatott volna? A kódexekben (ha jól értem) egyértelműen olvasható hímnemű helyett? Akhilleusszal kapcsolatban? Ízlelgessük: szabad Sághért - csakugyan minő döntéshelyzet!

De ez a nemi kérdés már egy korábbi kutatónak is eszébe jutott, mit eszébe jutott, ő odáig ment, hogy a szövegben ki is cserélte nőneműre a végződést: "erectamque". Kozák azt írja, ez is jó, de persze a hímnemű is az, és mivel a kódexekben egyértelműen hímnemű alak van, a szakértők többsége bizonyára azt választaná. Eddig rendben. De aztán hozzáteszi: "Ha a két olvasat egyaránt »jó«, akkor egyik sem lehet »tökéletes«." A kijelentés elég furcsa, nem véletlen, hogy a szerző el is bújik a semmire sem kötelező idézőjel fedezéke mögé. Hát igen, "férfika, rokkal", ez is kétségtelenül jó, tehát a "férfikarokkal" nem lehet tökéletes. Hiszen hát mi tökéletes ezen a földön?

Az külön érdekes, hogy Kozák szerint az egyértelmű hímnemű végződést nőneműre változtató irodalomtudós bizonyos értelemben "a szöveghely eddigi legjobb olvasójának bizonyulhat". Ebben az esetben a második legjobb olvasó pedig, nemde, nyilván az, aki a legjobbat felismeri. Az ezüstérem is szépen csillog.

Tombol az ókor: az Alföldben (még a februáriban) három cikk is van e tárgyban, a Holmiban is van egy, sőt egy színdarab is, Hubay Miklós Oidipusz-parafrázisa. A darabra nem vetettem rá magam, mert nem nagyon bíztam abban, hogy ki lehet hozni valami érdekeset a témából a sztori megerőszakolása nélkül, ha pedig nagyon ragaszkodik a mítoszhoz, az megint nehéz ügy. De az "Ölj meg! Ölelj meg!" jó lett, tényleg nagyon érdekes és szórakoztató. Réz Pál a bevezetőben azt írja, tele van "pazar, rejtett humorral", ami rögtön gyanús volt, mert a rejtett humor sokszor a nem humor szinonimája, de szerencsére itt nincs annyira elrejtve, hogy ne lehetne észrevenni. Szóval jó.

Gábor Sámuel írása, "Az alvilágjárás mint a mitológia provokációja" (amelynek címe alighanem egy Jauß-előadás előtti elég funkciótlan tisztelgés) szerintem evidenciát magyaráz túl. "Az alvilágjárás mítosza provokálja a mitológiát, s provokálja mindenekelőtt a mítoszértelmezést. Amikor beférkőzik a mítoszba [vagyis amikor egy mítosz szerint valaki lemegy az Alvilágba], lehetetlenné teszi annak metaforikus értelmezését, s a történetet a 'puszta fikció' világába, a mitológiát pedig alternatív világként egydimenziós értelmezésbe kényszeríti bele. A mitológia válasza erre a Hádészből való visszatérés tilalma: a mitológia akkor lehet többdimenziós, szó szerinti és mélyebb értelemmel is rendelkező világ, amikor megbünteti azt, aki kihívást intéz többrétegűsége ellen: amikor a halál legyőzéséért a hős ... elnyeri büntetését" - szerintem ez nem következtetés, hanem kiindulási pont. Banális, csak kissé túl van írva. Magyarul: a mitológia tiltja az Alvilágba való lemenést, mert ez a lemenés határsértés (mint általában az istenivel való vetélkedés), amely lehetetlenné teszi a mítosz  - szerintem nem metaforikusan, hanem: - mítoszként való értelmezését.

Az egészen káprázatos, hogy milyen fordításokat idéz a cikk. "Kedves nyárfáddal felmeredő hajad" - nocsak, milyen bizarr kép az ókorból! De nem, a következős sor ez: "koszorúzd meg áldozó", vagyis: "égnek álló hajadra tegyél a kedvenc nyárfádból font koszorút, és úgy áldozz!" Vagy ez: "minden késlekedést gyűlöl a tiszta vágy, / s kincsét látni mohón, elveszitette azt". Az első sor érdektelenül papírízű, a második érthetetlen. Normális esetben az, hogy "kincsét látni valahogyan" azt jelenti, hogy a kincs látható, így vagy úgy. Itt csak harmadik olvasásra világos, hogy valaki azért veszítette el a kincsét, mert türelmetlen volt, túl korán akarta látni.

Az Alföld ókoros dolgairól külön.

Azt olvastam egy érdekes blogon, hogy Text blogjához "a fél magyar blogoszférának linkje van". Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert nekem persze nem volt. Szóval belinkelek Text blogjából ezt-azt, hátha más sem ismeri. Szerintem köze van az irodalomhoz (ha én lendületes, fiatal folyóiratot szerkesztenék, közölnék Texttől dolgokat).

Ez - érdekes, poétikus szakszerűséggel - az ékezetekről, vagy az ékezésről szól, és pl. ez is jó. Ezt a hódost pedig ("Családi kör") akár Magyar László András is írhatta volna, ki is másolom:

Melegszenek a kályhánál az ifjú házas hódok,
A tévében a szemük előtt peregnek a kódok.
Az ablak előtt kavarog a hódara,
orrára húzza pokrócát a hódara.