Remek ötlet, hogy a Litera stratégiát váltott, és immár nem csupán rövid beszámolót közöl az Előhívás című beszélgetéssorozat egy-egy estjéről (résztvevők: Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György, korábban állandó résztvevő volt Bán Zoltán András is), hanem a legutóbbi beszélgetésnek közzétette a teljes hangfelvételét. Pontosabban a majdnem teljes hangfelvételét: kár, hogy a vége lemaradt, s így Radnóti Sándor hozzászólása csak részben hallgatható meg. Ami fönn van, így is kis híján másfél órás anyag, három részletben. Érdemes rászánni ezt az időt. A téma az ÉS-ben megjelent levélváltás Bán Zoltán András és Radnóti Sándor között a politikai költészetről, illetve annak hiányáról. (Apró megjegyzés: az írásos felvezetőbe hiba csúszott, merthogy – amint az a bevezetőből kiderül – Bán Zoltán András nem volt jelen a beszélgetésen.)
Természetesen nem tudom ebben a blogbejegyzésben még csak laza vázlatát sem adni a beszélgetésnek, csupán érinteni a (számomra) legizgalmasabb pontokat. Ilyen az a felvetés Németh Gábor részéről, hogy a levélváltásban meghúzódik egy rejtett realizmus-vita, miszerint „elképzelhető-e egy olyan realizmus, amely nem vesz tudomást a politika hétköznapjairól”. Itt nyilvánvalóan arról a kifogásról van szó, amelyet Radnóti emel Térey Protokolljával szemben, a regény hibájának ítélve a diplomata főhős apolitikusságát. Valamivel később Vári György bővebben kitér Térey arisztokratikus politikai attitűdjére: Térey hősei távolságtartó undorral tekintenek a teljes politikai szcénára, ami aligha felel meg a realisztikus ábrázolásmód követelményeinek, de hát itt – mondja Vári – voltaképpen mégiscsak erős stilizációról volna szó.
Ugyancsak Vári emeli ki azt a problémát, hogy a költészet az általános álláspont szerint olyasvalami volna, ami lényege szerint fölfüggeszti a történeti időt, megállítja a pillanatot, hogy az örök témáknak szentelje magát (szerelem és halál, hogy mást ne mondjak). A költészet az „időtlen dolgok terepe”, és ez szépen egybecseng az 1989-et követő fukuyamai pillanattal, miszerint vége a meccsnek, a liberális demokrácia győzedelmeskedett, elértünk a történelem nyugvópontjára, műveljük kertjeinket, a köz dolgait pedig intézzék ezentúl az erre kiképzett technokraták. Ezt nagyon sokan így gondolták azokban az években, s még (ezt nem én teszem hozzá, hanem Vári) Petri György költészetében is háttérbe szorul a politika mint téma vagy ihletforrás.
Jánossy a rendszerváltás illúziójáról beszél, amely, röviden szólva, a kapitalizmust a szabadsággal azonosította, és akkor ez az illúzió tette volna talonba a politikai költészet projektjét. Reményi hasonló állásponton van: a jelenlegi közállapotok szabadsághiányosak, de az ezt megelőző időszakban is üres fogalommá vált a szabadság, amennyiben a rendszerváltó értelmiség bizonyos társadalmi kérdések megtárgyalását elintézhetőnek vélte a szlogenek szintjén. Ezzel Radnóti Sándor is egyetért a hozzászólásában: a politikai költészet az elmúlt huszonkét évben is indokolt lett volna, mivel egyfajta „passzív módon működő tolerancia helyettesítette az aktív szolidaritást”. Úgy tűnik tehát, hogy a mai politikai költészetről folytatott gondolkodás elválaszthatatlan a jelenlegi válsághelyzetről, illetve a válság okairól folytatott gondolkodástól, és némi önkritikától is, persze.
És még egy halk javaslat. Az Előhívás-sorozat immár jó ideje fut. Eleinte a Kádár-korszak egy-egy fontos művéről beszélgettek, később elfelejtett vagy árnyékban levő könyvekről, illetve alkotókról, megint később jelentős esszékről; az új szériának – amelynek ez az este volt az első darabja – aktuális, frissen megjelent esszék adják a témáját. Ha létezik hangfelvétel a korábbi estekről is, legyen kötet belőlük.
