Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Schein Gábor verse, a Karácsony másnapján, 2011 nyitja a februári Jelenkort. Ismét egy hazavers, ráadásul a jobbik fajtából. Hét versszak, hétszer hét sor, nem fogom bemásolni az egészet. A vissza-visszatérő megszólítás, azt hiszem, telitalálat, mindjárt az első mondat ezzel veszi a kezdetét:

Kísértethazám, ha rólad gondolkodom, honnan vegyek
annyi szeretetet, hogy visszanyeljem a gyomorból felöklendett
irtózatot, a savas, keserű ízt? 

A folytatás („Sosem volt erkölcsöd, és míg / panaszaid kivetnek a világból, gyilkol a politikád”) talán sprődebb a kelleténél, legalábbis az én ízlésemnek. Hanem aztán a harmadik versmondat, főképp az első fele a telibe találó hasonlattal, megint a helyén van:

A szívben itt,
mint karácsonyi fényfüzér, mákonyos hazugságok ragyognak,
és ha besötétedik fölötted az ég, reggelre még többen lesznek
a megátalkodott hülyék, a sunyi törekvők, az atyáskodó gonoszok.

A második versszak elejét bemásolom még, mert ez is nagyon tetszik:

De látod, én most is ébren vagyok. Mögöttem rakva
a könyvespolc. Mit ér? Könyvekkel már nem tévesztelek össze.
Szemben az ablakon túl a háztetők távolabbra húzódnak,
nem látszik az utca. Gyűlöltem itt iskolába járni. 

Tényleg nem akarom végigzongorázni az egészet. Nagyon keserű költemény, eljut egészen a háború és a terror képeiig, a teljes széthullásig. („A gipszből öntött istenek / soha sem gondoltak az örökkévalóságra. Elvégre a terror / parancsa ez: a gondolat legyen konkrét, mint egy kivert fog!”) A közeljövőben egész biztosan nem lesz az iskolai szavalóversenyek sztenderd darabja, de hát, ahogy mondani szokás, ez legyen a legnagyobb bajunk.
 

*

(Érzek ugyanakkor némi zavart az Erőben, ám ez messze nem Scheinre és a versére vonatkozik. Hanem a zsánerre. Nem is volna méltányos ide kapcsolnom, talán majd egy külön poszt témája lesz.)

--- legalábbis a földön. A részletek (ezek közül a legérdekesebb, hogy Borbély Szilárd csatlakozik a szerkesztőséghez) itt.

Borbély Szilárd Pilinszky-esszéje eredetileg P. J. születésének kilencvenedik évfordulóján jelent meg a literán; nagyon jó most újra látni a januári Vigilia lapjain. (A Vigilia, mely persze rendszeresen közöl Pilinszkyhez kapcsolódó szövegeket, a novemberi számban nagy összeállítással emlékezett, erről akkor Noshát kolléga mondott véleményt.) Nagy újdonsággal nem áll elő Borbély, fő gondolata, hogy Pilinszky nem beszélt „semmiről, ami konkrét” („…az antiszemitizmusról, a diktatúráról, az antihumanizmus gyakorlatáról, a szabadság fájdalmas hiányáról, a magyar hagyományok erőszakos megtöréséről”), mert „az Apokalipszis égett bele csak, a pusztulás képeit látta és az összeomlott világ metafizikai jelentését kereste”. Borbély esszéjét rendkívül pontos és éppen a kellő mértékben megemelt nyelve teszi jelentőssé. De érdekes az is, ahogy együtt látja Pilinszkyt, Mészölyt és Kertész Imrét, és azon gondolkodik, melyiküknek mit jelentett a világháború apokalipszise: „Kertész az asszimiláció álmából. Mészöly a haza álmából. Pilinszky a hit álmából ébredt fel.” Borbély esszéje után Pilinszky-autográfot közöl a Vigilia, az Egyenes labirintusét. Angyali kézírás.

Van a magyar irodalomban egy sor: József Attila – Pilinszky – Borbély Szilárd. Előbbi kettő kapcsolatára utal a lapszámban Tverdota György is. Új József Attila-tanulmánya nem a SZÉP/ÍRÁS rovatban kapott helyet, hanem a lap első felében. Egy konferencia anyagát olvashatjuk itt, az összeállítás címe A szenvedés fogalmai. Impozáns a szerzők névsora. Bacsó Bélának a blokk élére helyezett tanulmányáról az volt a benyomásom, ami szinte mindig, ha Bacsó szövegeit olvasom: a szerző olvasottsága agyonnyomja a gondolatmenetet, három-négy bekezdés után elveszítem a fonalat, vagy elvész a fonál. Túl sok az idézet (gyakran németül, nem értem, a szerkesztők miért nem avatkoztak közbe), túl sok bölcsesség van egymásra halmozva. Pedig igencsak fontos dolgokról beszél Bacsó: „[Max] Scheler jelentős felismerése, hogy a másokkal osztott érzésben (Mitgefühl) lényegileg elszenvedés (Leiden) történik, egy reakció, felfüggesztése annak, ami eddig voltam, s egyben valamiféle érzelmi indíttatás arra, ami megesett mással.” Angyalosi Gergely Ricoeurnek a rossz botrányáról megfogalmazott gondolataitól jut el Améryhez és az áldozatok elnémulásához: akik elveszítik a világba vetett bizalmukat, azt a hitet is elveszítik, hogy a nyelv a rendelkezésükre áll. Görföl Tibor a kereszténység aktív és passzív szenvedés-fogalmáról ír, Cseke Ákos pedig arról, hogyan függ össze a modernitás művészeinek boldogtalanság-igenlése a keresztény örökséggel (ebben a kitűnő művészetfilozófiai fejtegetésben szívesen olvastam volna még néhány érvet amellett, hogy a kapcsolat tényleg ennyire közvetlen). Tverdota „a fájdalom zsenijéről”, József Attiláról írva hozza a tőle megszokott magas színvonalat. Jelenits István Váli Dezső Keresztútjáról ír, nagyszerűen. Esterházy Péter írta Jelenitsről: „Voltam, több év óta először, megint bibliamagyarázaton. Az a nyugodt, példás babrálás a mondatokkal. A türelem, amely abból a reményből fakad, hogy az ilyesmi eredményre vezet.” (Jelkó-napló) Ezt az attitűdöt láthatjuk ebben a rövid esszében is. Nagyszerű ez az összeállítás, és fent van az egész pdf-ben a folyóirat honlapján.

Érdekes még a januári Vigiliában Rába György diákkori írása (Bessenyeiről), és nagyon tanulságos az azt bevezető jegyzet Szalay László tollából. Szépek Villányi László versei. Zalán Tibor szövegét viszont most sem voltam képes végigolvasni.

Lackfi idén szerintem mellényúlt. A Litera tudósítása szerint e bátor - úgy apró részleteiben, mint koncipiáltságában - giccs szerzőjének adta a Nizzai kavics-díját. (Vagy a gyerekeknek szóló dolgai jobbak? Azokat nem ismerem.)

1.
Aki tudja, hogy mit mondott a nyolcvanas évek végén az ELTE-n a titkárnő arra, amikor egy hallgató (nem én) "Németh. G. Béla tanár urat" kereste. ("Nincs benn Németh Géza professzor úr.") Aki látta "a legnagyobb magyar gitáros" (Radics Béla) szobrát annak a háznak az udvarán, ahol lakott, és tudja, hogy ki lakott a házzal szemben (Sánta Ferenc, -1998), és kinek a - legalábbis telentei - szomszédságában (Tatay Sándor, -1991). Aki emlékszik, hogy Fekete Gyula (-2010) mit mondott, amikor az MDF-vezette kormány 1994-ben elvesztette a választásokat. És akinek egyszersmind az is megvan, hogy milyen napközis tanárnő volt a felesége, Joli néni. (A legjobb.) Aki tudja, hogy kinek a polcán van az első Újhold-Évkönyv Hekerlének mindhárom szerkesztő által dedikált példánya. (Nem az enyémen!) Hogy melyik Shakespeare-darabban szerepel a "football player" kifejezés. És aki azt is tudja, hogy fordította ezt Vörösmarty Mihály. Nádasdy Ádám. Hogy hol lakik itt. (Én nem.) Hogy melyik könyvkiadóval lakik egy házban a Göröcs. Aki helyesen írja Czigány Lóránt, Szajbély Mihály, Sava Babić és Philoktétész nevét. Vagy nem? 

2.
Kukorelly Endre "Ez így" címmel írta meg a februári Kalligramban, hogy ki írjon irodalomtörténetet, legalábbis a 70-es évektől 2005-ig. (A szöveg korábbi változata itt.) Én nem szeretem Kukorelly írásait, nagyon akart produkciónak érzem az övét, de ez a mostani érdekes. Legalábbis versként, mert manifesztumnak, kiáltványnak, hovatovább esszének már nagyon elnagyolt, illetve enyhén szólva elrajzolt ez a névsorolvasás. És a koncepció egészen biztosan téves: nem az az ideális személy a korszak irodalomtörténetének megírására, aki pl. látta a néhai Csurka Istvánt a debreceni (miért nem a balatoni? az tudtommal jellemzőbb, de biztos a debrecenin is lehetett látni) vonaton "ránottát falni". Irodalomtörténetet szerintem az írjon, akinek érdekes gondolatai vannak arról, hogy mi történt a tárgyidőszakban pl. a magyar prózával, és aki tudja, hogy a többi érdekes irodalomtörténész mit írt a témáról. Aki ismeri a tárgyát és a tárgyát tárgyaló szövegeket. (Persze Kukorelly is mondja ezt is, de hát annyi mindent mond. Pl. - sokakkal ellentétben - beszél az avantgárdról, nagyon helyesen.) Aztán az egyes olvasók - a többi irodalomtörténész segítségével - majd eldöntik, hogy mennyire érdemes komolyan venni. Aki tisztában van vele, hogy egy irodalomtörténetet fog írni, mert az irodalomtörténetet nem lehet.

(3.)
Ja, és hollandusul meg az idézzen, aki tud - legalább - jól idézni. Igaz, azt, hogy "Waarom ben ik niet wereldberoemd of ten minstre gecaniniseerd zoals..." nagyjából úgy is érti mindenki ("Miért nem vagyok világhírű vagy ... kanonizálva, mint"), ha a gecanoniseerd és a ten minste rosszul van írva.

(4.)
Megint beleolvastam. Van pl. ez: "Jelentős a terminológiai zűrzavar: vers formája és a versforma egybeértődik, az »angol tanszéki költészet« ügyes/kulturált poszt-posztnyugatos, poszt-újholdas, jambikus-rímelős verselői egyfajta csendes agresszív kizárólagossággal írják bele a hazai versértésbe a költészet= hagyományos kötött forma kódot." Csendes agresszív? Vajon ez olyan lehetetlenség, mint a kilós szmoking, vagy inkább olyan mégis-létezhető, mint a mosolygó gyilkos? Mindegy, az ember érzi, hogy ezt nem volna szabad: a csendes agresszíveknek kizárólagossággal beleirkálni a versértésbe. Vagy legyenek hangosak, vagy legyenek szelídek, ha pedig nem, akkor ne írjanak bele, vagy legalább (ten minste) ne kizárólagossággal.

Ha valaki lemaradt volna róluk, a Kemény-Térey-Nádasdy-hazaversek mellé még kettő.

Tóth Krisztináé címe (a január 20-ai És-ből) "Bánk, magában":

A tér kihalt. Behajt a busz,
jégkása permetez.
Mínusz van. Egy hajléktalan
áll ott, de nem jelez.
Táncol, kezében fémdoboz,
orra helyén lyukak.
Forog az üres járdán,
magában így mulat.

Törött szoláriumcsövek,
a lépcsőkön szemét.
Paplanra köpve ég a hold,
a sarkon ágybetét.
Egy óriás homlokzaton
világít: Erste Bank.
Kéklő betűk és fényfüzér,
karácsony este van.

Hazám, hazám. Minden bezárt.
Az állomásokon lehúzzák mind a rácsokat,
arany halál, ezüst romok,
a szél a fán egy nejlonzacskót rázogat.

És táncol kint tovább a nő,
forog, forog, szolgálja népe szent javát.

Hazám, hazám, te ellenőr.
Ruhádon ott a karszalag,
és félterpeszben állsz.

Érdemes a verset a "Hazám, hazám" dallamára elénekelni (itt meghallgatható - az érdekes módon kissé Dózsa György-ösre maszkírozott - Simándytól). Ami olvasva giccses (pl. "arany halál, ezüst romok"), az így valamelyest a helyére kerül. (Azt a sort, hogy "Az állomásokon lehúzzák..." kicsit nehezebb elénekelni, még akkor is, ha az eredeti voltaképp így szól: "Tudom, hogy minde-he-nem neked köszönhetem".) A "Paplanra köpve ég a hold" perverz szépsége nélkül sokkal halványabb lenne a vers, de talán ezzel együtt is lehetne sprődebb - kicsit sterilnek érzem, valahogy mintha kifertőtlenítené az egészséges esztétikum.

Erdős Virág - még az egyik tavaly áprilisi És-ben - a szokásos lendülettel rímelte végig a verset, a haza-honleány kapcsolatot nagyon érdekesen gyermekprostituált-kliens viszonnyá transzponálva át.  Nagyon jó ez: "önként vagyok veled naná / dalolva / még ha nem is járunk össze-/ karolva / nincsen ebben semmi extra / áldozat / mindig van egy eggyel / durvább változat" Meg ez is: "Édes Hazám legkedvesebb / kliensem / szép vagy jó vagy másnak nem jut / ilyen sem / áhítattal suttogom a / neved is / csókolom ha el-eljár a / kezed is".

Édes Hazám

                                       "A gyermekprostitúció tűrhetetlen."

hadd ülök az
öledbe
minden búmat-bánatomat
feledve
sose hagyj el mindörökre
velem légy
mit számít hogy nem vagyok még
tizennégy

bóklászom a vadregényes
tájaidon
nem ütközöm meg a titkos
vágyaidon
és ha egy kis szeretetet
kiharcolok
azon se kell paráznod hogy
befalcolok

szívem minden melegével
leszoplak
az okosok úgyis mindent
beszopnak
ugyan minek futnék meg hát
hova is
magyar vagyok mégha félig
roma is 

igény szerint kiköpöm vagy
lenyelem
mégse ingyen pusztítom a
kenyerem
ünnepnapon csoki ropi
kóla
Édes Hazám gondoskodik
róla

nem izgat föl engem már az
isi se
szaladgáljon oda csak a
pisise
nincsen annál alaposabb
honismeret
mint amit a magam bőrén
megismerek

házunk előtt folyik el a
kanális
akkor szép a szerelem ha
anális
felkínálom minden rejtett
zugomat
ráadásul legkisebbik
húgomat 

önként vagyok veled naná
dalolva
még ha nem is járunk össze-
karolva
nincsen ebben semmi extra
áldozat
mindig van egy eggyel
durvább változat

kiülök a Duna-Tisza
közére
kivezérel az én szívem
vezére
bár ne lenne rajtam ez az
émelygés
üzletszerűbben menne a
kéjelgés

nem kell tőlem féltened a
tárcádat
tessék itt van mutatom a
bárcámat
tiszta vagyok mint a vízbe
fulladás
bár van egy kis
kismedence-gyulladás 

Édes Hazám legkedvesebb
kliensem
szép vagy jó vagy másnak nem jut
ilyen sem
áhítattal suttogom a
neved is
csókolom ha el-eljár a
kezed is 

ha megnövök úgy kell nekem
eladnak
rám se néznek inkább tovább
haladnak
akad másik az ilyenek
helyébe
némi ellenszolgáltatás
fejébe’ 

dongó darázs dolgozik a
virágon
nincsen ennél klasszabb hely a
világon
ha vigyázok nem is nagyon
ér baj
vagy a rendőr visz el vagy a vér-
baj

Édes Hazám hadd legyek a
himnuszod
hadd fényezzem tovább fényes
nimbuszod
amennyire csak a szitu
engedi
szeretném a dicsőséged
zengeni

A magyar könyvesboltok jókora részéből száműzetett Horváth Viktor új regényéből részlet olvasható a Magyar Lettre Internationale 2011-12-es téli számában. Igen, a minibotrányt kiváltó, ominózus Janus Pannonius-regényről van szó, aminek, úgy néz ki, még nincs végleges címe, csupán magának a részletnek: Miként munkáltak a sors istennői a jó Zsigmond király birodalmában? (Ez regénycímnek legalábbis merész volna, bár tudja a fene.)

Ez a szöveg hasonlít a Török tükörhöz, egyszerre mesei és ironikus, és sajátos módon billeg az egyszerű kalandregény és az abszurd történelmi kollázs között. A Török tükör esetében a könyv elolvasása után sem tudtam eldönteni, hogy most melyikről is volna szó, bár ezt inkább a szerző javára írtam.

De akármit is gondoljunk ezekről a művekről, az a terület, ahol Horváth Viktor jár a történelmi regényeiben, nem jellemző terepe a magyar irodalomnak. Annyi a Török tükörből leszűrhető – és ezt az új regényrészlet, illetve ugyancsak ennek a regénynek egy jelenkoros közlése sem cáfolja –, hogy a szerzőt nem a történelem mibenléte, filozófiája vagy logikája érdekli, nem is annyira a történelemnek a hétköznapi életekre gyakorolt hatása. És nem is a ravasz-posztmodern játék. Ettől válik mindez egy kicsit zavarbaejtővé: Horváth Viktornál a történelem olyan, mint egy extra méretű terepasztal, ahol kedélyes figurák mozognak, élnek, dugnak egymással vagy mészárolják le egymást. Van az egésznek a légkörében valamiféle nagyon jókedvű naivitás és belevalóság. Amit persze lehet linkségnek is értékelni, noha engem éppenséggel szórakoztat.

Ha valakit érdekel, itt elolvashat egy ugyancsak történelmi tárgyú Horváth Viktor-novellát, ami már tényleg színtiszta történelmi abszurd – el sem merem mondani, miről szól, mert egy félmondatban összefoglalva nagyon hülyén veszi ki magát.

Szolgálati közlemény.

A Litera közli a Revizor nyílt levelét L. Simon Lászlóhoz. Azok kedvéért, aki minket olvas, de ah, a Literát nem, belinkelem. A folyóiratok pdf-verzióinak felpakolására (én nagyon szeretem, ha fenn vannak) online-támogatás címén adni pénzt szerencsétlen dolog. Azt hiszem, a folyóiratok archívumának hozzáférhetővé tételét külön kéne címkézni, és az aktuális meg legfeljebb az előző számra engedni moratóriumot (tehát pl. 2011 januárig feltenni a számokat nem elég.)

Az NKA Folyóirat-kiadási Szakmai Kollégiumának döntése itt.

Sághy Erna rövid, ám nagyon érdekes interjúja Térey Jánossal a HVG.hu-n. Mélységes szkepszis hatja át az irodalmi (vagy bármilyen művészeti) alkotás konkrét és célzott hatóerejét illetően: „Bemegyünk öltönyben és jóllakottan a gyönyörűen kivilágított színházba, amit előttünk kitakarítottak, és elérzékenyülünk azon, hogy milyen nehéz sorsuk van a szegényeknek.” Az irodalom és a társadalmi szolidaritás viszonyára vonatkozó kérdésre pedig ezt feleli: „Vedd észre a szegényt, légy képes a szemébe nézni, de ne áltasd magad azzal, hogy a sorsát meg tudod változtatni! Más helyzet, ha az író remekművet ír. Charles Dickens Karácsonyi ének című csodálatos regénye például mélyen megrendít, fizikai reakcióra késztet, mindahányszor találkozom vele.”

A politikára irányuló kérdéseket sorban hárítja, rövidre zárva a témát. Jogosnak érzem Térey idegenkedését az esztétikai farizeizmustól, osztozom is benne, ám ez a hárítás ismét csak ráirányítja a figyelmet arra a dilemmára, ami a Protokoll bírálataiban rendre előkerült: egyfelől ott a politikum (a magyar módra értett, tenyeres-talpas, büdöskés politikum) kizárása a művek világából, másfelől viszont ott van Téreynek az az igénye is, hogy érvényes lenyomatot adjon a saját koráról. Van, aki szerint ez a kettő nem megy együtt; van, aki szerint sikerülhet. Én mindenesetre drukkolok neki, bár épp e hárító válaszok élessége azt sejteti, hogy ezzel a dilemmával előbb-utóbb mégiscsak kénytelen lesz szembenézni.

Érdekes komment érkezett Várady Szabolcsnak - az előző posztban - méltatott literás netnaplójára. Lényegében hogy a Holmi gyenge pontja a költészet lenne: az átlag lírája.

M.V. szerint a lapban "inkább a hagyományosan a képhasználatra épülő és főképpen az emóciókra ható konzervatív, középszerű költészet" dominál. Sommás ítélet, bár jóval homályosabb, mint amilyennek elsőre látszik. Nekem legalábbis nem világos, hogy arról van-e szó, hogy a holmis költészet bájalakja 1) "képhasználatra épülő", 2) "emóciókra ható", valamint 3) "konzervatív" - és ezeknek együtt jelcime a "középszerű" (mint Berzsenyinél a nagynak az igaznak és a jónak a szép), vagy külön-külön, vagy vegyesen. Vagyis hogy a mondatban az "és" és a vessző magyarázó értelmű-e (képhasználatra építő, ergó emóciókra ható, azaz konzervatív) avagy simán mellérendelő, illetve - mert ez sem lehetetlen - választó. Ezeket tudni kéne, mert így elég bonyolult a mátrix:

képhaszn. és/vagy/azaz emóc. és/vagy/azaz /konzerv. és/vagy/azaz középszerű"

Ennek a képletnek számos lehetséges olvasata van onnan, hogy túltengenek a Holmiban közölt versekben a képek, vagy a versek túlságosan hízelegnek az érzelmeknek, esetleg valami konzervatív lírafelfogás jellemzi őket (ha pedig egyik sem, akkor középszerűek) - odáig, hogy úgy szar az egész, ahogy van.

Azt hiszem, van jellemző ízlésiránya a Holminak, de a fent idézett megfogalmazás elég szűkkeblű. (Az a gondolat pedig, hogy Várady Szabolcs, - hogy csak egyet mondjak - "Az önálló vagy torzított idézetként" szerzője süketnek mutatkozna a "nyelvi-gondolati verstörténésekre", egyszerűen nem mutatkozik értelmezhetőnek a magyar nyelv halmazán.) De pontosítok: M.V. ítélete már annyira szűkkeblű, hogy bízvást hamisnak is nevezhető. Egyszerűen nem hiszem, hogy mondjuk Aczél Géza, Ágh István, Imre Flóra, Jász Attila, k. kabai lóránt, Kemény István, Kiss Judit Ágnes, Sopotnik Zoltán, Tőzsér Árpád és Tóth Krisztina költészetét a róluk alkotott ítéletek doktriner megerőszakolása nélkül közös nevezőre lehetne hozni. Hogy ebből a két legfrissebb hozzáférhető féléves tartalomjegyzék alapján hevenyészett névsorból össze lehetne válogatni olyan négyes, nem, hármas csoportokat, amelyeknek tagjai egymás verseit az alapvető poétika rokonságból fakadó feltétlen nagyrabecsüléssel olvasnák. (Magyarul: szerintem "a Holmi-verset", valamelyest ellentétben - talán, mert persze tévedhetek - "a Műút-verssel" vagy "a Telep-verssel", csak a családi hasonlóság fogalmaival lehetne definiálni.) Szóval hol itt az átlag?

Persze, a  Holmi sem tévedhetetlen, én sem úgy olvasom, hogy mint egy Kazinczy, a gyönyörtől állandóan fel-felsikkantok. Vannak fehér foltjai: szemlátomást nem közöl folyamatosan - pláne nem huszonkét éves története során folyamatosan - minden nagyra tartott költőt még a saját (szerintem tág) ízlésirányából sem, de az vesse a lapra az első követ, aki szerint a kimaradt nagyságok mind igazán tehetségesek. Aztán vannak melléfogások is, ezt a verset például úgy egészében, mint részleteiben (családostul, guppistul, éneklő síboxostul) nem tudom máshogy értékelni, mint vakmerően naiv giccsnek: ha elég rég olvastam, sírni tudok a röhögéstől, amikor újra előveszem.

A Holmi elég jó, éppen ezért érdekes az is, ha tévesen vélekednek róla. De most tényleg, ha nem lenne jó, nem volna halálosan mindegy, hogy közöl-e épp - mondjuk - Krusovszkyt vagy Marnót, és ha igen, mennyit?