Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Ezen a héten a Holmi szerkesztői írták a Litera netnaplóját.

A hétfő Réz Pálé volt és (talán mert Réz jegyzete elég rövid) Várady Szabolcsé. A bejegyzés külön értéke a két kép Bartókékról. Máshonnan tudható, de mindig érdekesnek találom, hogy Bartóknak milyen metsző volt a pillantása, és már-már kellemetlenül intelligens a szája. Pásztory Ditta szép (szépen is öregedett), Kühner Ilse - akiről most derült ki, hogy nem Comensoli Mária - sokkal kevésbé, de van az arcában valami egyszerre michelangelói és raffaellói. (A cikkben Commensoli szerepel, két m-mel de a Google sokkal több találatot ad az egy m-esre, és a lemezborítókon -például itt és itt - is eggyel van.) A szerkesztőket ábrázoló harmadik és a negyedik kép is érdekes, különös, hogy mind a kettőn csak Domokos Mátyás és Závada Pál cipője látszik. A fekete-fehéren  Závadán egyébként szandál  van (1994-ben még zoknival - szerintem csak idő kérdése, hogy valamelyik divattervező egy harsány színnel vagy mintával visszahozza ezt a kombót), míg a már nem fiatal Domokoson fickós Adidas edzőcipő. Várady Szabolcs jegyzetének végén szórakoztató a háttéradalék a társasjátékkal kapcsolatos teklimekliről (érdemes kattintani).

Závada Pál keddi bejegyzése Bartos Tibort idézi fel. Tavaly júliusban olvastam a lapban a "memoárregény" részletét (a 820. oldaltól): Závada most említi, hogy az írásban a figurák saját nevükön szerepelnek. Én magam például egy olyan szereplőt találtam ismerősnek, aki évtizedekkel a megírt történtek után majdnem húszévig volt önkormányzati képviselő Újpesten. Ez csak azért érdekes, mert a megjelent részletből nem derül ki, hogy a történtek után milyen szerepet játszott "szereplője" történetében az író, vagyis hogy van-e köze ahhoz, hogy a szereplő később épp Bartos szülővárosában (akkor már Bp. IV. kerületében) telepedett le.

Szerda: Radnóti Sándor. Nagyon informatív, például az indulásról, Kenedi és Eörsi kezdeti szerepéről (az utóbbié nekem újdonság volt), illetve Domokos Mátyás visszavonulásáról, Fodor Géza stílusáról, Réz Pál esszenciális főszerkesztőségének mibenlétéről, a közlés vagy elutasítás szempontjairól és a végleges szerkesztőségi döntések kimunkálásáról.

Csütörtök: Várady Szabolcs. Hát, nagyon jó, szerintem a szerző szépirodalmi munkásságának része. Mindjárt az elején a dilettáns-amatőr-epigon profán hármasságnak Brehm-i pontosságú definiálása. ("A dilettáns költő akar lenni, de nincsenek eszközei hozzá, az amatőrnek vannak eszközei, de nem akar költő lenni. ... Ezzel a típussal csak [itt talán hiányzik ez: az a] baj, hogy nem tudni, létezik-e még. Hiszen per definitionem nem küldöz verseket a szerkesztőségbe. ... Küldöz viszont elfajzott, becsvágyó ikertestvére, az epigon, aki remekül megtanult egy valamikor eleven, de már kiürült, elvirágzott stílust és verstechnikát." (Azt én sem értem, hogy Rakovszky Zsuzsa szerintem tízből tízpontos "Napéjegyenlőség"-e mellett hogy lehetett olyan többnyire süket fülekkel elmennie az irodalmi életnek, vagy minek.)

                                                          *

A Nyugattal való összehasonlításról: a Nyugat forradalmi lapként indult, ha jól látom, elsősorban Ady miatt került be az irodalomtörténetbe. De hogy ott nem csak egy röpke fejezet maradt, az nagyrészt annak is köszönhető, hogy - sokáig persze főleg az első nemzedékre alapozva - Osvát majd Babits akkor is jó lapnak tartotta meg, amikor már nem volt forradalmian újszerű. A Holmi nem forradalmian indult, de jó lap: biztos egy csomó Nyugat-szám van, aminél egy csomó Holmi-szám jobb.

M, mint Marno

Az iméntmény
szerkőzik
kiírni,
amit benn a kín rí.

Január vége van, holnap február, de én még mindig Nádasdy Ádám remekművén gondolkodom. Most csak két rövid megjegyzés a versről, melynek címe A hazafiúi hűségről, s mely a Holmi decemberi számában látott napvilágot. Nádasdy szövegének két pontja van, melyek miatt a vers hetek óta fogva tart.

Az egyik a felütés („Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni…”) retorikai–gondolati ereje. A „nem szabad csalódni” szintagma azért feszültségekkel teli, mert a „nem szabad” mellett rendesen aktív tartamú főnévi igenév szokott állni: „nem szabad hangoskodni”. A csalódásra azt mondani, hogy azt nem szabad, legalábbis meglepő. Mert nem arról van itt szó, hogy eltolódna a „nem szabad” jelentése, és elveszítené tiltó értelmét (mint például abban a fordulatban, hogy „nem szabad megöregedni”, ami ugye körülbelül annyit tesz, hogy „nem jó dolog megöregedni”). És arról sincs szó, hogy a szöveget szétroncsolja az irónia mindenható ereje, és a szintagma két tagja közötti szemantikai feszültség implikálná a vers állításának tarthatatlanságát. Nem, ez az ünnepélyes, tiszta hang bizony tényleg azt mondja, hogy nem szabad csalódni: a csalódás döntés kérdése, s aktívan lehet munkálkodni rajta. Eldönthetitek, fiúk, hogy nem fogtok csalódni. Valahogy úgy, ahogy a szerelem oka nem mindig Ámor nyila, legalább annyira az ember döntésén múlik (ahogy női magazinokban olvashatjuk). Nádasdy verse arra tanít, hogy az is a döntésemen múlik, csalódom-e: csalódom-e a hazámban. (Mellesleg az sem magától értődő, hogy a hazához való viszony problematikus voltát a csalódás fogalmával közelítsük meg.) Nádasdy Ádám a magyar irodalom egyik legfontosabb anya-versének, a Kései siratónak szavait („Kit anya szült, az mind csalódik végül…”) használja fel, hogy egy egészen más távlatokkal bíró költői tételt állítson fel.

A másik pont a szöveg zárlata: „a lába közül bújtatok elő, / s a szaga végig ott lesz rajtatok.” Ezek a sorok nem a gondolatiságukkal, hanem a közvetlenségükkel hatnak. Már-már agresszív az a gesztus, mellyel Nádasdy ezt a képet elénk állítja. A meggyőzésnek, a tanításnak vége; az elkerülhetetlent példázó, csupasz kép zsigerileg ragad meg.

*

És még egy megjegyzés.

„Fiúk” – régen mondták nekem ezt úgy, hogy komolyan tudjam venni a fiúi pozíciómat, hogy most valami érvényeset fogok hallani valaki okosabbtól, s azt érdemes les megszívlelnem.

 

„Semmi sem hullik szét olyan gyorsan, mint egy kor illata, pedig voltaképp ez fogja csak össze valamennyi részletét; és ugyanakkor hány részlet kell ahhoz, hogy ez az aura megteremtődjék!”
(Heimito von Doderer: A slunji vízesés)


Leibniz írja 1684-ben, az Elmélkedések a megismerésről, az igazságról és az eszmékről című írásában: „a vaknak nem magyarázhatjuk meg, mi a vörös, de másoknak sem határozhatjuk meg az ilyen fogalmakat, ha csak meg nem mutatjuk nekik magát a dolgot, hogy azt lássák, szagolják, ízleljék, vagy pedig legalább valamely régebbi hasonló érzésre nem figyelmeztetjük őket...”

Leibniz itt az olyan ismeretekről beszél, amelyek világosak ugyan, tehát amelyek révén felismerjük az adott dolgot (szemben a homályos ismeretekkel, amikor pl. ismerek egy műszót, de nem ismerem a jelentését), ám egyszersmind zavarosak is: nem vagyunk képesek felsorolni a megkülönböztető jegyeit. Felismerem a rózsa illatát, de nem tudom megmondani, hogy pontosan mi különbözteti meg a liliom vagy a kakukkfű illatától. Ezek a világos és zavaros (clara et confusa) ismeretek válnak majd a 18. században az esztétikai ítéletek helyévé, ebből a tojásból bújik elő önálló tudományágként az esztétika paradicsommadara. Mert hogy is folytatja Leibniz: „Hasonlóképpen látjuk, hogy a festők és más művészek biztosan felismerik, hogy valamely műben mi a helyes és mi a hibás, de itéletüknek okát adni gyakran nem képesek, és ha kérdést intéznek hozzájuk, azt mondják, hogy abban a tárgyban, mely nekik nem tetszik, hiányzik nem tudom micsoda.”

Kár, hogy ezt a nagy filozófiatörténeti hagyományt nem érinti a kolozsvári Korunk decemberi Szagtérkép-száma, pedig kíváncsi lettem volna rá, ahogy egy klasszikus felvilágosodás kori téma keresztbe metsz egy igencsak mai társadalomtudományos diskurzust. Az összeállítás a szag társadalomtörténeti helyét, illetve kultúrtörténetét vizsgálja. A kedvenceim a következő írások voltak:

Mădălina Diaconu, aki a Bécsi Egyetem Filozófiai Intézetében dolgozik, egy kutatás eredményéről számol be, amelynek során elkészítették Bécs szagtérképét. Itt olvashatjuk: „szükségesnek látszik az illatok vizualizálása, vagyis érzéki adatok egyik regiszterből a másikba való áthelyezése”; vagy később, a légkör fogalmáról szólván: „a térkép a szándékos, racionális kidolgozás eredménye, míg a légkör spontán érzékelése kicsúszik a racionális megalapozás bűvköréből. Az érzettérképek tehát átmeneti kategóriák a térkép és a légkör között.” Azt gyanítom, hogy a felvilágosodás kori ismeretelmélet újragondolása itt szolgálhatott volna leginkább eredeti belátásokkal. S bár Diaconu a következtetései egy kutatási programra épített tanulmányhoz képest szerintem túlzottan puhák-esszéisztikusak („a városon átutazni nem azt jelenti, hogy egy üres téren haladunk át, hanem hogy buborékokba hatolunk be, és nyomokat hagyunk magunk után, hogy anyagi légkörben mozgunk, mely látható és láthatatlan jelenlétek üzeneteivel van tele, nekünk pedig meg kell fejtenünk ezeket”), maga a vállalkozás nagyon eredeti, és így a tanulmány nagyszerűen alapozza meg az egész összeállítást.

Keszeg Vilmos rövid összeállítása néprajzi anyagokat közöl az illatok-szagok-tisztálkodás témaköréből. Megtudhatjuk, hogy miképp tarthatjuk távol a lüdércet vagy a halottak szellemét a háztól, hogy a varázserejű aranyosvizet szilveszter éjszaka kell merni a kútból, vagy hogy a „leány március elsején hajnalban dugja ki a fenekét az ajtón, hogy oda ragadjon a szereplő, ne a képire”. (A folyóirat-olvasás nemcsak pallérozza az elmét, de olykor praktikus tudnivalókkal is ellát.) Juhász Katalin kultúrtörténeti esszéje a szagok szerepéről szól a régmúlttól napjainkig. Bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a szag csoportképző, a közösséget – esetenként éppenséggel a társadalmi osztályhoz tartozást – megerősítő jellemzőként jelenik meg, mely folyamat végpontja a testszag 19. század végi, úgymond, feltalálása, a kellemetlen testszagnak a szépségipar marketingleleményeként megjelenő fogalma. Keszeg Anna a parfümtörténet nevezetes fejezetét, Yves Saint Laurent Opiumának a karrierjét, illetve az 1977-es, nagy áttörésének a hátterét tekinti át. Nyelvileg is roppant eleven szöveg, és mellette izgalmas is: egyszerre kultúrtörténet, társadalomrajz és modern mitológia-elemzés. Nagyszerű írás, le a kalappal.

Az összeállítást Bódi Lóránt interjúja zárja Zólyomi Zsolt parfümőrrel. Ha látszólag messziről is indítottam ezt a posztot az esztétika születésével, itt, úgy gondolom, mégiscsak bezárul a kör. Amikor az inspirációról kérdezik, Zólyomi ezt feleli: „Az az izgalmas, hogy bárhonnan jöhet. Egy kapualjból, a nagyszüleid emlékéből, egy ételből, egy lány bőrének illatából. (...) Aztán ezzel az emlékkel hazamegyek. Úgy dolgozom, mint egy portréfestő vagy egy szobrász. És gyakran az »asztalfióknak« is. A lényeg, hogy absztrahálni kell az illatot.” Igen, itt már az esztétikai töltetet hordozó nem tudom micsoda, a je ne sais quoi kérdésénél vagyunk. És ha észben tartjuk, hogy a művészet fogalma mindig is elmosódó határokkal bírt, hogy bizonyos korokban mást és mást tartottak művészetnek vagy műalkotásnak, tehát hogy ez a fogalom mindig is kulturálisan meghatározott, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nemzetközi parfümszakmában otthonos Zólyomit egyszersmind az illatok művészi felhasználása is foglalkoztatja: „Mindent csinálok, »aminek szaga van« – így szoktam ezt jellemezni –: illatokkal zajló animációkat tartok vakoknak és gyengénlátóknak, szellemileg sérült gyerekeknek, parfümbemutatókat öregek otthonában, pszichológiai kísérleteket, de természetesen fejlesztek, pl. egyéni vagy esküvői parfümöt, vállalati »névjegy-illatokat«, és dolgozom nemzetközi luxusipari reklámkampányokban is.”

(Doderert Bán Zoltán András, a Leibniz-szöveget Bauer Simon és Vida Sándor, Diaconut Keszeg Anna és Zuh Deodáth fordításában idéztem.)

(Hibaigazítás: Doderer regényét Király Edit fordította, Bán Zoltán András a szerkesztője volt, illetve az utószót jegyzi. Azért se javítok bele a posztba, maradjon így, szégyenszemre, elrettentő példaként a lusta disznók számára. – N. E.)
 

Kálmán C. György válasza: "mert alapos, kidolgozott cikkhez lusta, vagy nincs rá ideje, vagy gyorsan akarja tudatni a világgal a véleményét, vagy nem ér annyit, hogy tovább bíbelődjön vele, vagy feltűnési viszketegsége van, vagy meg akarja változtatni a világot, vagy grafomán, vagy hol ezért, hol azért."

???

Ahogy a januári Holmit olvasom, most még két szerzőt emelnék ki: az egyik Szőnyi Ferenc, a másik Magyar László András.

Magyar, akit mindig érdeklődéssel olvasok (lásd itt, itt és itt), most "Nagyapám történeteiből" címmel tett közzé három írást. A költőnek is nagyon érdekes és finom író az anekdota, az emlékezés, az abszurd (a groteszk?) és a mese határán alakította ki azt a sajátos műfajt, amelyben prózái az utóbbi időben megszólalnak. A három kis darab közül az első címe például ez: "Hogyan lett Horthy Miklós Magyarország kormányzója?", első mondata pedig így hangzik: "Anyai nagyapámnak, dr. Fodor Hermann ügyvédnek volt szülővárosában, Kalocsán egy fiatalkori jó ismerőse, Szabóky Jenő (1881-1956) mérnök, későbbi országgyűlési képviselő, még később váci rab." A mondat ráérősen alapos, személyes és fanyarul szellemes, amilyen Magyar egész prózastílusa. Amikor egyes - akár nekem kedves! - írók minden mondatukban szinte állandósult vakuvillogással, a nyelv és a szellem valóságos görögtüzeivel ingerlik továbbolvasásra az embert, Magyar László András  visszafogott eleganciája a csendes szenzáció erejével hat. (Már ha ez a "csendes szenzáció" nem olyan képtelenség, mint a kannás Bailey's vagy a military intelligence -bocsánat.)

Szépek a ritkán megszólaló Szőnyi Ferenc versei is. Az első, a "Miféle Orpheusz" egészen nagyszerű, bár a vége talán egy kicsit kitalálatlan, a költő - jobb híján - mond egy jót ("a fájdalom kromatikáját / a fölfeszített dallamot"). A vers egyébként szerintem még erősebb lenne, mániás ráolvasásszerűsége még jobban érvényesülne hosszabb sorokban, így:

A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent
kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent
miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova
perelve mindig milyen emlék mindigek közt milyen soha
vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled
annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed
s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék
a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még
s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ
ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár
most még a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod
a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot

Mert eredetileg ilyen a tördelés:

A holtak közt ha nem talállak
tovább kereslek idefent
kit takarnak a síró vállak
milyen túlélő idegent
miféle Orpheusz leszek még
ladiktalan tavon hova
perelve mindig milyen emlék
mindigek közt milyen soha
vigyázz vigyázz ha megtalálom
nem engedem többé veled
annyi sok éve annyi szálon
szívedbe rontó életed
s a lant a lant fülelve várnak
folyó citromfa délvidék
a holtak közt ha nem talállak
kénytelen leszek élni még
s perelve is tovább kereslek
átjárható minden határ
ne szólj kövess ma már a tested
akár az égre lelt madár
most még a föntnek mérge jár át
most már meg kéne hallanod
a fájdalom kromatikáját
a fölfeszített dallamot

A hosszabb sorokba tördelt változat ráadásul - szerintem szerencsésen - felidézi az egyik legszebb verset, amit valaha olvastam, Kormos Istvántól a "Vonszolnak piros delfinek"-et.

A második, "A varjak majd helyetted is" című versben a "számonkérő szélzúgás" és a "vesztőhely-szem" jó ridegsége mintha Pilinszkyt idézné fel, csak - és ez érdekes - dallamosabban. De akkor már késő. Mert előtte az, hogy "Tudom, tudom, az idő nem cselédünk" engem egy kicsit elkedvtelenít, hiszen hát mi az, hogy "cseléd"? Honnan ez az ódon hasonlat? Jó, hogy nem mindjárt fut, mint a velocipéd.

A menet közben versmértéket váltó, tétova "Ludens" szép - bár talán szándéktalan - hommage az öreg Rába Györgynek.

A 2012-es év felfedezettje nekem eddig Szaniszló Judit. Ezzel persze nem sokra megy, de szubjektíve a dolog mégsem olyan jelentéktelen: három hét már eltelt a januárból. Igaz, már több mint három éve felfedezhettem volna, akkor közölte a Holmi (a szépirodalmi blokk utolsó - igen előkelő! - helyén, itt a pdf 91. oldalán), Kornis Mihály bemutató levelével (ugyanott, 89. oldal) együtt. Kornis lelkesedésén akkor eléggé fanyalogtam, mert mi az, hogy "a tömegek által olvasott magyar irodalom jövője új medrének kiásásában munkálkodnak ők"? (Mármint az irodalmi bloggerek.) Ameddig elolvastam az írást, az alapján egyáltalán nem éreztem, hogy az internet így fogja majd megváltoztatni az irodalmat, úgy fog műfajt teremteni, hogy az ilyen rövid, jól megírt, szoros összefüggést nélkülöző énszövegek bármit is leváltanak majd. Abban viszont egyetértettem Kornissal, hogy tényleg van Szaniszló Judit írásában valami garaczis: tagadhatatlanul benne van a benga. Bár amíg Garaczi általában eltalálja, hogy hány fokon és meddig sous vide-olja a mondatait, a Garaczi hatása alatt állók többnyire elvétik egy kicsit, és akkor már érdektelenül túlkészült lesz a szöveg.

A januári Holmiban közölt "Megintapa" terjedelme, kiszámoltam, akkora, mint Rubin Szilárd karcsú "Római egyes"-ének a kétharmada, ami folyóiratban azért elég sok, a lap szépirodalmi részének majdnem negyede. És egy percig sem unalmas, ami az olvasók nem Thomas Mann-függő többségének, gondolom, nem közömbös. (Én egyébként egyelőre ebben látom a netes irodalom újszerűségét - és veszélyeit is -: hogy mint eredetileg az újságnak, feltétlenül érdekesnek kell lennie. Különben a blogok nekem eddig esztétikailag alig reveláltak új értéket. Retrospektíve úgy tűnik, hogy még a Telep-tagoknak is csak addig volt fontos a - lelkesedő idősebbek által valami forradalmian előremutatónak gondolt - oldaluk, amíg meg nem érkeztek a perifériáról a centrumba. Akkor leválasztották magukról a blogot, mint egy feleslegessé vált hordozórakétát, és lettek hagyományos papírköltők.)

Szóval tetszik a "Megintapa", de azért több helyen még mindig túlkészültnek érzem. A Holmiban korábban közölt "Neszharisnya. Öltözz, fül!" című szöveg inkább a mindennapok szellemes megglosszázásának látszott, de az egymáshoz továbbra is inkább párhuzamos, mint soros kötésekkel csatlakozó bekezdéseket most ettől megmenti az a koherencia, amit az apa halála biztosít. A szövegben így is vannak egyfajta intellektuális stand up comedyre emlékeztető futamok, és a szerkezetnek is megvan a korábbról ismert tarzanossága (ahogy az olvasó az egyik jól megírt bekezdésből átlendül a következőbe), de most, mivel a részlendületeknek van irányuk is, az egész nem annyira zavar. (Nem szorosan ide tartozik, de ideírom: nagyon jó, ahogy megjelennek az írásban napjaink kulisszái, az ideális HÉV-ablak természetrajzától, a sudokun és az Ikeán át az Avonig és az OBI-ig. És akkor már azt is ide, hogy távolról - vagy nagyon közelről - nézve, és viszonylag meglepő módon, Szvoren Edinára emlékeztet, ami persze nem hatást jelent, hanem rokonságot. De ennek taglalására most nincs időm, és különben is talán csak a két író pillantásának konok intelligenciájáról van szó.)

Illusztrációnak itt egy első osztályú (már a szó József Attila-díjas szintű - jelentsen ez bármit is - értelmében) rész, szinte találomra:

Nekem is vannak népszokásaim. Például amikor Csepelre megyek szakrendelésre, utána mindig veszek a Gyurinak két darab pamutboxert a kínai áruházban. Ma persze elfelejtettem, a csirkés burekasz elvette az eszem.
A szakrendelnő [ez szerintem sok] a rendelés után kikísért a folyosóra, adott puszit, ott, a várakozó többi beteg előtt, és elkezdte hangosan mondani, hogy mire kell figyelni az előjátéknál, és legyünk csak lazák, aludjunk minimum kézenfogva, és neki ugyan hátrahajló a méhe, meg negyvennapos a ciklusa, de mégis, még az orvosi alatt megtörtént vele a baj. A baj azóta persze sikeres harmincas közgazdász lett, aki manapság a neten próbál ismerkedni.
A vizitdíjasok sorában ekkor megállt az idő, mindenkinek megnőtt a füle, és innentől kezdve lassítva történt minden. Ott helyben elejtettem mind az öt receptet, az Ezadivatos 2008-as zsebnaptáramat, a bérletemből meg kiesett a Gyuri igazolványképe a gyógyszertár előterében. A Duna lassítva folyt a hévablakból, én meg lassítva ettem a burekasz-morzsákat a zsebemből. (A szöveg a szerző blogján eredetileg itt).

A Sántha-novellán túl a decemberi Tiszatájban megakadt még a szemem Borbély Szilárd versén, A paraszt Párkákon. Egy régmúlt (gyerekkori?) falusi világot jelenít meg, tágas panorámaképen:

A buzogányok barna bársonya
kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye
el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy esetleg
másutt lesz majd víz. Mert mindennek megvolt
az ideje, hogy mikor száradjon le a szamárkóró,
mikor érjen be a csipkebogyó a kökénnyel.

A vers, ha nosztalgiától mentesen is, de egy rendezett világról tudósít. Mindennek pedig mitologikus távlatot ad, ahogy Borbély a tavaszi rongyszövést és a Párkák képét egymásra montírozza. Szép az is, ahogy a hajnal fényei megjelennek és bejárják a falut:

Erre merőlegesen futott
a Főutca egyenest, amelyet a templom után már
Hajnalvégnek mondtak. Ez szép, mert arunnan
jött be minden hajnalban Auróra, a szemérmes

istenasszony. Először balra tartott kicsit, majd (...)
jobbra kanyarodva az öreg templom előtt halad[t] el és
az utcafronti apró ablakokra a piruló rózsa színét
leggyentette.

Szép az olyan szavak használata is, mint az „arunnan” vagy az „esztováta”. A versben egyébként a különböző egységek sorszámot és betűjelzetet kapnak, mintha valami régi klasszikus szövegközlése volna (1a, 1b, 4e stb.) – ennek a jelentőségét nem nagyon értem, de dizájnosnak dizájnos.

Aztán megakadt még (ti. a szemem) Antonin Artaud levelein (Szabó Marcell fordításában), melyeket az élete vége felé a pszichiátriáról írt. Zavarba ejtő olvasmány, van az embernek egy olyan érzése, mintha kukkolna, mintha olyasmit lesne meg, amihez igazából semmi köze.

És ha már kukkolás: a Pilinszkynek szóló levelekből közölt válogatásban (közreadó: Hafner Zoltán) akad egy rövid levél, amelyet Dénes Zsófia írt 1977-ben. Egy kilencvenkét éves, sokat látott hölgy gyönyörűséges, hátborzongatóan jeges hangja. Megköszöni a kölcsön kapott kötetet (a jegyzet szerint minden bizonnyal a Kráterről lehet szó), megdicséri persze, aztán bevágja a horgot: „Formaművészet egészen ritka mértékben. Néha Rilkére emlékeztet engem, a duinói Rilkére, az utolsó korszakára. Én őt megismertem Párizsban, sőt jól ismertem. Én vagyok az egyetlen magyar, akivel ő beszélt. Kosztolányival csak néhány levelet váltott.”
Van ezekben a sorokban valami mélységesen felkavaró, egyszerre szólalnak meg az elfeledettségből táplálkozó keserűség és a dacos öntudat hangján. Aztán a következő bekezdésben már a Pilinszky-kötet felé fordul:
„De azért most jön a de. Talán már érzi maga, P. J., hogy én milyen vadul őszinte vagyok. Vadállatul őszinte. Tehát megmondom. Az absztrakció – mindenben – halál. Az élet elvonása. Nekem az élet kell. Ez nem választás, de adottság kérdése.”
Itt már nem tudom nem hallani az egykori vőlegény, Ady Endre hangját. És végül Dénes Zsófia elutasítja a „legritkább és elragadó minőségű” könyvet: „megcsodálom, mint remekművet, de megkönnyebbüléssel teszem le, mert fáj.” Tiszta beszéd.

 

Megint Kortárs Online: most látom, hogy Térey "Szétszóratás"-a új kiadásban jelent meg, húsz év után, átírt formában. Kíváncsi vagyok, ahogy a szintén átírva megjelenendő "Termann hagyományai"-ra is. (Mintha ez utóbbit Térey később elhibázottnak, vagy zsákutcának nevezte volna, de lehet, hogy nem figyeltem eléggé. [Itt "kísérleti könyv"-nek nevezi.] Mindenesetre kellemesen szórakoztam, amikor olvastam. Úgy emlékszem, ceruzáztam, majd összenézem az újjal, ha meglesz.)

A Kortárs Online-os tudósításban csak egyet nem értek, illetve kettőt: Sárközy Bence és Dunajcsik Mátyás a Libri Könyvkiadó vezetői, nem? Akkor mit keresnek egy olyan kötet bemutatóján, amit a Parnasszus adott ki. És mi az, hogy "Margócsy István irodalomtörténész és a Magvető feje"? Vagy ezt mégis értem, és csak arról van szó, hogy a cikk szerzője - és szerkesztője - egy Margócsy-Morcsányi tévesztésnek esett áldozatul? Mókus vagy bagoly: mindegy - a lényeg, hogy madár?

Ja, és még egy: "Térey sok fiatal költő példaképe, mégsem olyan, mint például Kemény István, mert Téreyt sokkal nehezebb követni, nehezebb kapcsolódni hozzá nagyfokú szuverenitása miatt". Azért arra is kíváncsi lennék, ki volt az, akinek fogai kerítésén ez kiesett. Ha ugyan nem egyszerű félreértés ez is.

Sántha József novellájával (Egy hosszú tél) nyit a decemberi Tiszatáj: Sántha egyenletes tempóban, magasan kitartott hangon mesél egy halódó világról, ahol senki semmit nem tud tenni a csontig hatoló hideggel szemben, ami inkább egzisztenciális katasztrófának tűnik, mintsem külső forrásból érkező természeti csapásnak. Nemcsak ebben a világvégi világállapotban, hanem magában a történetben is van valami enigmatikusság, és mindez kölcsönöz a novellának – mit is? hát, afféle kafkaiságot (ami, bocsánat, engem már Kafkánál is zavar).

Miközben, enigma ide vagy oda, remek írásról beszélek. A szöveg mindvégig igen cizellált, efféle nagyszerű mondatokkal: „Órára pontosan megjött a fájdalom, amely, mint egy textilminta, bele volt szőve a mindennapjaimba, amikor is a melegség végleg elhagyta a testemet, és helyére beszüremlett a régi, otthonos hideg.” Ez a méltóságteljes prózaritmus engem még a kevésbé sikerült részeken is átlendített, legalábbis csak második olvasásra tűnt föl ez a némileg zavaros kép: „A Grófné a vörösmárvány fogadószobában ült egyedül a kanapén egy cobolyprém bundában, egy végszükségben leledző pillanat domináns személyiségeként, aki mozdulatlanságával képzeli hitelesíteni önmagát, leragadt szárnyai ugyanakkor még megőrizték hajdan volt méltóságát.” Mintha itt a szerző szántszándékkal át szeretné lépni a saját arányérzéke határait, olyan tartományokba merészkedni, ahol már nem bízhatja rá magát mindarra, amit tud egyébként. S mintha maga a novellája vad és rejtélyes metafora akarna lenni – sőt, ez a többi, általam olvasott novellájára is áll –, ahol ez a vadság és rejtélyesség mintha célja, és nem anyaga volna az elbeszélésnek. Nem is vesztegetnék ennyi szót rá, ha nem gondolnám, hogy a legutóbbi időkig kritikusként és esszéistaként ismert Sánthára, aki újabban kezdett novellákkal jelentkezni, igencsak érdemes figyelni.

(Kár viszont, hogy az utolsó mondat utolsó tagmondatában bent maradt egy – minden bizonnyal a szövegszerkesztő használatából eredő – döccenő: „izoláltan ragyognak sejtjeim parányi, engem soha többé összerakni képtelen tűfényei”, amit talán a szerkesztők is észrevehettek volna.)