Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Korábban volt szó a Vaderna Gábor és Fórizs Gergely által talált Berzsenyi-versekről, most a kortárs online-on megjelent velük kapcsolatban egy hosszabb beszámoló. (A Narancs interjút közöl Vadernával, de ez még nincs fenn a neten.)

Makkkai Ádám új csúcsokat hódított meg a magyar lírának. Költészetünkben ugyanis aligha írt valaki is verset a százötven kilós hawaii nők fenekéről (az egyetlen potenciális vetélytárs, az ugyancsak Hawaiion - is - élő Alexander Brody prózában érdekelt). Az olyan versnek pedig egyenesen világirodalmi szinten is unikumnak kell lennie, amelyben a másfél mázsát nyomó "egyes női egyedek"  hátsó fertályán kívül a teljes olajipar, Viktória királynő és az ufók is cameóznak, Árpád apánkról és Zilahy Lajosról nem is beszélve.

A honlapon is olvasható (a december papír Irodalmi Jelenben tizenöt oldalas) vers szerintem  "direkt rossz", én legalábbis egyszerűen nem tudom máshogy olvasni. Tegnapelőtt egy barátomnak - aki különben utálja ezt a blogot - nagy részét felolvastam, némely részét röhögésből kifolyólag csak szakadozottan.

A vers nagyon informatív, például kiderül belőle, hogy a "tabu" a szabályos hangváltozások miatt  hawaiiul "kapu", hogy az őslakók nyelvén az "idegen" szó megfelelője "malihini haole", azaz  „lehelet nélküli bolond", és hogy a szigetállam jelmondata "Ua mau ke ea o ka‘āina i ka pono". Igaz, ez utóbbi a wikipédiáról is megtudható, de míg a mondat ottani fordítása ez: "Az élet a földön örökös igazságban van", addig - a mellesleg nyelvészdoktor - Makkai szerint a helyes fordítás a következő: "a föld életét az igazságosság őrzi meg".

Idemásolok a versből egy kisebb részt. (De az egészet érdemes elolvasni!)

Bizony bizony mondom én tinéktek
szeretett atyámfiai,
   hogy nagyon sok emberetek túl zabál a célon
      valamint túl sokat közösül,
         s ezért népességetek jelentős része
            elhízott, lusta emberekké válik.
     Miközben majdnem kivesztetek az élők sorából,
más szempontból túl könnyű volt az
életetek. Mert mire van igazán szüksége az embernek?
Először is lélegzeni kell, másodszor: víz és élelmiszer kell,
S valami hajlék sem árt, ha van éppen a fejed fölött,
mert néha még itt is elég hidegen fúj a szél
és elered az eső. Ruha? Ugyan minek az...
      Éljen a meztelen igazság!
És a szigetek persze mindent megadtak tinéktek.

[..]

Sehol nem látni annyi terhes nőt, mint itt.
Korban ezek a 12-13-14 évesekkel is
   kezdődhetnek, és mire lebabáznak,
      akkora lesz a hátsó fertályuk, hogy az ember
         elképedve csodálkozik a férfinép ügyességén,
            amivel eltalálja a kritikus bejáratot...

     El sem tudom képzelni,
hogyan mívelitek a mívelendőket
   akár elölről, akár hátulról,
      lovagolva-nyögdicsélve
         vagy valamiféle elképesztően
            széles terpeszülésben?

Namármost, hogy ezt meddig lehet kibírni,
főleg azért bonyolítja tovább a kérdést,
   mert egyes női egyedeitek elérik
      a másfél mázsánál nagyobb súlyt is.
Persze egy nőn legyen mit fogni, 
      de ez a lehengerlő hájtömeg
         még az én nem is egészen ártatlan európai
            magyar fantáziámat is túlhaladja.

Még egyszer: itt az egész.

Megtudható innen, számos más - nekem sajnos kivétel nélkül ismeretlen - név kiejtésével együtt. (Kösz, @memolibri.) És hogy ki Marjane Satrapi? Az megtudható pl. innen. és innen.

Bobbie (vigyázat, nő: gondolom a "Babi" angolos formája) Kalman is érdekeseket mond.

Rubin-blokk van a januári Jelenkorban, jó harminc folyóiratoldal. Az első közleményt ("Van-e jéghegy a csúcs alatt?") Dunajcsik Mátyás és Keresztesi József jegyzi, de ugyanekkora betűkkel ki lehetne írni szerzőnek a lap riporterként zárójelbe szorult szerkesztőjét, Szolláth Dávidot is. Ez a cikk tényleg nem interjú, hanem beszélgetés, amelynek során Szolláth például nagyon élvezetesen kötözködik Dunajcsikkal Rubin szexualitásábrázolásával kapcsolatban.

De most látom, nem is mondtam, ki az a Rubin Szilárd. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy úgyis tudjátok, illetve hogy nem is fogom: el kell olvasni a beszélgetést, és kiderül. Ezt is mondom, hozzátéve, hogy két főműve, a "Csirkejáték" és a "Római egyes" című kis- és egészen apró regények egy esős szombaton elolvashatóak. Röviden: egy nagyon jó - és nagyon jól olvasható! - író, akinek a jósága eléri mondjuk azt a szintet is, hogy már egy érdeklődő matektanárnak is érdemes ismernie.

Közbevetőleg: nekem Rubin gördülékeny, élvezetes, színes stílusa itt-ott kicsit keresett. Olykor azt érzem, hogy egy fokkal érdekesebb szinonimát használ a már elegendőnél, egy árnyalattal élénkebbre színez. Valahogy sokallom a ropogós kedélyt. Az egyik szereplő például így szólal meg egy helyen (a stílus szerintem nem a szereplőt jellemzi, hanem a szerzőt): "A kontódra rántottázom! A busz bedöglött, a csatlakozásnak lőttek. Cidrizhetek a mohácsi váróteremben." (Remek stílusú részeket idéznek a riportalanyok, úgyhogy ettől most eltekintek.)

Érdekes, amikor Dunajcsik arról beszél, hogy megkérdezte Nádast, olvasta-e a "Római egyes"-t, az "Emlékiratok könyve"  befejezésének megírása előtt, mert mindkét könyv végén fontos szerepe van egy két ember szerelmének lezárásaként küldött, üres tengert ábrázoló képeslapnak. Nádas azt mondja, hogy nem olvasta a Rakéta Regénytárban megjelent Rubin-művet, már csak azért sem, mert "a sorozat borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe se vette volna ezeket a könyveket". Ez a hozzáállás (amit szigorúan szakmainak éppen nem neveznék), ahogy mondani szokás, létező problémára világít rá, és minden - rokonszenvesen vállalt - idétlensége ellenére komolyan lehet venni. Hiszen kit nem tartott már vissza egy-egy különben vonzónak mutatkozó könyv elolvasásától az a mellékkörülmény, hogy a könyv csúnya volt? (Én a Kriterion kiadó egyik nyolcvanas évekbeli sorozatával voltam így.)

Az összeállítás másik darabja egy nagyszerű részlet a posztumusz kiadásban bizonyára hamarosan megjelenő "Aprószentek" című könyvből, amelyben Rubin egy ötvenes évekbeli, törökszentmiklósi sorozatgyilkosság történetét írja meg. A könyv, gondolom, a könyvhétre jön ki a Magvetőnél (feltételezem ezt teaserezte meg Szegő János a Litera körkérdéseire adott válaszai végén). A részlet alapján előrelátható, hogy jó néhányan fogják a 2012-es év könyvei között számon tartani. Én nagyon kíváncsian várom.

Az Origo irodalmi blogja, a Kötvefűzve közölt egy cikket a Guardian internetes kiadása alapján arról, hogy miért hullott ki Tolkien a Nobel-díj-bizottság rostáján (a dokumentációt ötven évre titkosítják, ezért van, hogy az 1961-es döntés háttere most vált nyilvánossá). Ebben olvasható az alábbi mondat:

„1961-ben végül egy jugoszláv írónak, Ivo Andrić-nak ítélték a Nobelt a Híd a Drinán »epikus ereje« miatt, »amellyel gondosan írja le a témákat és ábrázolja az emberi sorsokat«.”

Ennek a mondatnak nagyon szerencsétlen az akusztikája. Andrić ugyanis nem egy (ein, © TGM) jugoszláv író, nem egy sötét ló, aki surranópályán verte a mezőnyt, hanem világszám, egyike az elmúlt évszázad legragyogóbb szerzőinek. Az életműve olvasható magyarul is, úgyhogy aki nem hiszi, járjon utána.

 

Az előző posztomban hátulról kezdtem végiglapozni az új Holmi kritikarovatát, kb. a feléig jutottam. Akkor hát folytassuk innen.

Borgos Anna és Szilágyi Judit Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című kötetéről két bírálatot közöl a lap. Az elsőt Bíró Kriszta jegyzi – ő az Örkény Színház színművésze, és ő válogatta és szerkesztette a NőNYUGAT című előadást –, a másodikat Schein Gábor. Mindig érdekes tud lenni, amikor olyan jó ízlésű emberek írnak könyvekről, akiknek nem az a fő tevékenységük, hogy könyvekről írjanak – tehát amikor szóhoz jut a nem hivatásos olvasó. Bíró Kriszta írása is érdekes: lendületes, szenvedélyes esszészöveg, láthatóan a személyes érintettség fűti. Schein Gábor, ahogy az várható is, az irodalomtörténész tekintetével veszi szemügyre a könyvet, és noha igen fontosnak ítéli a megjelenését, számos kritikus megjegyzést tesz. Azt hiszem, hogy magának a kötetnek a jelentőségét ez a két recenzió, ez a két, más-más irányból érkező pillantás együtt szemlélteti.
Schein egyébként úgy ítéli meg, hogy a kötet „nem próbálja felforgatni az irodalmi tudatnak azt a lényegében mindmáig változatlan elrendeződését, amelyben a »női« azáltal válik jelöltté, hogy a alárendeltje marad a jelöletlen »férfinak«. Egy bipoláris szerkezetben bármelyik pólus erősítése a szerkezet egészének erősítésével jár.” Nagyon tetszik, ahogy az írása végén kijelöl egy lehetséges kezdőpontot, ahonnan kikezdhető volna a bevett bipoláris szemlélet, mégpedig magából a kötetből, mégpedig egy Lányi Saroltáról szóló Tóth Árpád-szöveg zárójeles mondatát. Tóth Árpád, miután kijelenti, hogy Lányi „a kiélezetten feminin elemek kezelésében más, mégpedig férfi költők hatása alatt állt”, azt mondja: „(Az egész új lírai mozgalomnak volt valami egyetemesen nőies lágyságú jellege.)” Nemcsak Scheinnek ez a javaslata tetszik, hanem az is, ahogy észreveszi és a meglóbálja ezt a zárójeles mondatot.

Mesterházi Mónika egy olyan költőről, Lázár Júliáról nyújt pályaképet, akinek a versei, meg kell vallanom, nem szerepeltek a látókörömben. Az 1988 óta megjelent három kötetét tekinti át a legutóbbi, 2011-es Még apropóján, számos idézet felhasználásával. Ennyi elég is ahhoz, hogy előkeressem őket, ha legközelebb könyvtárba megyek. Idemásolok egy részletet Az ébredő című versből:

a panelházak oldalában
a foszló matracon
az ébredő hajléktalan
a szemét dörgöli

talán örül, hogy süt a nap
talán éppen egy sötét lyukra vágyik
mint Wittgenstein Norvégiára

A semmi esélye című Marno-kötetet Varga Mátyás recenzeálja. Egyszerre elemző és kritikus szöveg, az egyik legjobb írás, amit Marno-témában olvastam. Marno „egy sajátos, szimultán jelentéskonstruáló és -dekonstruáló játék részesévé kíván tenni bennünket”; „a szemantikai és képi koherencia folyamatos és tudatos felszámolásával a töredékesen megképződő értelemegységek az állandó »visszanyesés« áldozataivá is válnak ugyan, ezzel azonban mégsem egyszerűen csak a jelentésvesztés állapotát reprezentálják, hanem vélhetően az eldöntetlenség és eldönthetetlenség sajátos várakozó-kiváró »reményét« is.” Hozzátehetném ehhez, hogy a Marno költészetéhez épp annak alapján viszonyul az olvasó, annak alapján mond rá igent vagy nemet (stb.), hogy szerinte ez a remény miféle ígéretet hordoz. (Jóllehet ez minden költészetre áll, amely a dzsindzsásba invitálja az olvasóját.) Varga Mátyás az ebben rejlő veszélyeket is érzékelteti, ahogy az alkotói módszerben rejlő kockázatot is: „nyelv »foszló szövetébe« (»elszólásokba«, akusztikai elemekbe, rímekbe)” kapaszkodás, írja, „hol szikrázó szellemesség, hol a nyelv kényszervallatásának benyomását kelti” (s itt példákat is hoz a valóban kényszervallatás-szerű szójátékokra).

Sántha József a Hívás valahonnan című Ágh István-kötetről közöl bírálatot. Ugyancsak rendkívül koncentrált írás, amely elsősorban a kötet magaslati pontjaira figyel. Így jut el a Kastély az Örök Várakozáshoz című versig, melyben meglátása szerint Ágh távolodni kezd „eddigi költészetének kissé túlzott alanyiságától”. A választott idézet, főleg a kezdősora („a vers maga a bűnjel, ha én vagyok a tárgya”) tényleg nagyon szép. „Ennél pontosabban kevesen voltak képesek meghatározni életművük problematikáját”, írja Sántha, majd írása végén arra int, hogy figyeljünk oda Ághra, mert váratlan fordulatokat hozhat még ez az időskori költészet, akár, teszi hozzá, a megújulni tudó Csoórié.

 

Egy kedves barátom - ha fogalmazhatok a helyzet komolyságához ennyire nem illő módon semmitmondóan - azt írta, hogy a Litera előszilveszterén hallott Esterházy "nem volt vicces, nem is annak szánta, de nem illett oda, szóval nekem csalódás volt, a nagy koszorús, komoly író az apjával már megint".

Most elolvastam a Literán a "Kafka: Levél apámhoz" című írást. Mint megtudtam, az volt a koncepció, hogy az íróknak egy klasszikus világirodalmi sztorit kellett átdolgozni. (Azt nem tudtam, hogy Kafka írása - amit én Kafka minden más írásánál jobban szeretek - ennyire klasszikus.) Az én szememben pont ez, az írás - szerencsés - Kafka-átirat volta jelent eleve felmentést az esterházys apázás esetleges elunása alól.

Hogy szemérmesen mondjam, én eléggé kedvelem Esterházyt, nekem ő volt ifjúkorom csillaga, már bőven jelentős írónak tartották, amikor elkezdtem olvasni. (Lehet, hogy most Keménnyel vannak így sokan, nem tudom.) Majdnem mindig öröm olvasni, van, amikor boldogság, és csak nagyon-nagyon ritkán semmilyen. (A "Semmi művészet" pl. nem volt semmilyen, csak - mint műegész - nem tetszett, bár ha rajtam múlik, biztos elolvasom még egyszer.)

De nyugi, nem lesz ez ilyen zavartalanul himnikus, igaz, csak apróság, amibe belekötök. Zárójel: Winkler Róbert írásait is szeretem, röhej, hogy még nem adtak neki József Attila-díjat. De egyszer, egy ember nélküli benzinkútról szóló cikkében volt egy megjegyzése: "addig természetesen tiszta a sztori, hogy ha bedobok X forintot, azért tankolhatok Y liter benzint. Sok embernek ez is bőven elég: külön faj az autóját soha tele nem tankoló, 5 rugóért 95-öst-embereké. Nincs is velük semmi baj, csak engem speciel érdekel a fogyasztás, meg minél telibb tankolok, annál később kell megállnom tankolni." Mi az, hogy nincs is velük semmi baj? Kikkel is? Az "5 rugóért 95-öst-emberek" - még jó, hogy nem "emberkék" - "külön faj"-ával? A szegényekkel? Vagy akik így viselik a szegénységüket? Hát, szerintem ez nagyon elrontott bekezdés, W. fényes újságírói pályafutásának Mariana-árka.

Az unkedvenc Esterházy mondatomat is efféle anyagi megfontolások miatt nem szeretem. Az "Esti"-ben van, 132. oldal: "itt (mármint a pénzügyek terén - Sz.D.) a szülők rossz példát mutattak, nem tudták nevelési elveiknek megfelelően leplezni, hogy őket nem érdekli közvetlenül a pénz, se a pénzszerzés, se a pénzhiány, és minthogy nem voltak egészen pénztelenek, Esti, hiába fordította udvariasan orcáját félre, nem tudta nem látni, hogy szinte semmilyen cselekedetüket nem motiválják anyagiak". Amikor ezt olvastam, elkedvtelenedtem: hát honnan íródik nekem ez a könyv? Valahogy úgy éreztem, kevesebb közöm van hozzá, mint addig szerettem volna gondolni. Ez a könyv az én szívemnek - egyszerűen szólva - magyarként kedves és otthonos magyar regény, de lehet, hogy jómódú amerikaiaknak máshogy otthonos jómódú regény is? (Ha van ilyen. De hát épp ez a kérdés, illetve hogy eddig ez nem volt kérdés). Mert azt éreztem, hogy ezekből a mondatokból hideg sugárzik (vagy inkább semmi) azok felé az apák felé, akiket kénytelen érdekelni a pénz, a pénzszerzés és a pénzhiány, és akiknek egyes cselekedeteit (gondolatait, szavait, mulasztásait) sajnos - nem firtatom, mert ebben a mondatban mindegy, hogy önhibájukból vagy azon kívül - csak anyagiak motiválják.

De végül is jó mondat ez. És hát egy író a mondataiért tartozik felelősséggel (de nem akarok itt mondatozni, bekezdést is írhatnék, fejezetet vagy - sorsdöntő - szóközt), nem az én pszichoszociális érzékenységem a mérce.

Olvasgatom ezeket az évértékeléseket az Irodalmi Jelenen és a Literán, elég furcsa a sok bevallott tájékozatlanság ("idén nem olvastam kortárs irodalmat", "...folyóiratot", "nem újítottam meg előfizetést", "passz" stb.) Mindegy, hallottam olyanról, hogy valaki beosztott szakácsként a legfinomabb ételeket főzi egy előkelő étteremben, aztán éjjel fél kettőkor kekszet majszol a buszmegállóban, mert a dolgozói spagettiebéd óta nem evett semmit. Abban a helyzetben nem irigylem őtet, de tulajdonképpen nem perspektívátlan dolog kizárólag szakmailag olvasni sokat, csak aztán úgy ne maradjon az ember.

Potozky László az Irodalmi Jelenen emelte ki a novemberi Látóból Varga László Edgár "mozdonytűz" című versét. Ameddig a honlapon olvastam a verseket, nekem túl Parti Nagy-osak voltak (erre a hangulatra - nagyon helyesen - egy ajánlás is reflektál), de hát Parti Nagynak már ott van Parti Nagy, úgyhogy nem szkrolloztam le eléggé. Csakhogy a "mozdonytűz" tényleg jó. Jól indul az első sorral, de a másodikban a kabátos metafora szerintem még túl korai (akkor még nincs elég hitele ehhez a józsefatillásosias képhez a költőnek, bár a "megint" javít a helyzeten), a szerelem túlsó partra történő átvitele a harmadikban nemkülönben. Az "ívben követ dobok" megint jó, de ugyanabban a sorban az "(élő)holtra" zárójelei kiábrándítóak. A "dunában oltban"-nál az olvasó belenyugszik, hogy ez egy ilyen idézgetős vers. Ezután az "elegáns belső lámpaoltás", majd a "sápadt fülbőr" az igazán jó részek, de addig is, közben is visz magával a ritmus. A vége, az utolsó két sor aztán szerencsére ismét jó. Egy kicsit mintha túl sok mindet bízott volna a költő ezekre a rokonszenvesen hosszú sorokra, de a vers végül is nem roskad össze a terhek alatt. Idemásolom az egészet:

hajón magam s hajóm egy bányamélyi tó vizében lelném
kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém
révész vagyok szerelmet túlsó partra átvivő a kompom
mit eddig összeraktam ismét több ezer darabra bontom
ívben követ dobok s kenyérrel vernek (élő)holtra engem
dunában oltban úszom és a tenger sós vizét merengem
kemény kalap mi öltöztet s lélekkivillantó dekoltázs
párbajnyi élet gentry vér elegáns belső lámpaoltás
hajón magam s hajóm a holnap hősét vitte délre tegnap
tehervonat vagyok s elmém a vers szenével most is megrak
úgy trombitál itt minden hajnal majd’ kigyúl a sápadt fülbőr
a szélnek nincs sok dolga bár az állott csönd süvít belülről
a hórihorgas éjszakák a tömpe nappalokra dőlnek
és szétszakított blúz a táj a sóvár végképp elmenőknek
mit eddig összeraktam több ezer színes darabra bontom
áll egy még üres szerelvény s előtte csöndben ég a mozdony.

A költő "hajópapír" című, "jónás-szonett" alcímű versét akár a hazatematikához való hozzászólásnak is olvashatjuk: "ne várj világ én már egy szar vagyok / jó nyákhazám ápolj s takarj be bőven."

Cserna-Szabó András Székelyföld-beli  kocsonyacikkéről akarva írni megnéztem, mit írtam a korábbi pacalcikkeiről, és jól tettem, mert így nem ismétlem magam, legalábbis ami a gasztroidalmat illető fanyalgásom kifejezését illeti. Csak még egy: az írók közvetlenül gasztroihletésű és -igényű cikkeit valahogy az irodalom felvizezésének érzem, és ez alól Cserna-Szabó ide vágó írásait sem tartom kivételnek. Más szóval: szerintem a gasztroirodalom nem irodalom, akkor már "Az elnök emberei" vagy a "Drót" egy-egy epizódjának forgatókönyve sokkal inkább az. Ezzel együtt jó ez a kocsonyacikk. Biztos lehet máshogy is írni a témáról, más hangsúlyokkal, más következtetésekkel, kevesebb fokhagymával, de ebben a zsánerben sokkal jobban nemigen. De ahogy mondtam: éppen a zsánerrel van bajom, ha nem is túl nagy. Bizonyos értelemben linkségnek érzem az egészet, az efféle cikkek mind sznobok vagy antisznobok, és a témát megillető komolyságot komolytalansággal (vagy valami sajátos másodkomolysággal) palástolják. Akkor már sokkal jobban tudom szeretni az irodalom nélküli szakgasztronómiát, pl. az Alexandra étteremkalauzának sajátos metaforikáját ("a hús túlkészült, a gombóc fáradt".)

A lapban nem mellesleg nagyon jó Vorzsák Orsolya székelyföldi határőriskolákról szóló adatgazdag írása (talán egy kicsit lehetne rövidebb), nagyon kíváncsi vagyok Lukács Béla tábornoknak a székely hadosztályról szóló 1919-es visszaemlékezésére (Koszta István kiadásában), illetve - egyelőre még csak - az első bekezdés alapján a szokásos módon jónak ígérkezik Garaczitól a "Forró, májusi ég". De most megyek aludni.

Olykor kolléga jelenkoros posztjához több komment is érkezett, egy mindjárt Noshát kollégától. Ez utóbbi kommentet pedig Inkább Minka nevű olvasónk is kommentálta már-már posztidomú hozzászólásában, itt, lent. (Csak azért mondom, hogy ha valaki nem kísérné elég éber figyelemmel a "Friss topikok" rovatot, itt mindjárt jobbra.) I. Minka különben a hídas - vagy hogy kell írni - poszthoz is részletesen hozzászólt.