Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Ha hátulról kezdjük, mint apánk az átkosban a népszabit, akkor éppenséggel nem Hegyi Ivánba, hanem Bessenyei Györgybe botlunk bele – időről időre el szoktam olvasni a Holmi hátlapján az idézetet. A nemzet mulatná vélünk magát, s’ nevetne mikor mi egy másnak elötte bosszúságokat mondanák, de a tudomány, magyarság azonba épülne.

Nagyon-nagyon nagy bosszúságokat, amelyeket kaján kárörömmel tárgyalna a nemzet apraja-nagyja a kávéházak asztalai mellett, a piacon vagy az ÁFÉSZ-bolt előtt, ezúttal nem mondanak a Holmi kritikarovatában, mégis: érdemes végigtekinteni ezeken az írásokon, mert nincs köztük úgynevezett töltelékanyag. (Tényleg, honnan ez az elnevezés? És miért jutott ilyen mostoha sorsra ez a kifejezés? A töltött csirke például sima csirkesült lenne az úgynevezett töltelékanyag nélkül, a palacsinta pedig maga a színtiszta abszurdum.)

Maradva hátramenetben: a lap végén Argejó Éva recenzeálja Kányádi András mítoszkritikai tanulmánykötetét, A képzelet topográfiáját. A téma érdekes, szerelmespárok, szörnyetegek (Minótaurosz, Drakula és Kékszakáll), femme fatale-ok, Casanova; a könyvet nem olvastam, a recenzióból kirajzolódó kép annyi hiányérzetet hagyott bennem, hogy jobbára a felsorolt mitikus figurákra összpontosít, nem pedig magára a mítosz mibenlétére és/vagy a működésmódjára.

László Ferenc két, a Liszt-évhez kapcsolódó könyvről közöl rövid írást. Watzatka Ágnes Budapesti séták liszt Ferenccel című könyve a kedvére volt, Dr. Szilágyi András műve, a Liszt Ferenc személyisége már kevésbé, de voltaképp írhatna bármiről, László Ferenc azok közé a kritikusok közé tartozik, akiket mindig elolvasok. Megbízható ízlésű és elképesztően informatív, a stílusa pedig úgy modoros, hogy már túl van a modorosságon, hogy sikerül ebből csakis rá jellemző, személyes hangszínt kikevernie (képzavar).

Sárközi Mátyás egy Faludy Györgyről szóló kötetet ismertet (Blénesi Éva: Olvass, bolyongj, szeress. A humanista Faludy önteremtése és világteremtése), illetve kifogásokat emel a könyv egy-egy gondolatmenetével kapcsolatban. Úgy látom, Faludyval még mindig nem nagyon tudunk mit kezdeni. Sárközi azzal zárja az írását, hogy „emberként is, költőként is figyelemre méltó jelenség volt. Életműve tárgyalandó az irodalomtörténetben. Azt pedig az utókor fogja eldönteni: hová helyezze költészetét a magyar irodalmi kánon mércéjén.” Hát ezek nem túl erős kijelentések, bár meg kell vallani, sokkal okosabbat e sorok írója sem tudna mondani róla. Talán emberként végső soron figyelemre méltóbb jelenség volt, mint költőként, miközben költőként sem volt figyelemre méltatlan. Talán a versek leginkább mégiscsak cifra szolgák voltak a szerep, a figura szolgálatában, és akkor hát ezzel a ténnyel kellene kezdenünk valamit.  

A kitűnő Lengyel Imre Zsolt Szécsi Noémi új regényéről, a Nyughatatlanokról közöl kritikát. Világos vonalvezetésű, okos és mértéktartó szöveg. Ennek az írásnak, illetve Bán Zoltán András rövid recenziójának a fényében még mindig nem vagyok biztos benne, hogy szeretni fogom ezt a regényt, de abban igen, hogy el kell olvasnom. Nagyon érdekes, ahogy L. I. Zs. rámutat, hogy a kortárs magyar prózában újabban felbukkanó némely művek, Kemény István regénye, Lanczkor Gábor és Király Levente kisregényei (ez utóbbit nemrég, a Műút 29-es számában éppen ő maga gyalulta le meggyőző módon) mintha a posztmodern irónia kimerülésére adott válaszok volnának, komolyak és valamiféle „háborítatlan naivitást” célzóak. Ez alighanem összefüggésben áll az újabb magyar lírában feldübörgő „új komolyság” kérdéskörével.

Még csak a kritikarovat közepe táján járunk, de ez a poszt már így is elég hosszúra nyúlt, úgyhogy legközelebb innen folytatom.

A decemberi Hídnak csak a felét olvastam, voltaképp egy háromoldalas Szív Ernő-tárca miatt. Azt akartam megírni, hogy mennyire nem tetszik, de gondoltam, ez így túl primitív, elolvasom a lapot, és majd a posztban ez a nem tetszés csak egy mozzanat lesz.

Szóval nem tetszik ez "Bezárt világ" (az írás a Literán is elolvasható, itt), közhelyes, giccses, hamis a hangja. Micsoda hasonlat ez: "nyugodt voltam, mint a nagymama tejbekásája"? Vagy ez a mondat: "Dolgozott, mint egy sztahanovista, élt is, mint egy hívő, akart, elvett és adott". A "gyönyörű tarjaszeleteket" "levesszedő kanállal" klopfoló "szép, kissé telt, középkorú asszony" képe, aki arra gondol, hogy "Isten klopfolója a sors", és aki erre a gondlatra húslétől nedves kezével egészen a mellbimbójáig masszírozza meg a mellkasát --- ez a mondat, ez a kép olyan idegen az ízlésemtől, hogy ha azzal, akinek ez tetszik, valami közösen tetszene, az csak valami tévedés lehetne. Ezek a szenvelgő tárcák egyszerűen olyanok, mintha a szerzőjük fantázia helyett valami fantáziaprotézissel írná őket.

A különben jó kis szám sok interjút közöl - ettől valahogy elésesedik, inkább újság jellege lesz, mint folyóirat -, fejből össze se tudom számolni (mindet nem is olvastam). Szerintem mindenesetre kicsit sokszor olvasható a lapban a "Jó estét kívánok"  meg a "köszöntöm". Darvasival is van beszélgetés (Turi Tímeáé), összességében sokkal jobb, mint az a rémes tárca. Azért itt is van Darvasinak (aki nem tudná: ő publikál Szív Ernő név alatt) néhány megbicsaklása, szerintem pl. nem volna szabad hagyni kinyomtatni azt a betűsort, hogy "nem szeretem ezt a szót" (tudniillik a kánont, de lehetne ez a "posztmodern" vagy a "globalizáció" is, mindegy, marha közhelyes). Csevej (9. oldal) pontos jé, nem elipszilonos - lásd: röhej, kacaj, robaj - de apróság, mert ezt már láttam könyv címlapján is elrontva.  Szerintem a Szív-tárcák nem olyanok - akármilyen truvájjal fűzi össze őket a szerző -, hogy akár úgy is lehetne őket olvasni, "mint egy kedves Krúdy-könyvet vagy akár az Esti Kornélt". Ez bántó aránytévesztés. Akárcsak Krúdy Gyula vállveregető lebácsizása.

[Csak zárójelben, a bácsi ilyeneket írt:
"Kijózanodott Pistoli úr - pedig azt hitte, hogy negyedszázadig mindig a bor meg a nő volt részeg, nem pedig az ő hóbortos feje. Mennyi bárgyúság történt körülötte, amíg az élet vásárában őgyelgett, lacikonyhák és fehérlábú nőszemélyek mögött szaglászódott. (Még nem ez a jó, bár az, hogy a bor a részeg, aztán a bárgyúság, meg az élet vására nem rossz.) Vajon hova lettek a fekete meg a vörös asszonyprémek, amelyekért csaknem meghalt? (Ma már hajszál híján ez is utánozható krúdyzmus.) Hová a nők bosszúszomja, a csókoknak zamata, testeknek parfőmje, tenyereknek puhasága, szemeknek villámlása, hangoknak harangjátéka, suttogásoknak méze (Kicsit már unom, de kell a végéhez.), leheleteknek kábító füstje, lábszáraknak idegessége, nyögéseknek és drága jajoknak izgalma, szűzleányoknak önfeledt káromkodása, érintetlen hajadonok borízű almája? (Most kezdi lassan elindulni.) Az utak mindenütt üresek, bárhogy figyel a tenyere alól; minden elnyugodott, mint a halott madár az avaron; mély sebet ütő nyílvessző nem remeg többé; (Itt kezd emelkedni.) elpattant egy hólyag a bohóc frakkja alatt, s a belisztezett arcú élet bámészan néz a hang után. (Itt már viszik az áramlatok.) Nem is volt csodálatos... Nem is volt meglepetésszerű... Még csak érdekes sem volt. Csak olyan volt,mint egy galagonyabokor alatt lihegő kutya. Néha zászlót tűztek is az élet tornyába. Aztán a zászló megázott, az ünnepély elmúlt.... Csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet." (Zárójel bezárva..)]

Berényi Emőke is készített egy rövid interjút Darvasival, aki ebben a beszélgetésben képes "Azt szoktam mondni"-val kezdeni egy mondatot.

Vári György első interjúja Kemény Istvánnal készült, az első kérdés a költő pályájának szakaszolására vonatkozik. Kemény belemegy a fontoskodás ködébe vesző zsákutcába. Pl.: "az az érzésem, hogy talán a rendszerváltásnak is lehetett valami köze az akkori korszakváltásomhoz". Nekem erről az a Woody Allen-mondat jut eszembe, hogy (kb.) "Gertrude Stein valamikor felugrott fél órára Picassóhoz, aki épp készült átlépni a kék korszakból a rózsaszín korszakába. Úgyhogy Gertrude Stein miatt fél órával később lépett át." A beszélgetésben különben sok az érdekesség, a sárvári diákköltő-találkozóktól a "Kedves ismeretlen" fülszövegének alakulásáig. (Amit Kemény arról mond, hogy "magas színvonalú konzervatív kultúrára" lenne szükség, meg a kereszténység --- mindegy ebbe nem megyek bele. Berényi Emőkének mindenesetre azt mondja a következő, rövidebb interjúban: "A konzervativizmusba nagyon bele lehet penészedni: valaki mindig tudja, mit kell tennie, mert ott a hagyomány, amit követhet." - Ez azért nagyon kezdetleges értelmezése a konzervativizmusnak, illetve a hagyománykövetésnek.)

Vári Végel-interjúja egyszerűen remek (pedig simán lehet, hogy Kemény jelentősebb író - jelentsen ez bármit - Végelnél; annyira az utóbbit nem ismerem.)

Elolvastam még Gaborják Ádám Tallér-Szvoren (Edina-Edina) kettős interjúját is, az utóbbi bizonytalanságai rokonszenvesebbek, az előbbi regényrészlete szerintem giccses. Nem értem, hogy miért kell gyógyító varázsverset írni egy kislány kedvéért, aki elesett, és felsebezte a kezét (amitől annyira megijedt, hogy bocsánatot kért az őt ölelgető apjától). Nem értem, hogy miért kell a kislánynak épp egy cigánysoron elesnie - de ez lehet, hogy kiderül majd a kötetből. (Ehhez a korábbi poszthoz k. kabai lóránt kommentet írt, amely szerint pl. Tallér E. első kötete is van olyan erős, mint Szvoren E.-é. Most elolvastam a "Lehet én is"-t a Hídban, illetve korábban "A húsevő" című írást a Holmiban (a pdf 1175. oldalától), de szerintem nem olyan erős, ezek az írások nem olyan aprólékosan átgondoltak és letisztultak, mint amazok. De persze lehet, hogy csak engem szólítanak meg kevésbé, és kész.)

Berényi Emőke Szvoren-gyorsinterjúján azt érzem, hogy a riportalany átírta, annyira nyomdakészek a mondatok, de ez végül is nem baj.

A legjobb válasz Mikola Györgyi Aaron Blumm-mal és Orcsik Rolanddal készített interjújában van (a második lesz az):
MGY: Mielőtt átmentél Magyarországra,írtál valamit szerbül?
OR: Maximum édesanyámnak, hogy mit főzzön, ha hazajövök az iskolából.
MGY: Akkor mondhatjuk, hogy magyarul vagy író?
OR: Da.

A Híd ára különben 200 Ft. A legjobb ár-érték arány, igazi best buy. (Egy hatszáz forintos folyóiratnak ugyanis nem négyszáz forinttal, hanem háromszor kell jobbnak lennie nála. És ilyenből nincs nyomasztóan sok.)

A cím nem hír, mert már majdnem kéthetes az adat. Úgy tűnik, a kuratórium jól döntött, az elég kevéssé ismert Bognár Péter (de hiszen kötettel még nem rendelkező költőknek adják - tavaly óta, akkor, először, Kemény Lilinek - a díjat) jó és elég sajátos verseket ír. A Dokkon olvasható 2004-es versei is érdekesek, különösen azok a finom mozdulatok, amelyek megkülönböztetik a divatos motyogásoktól, a "nem jöttél, bontottam egy sört, attól elálmosodtam, de akkor se jöttél" típusú búbánatos, komoly komolytalanásgoktól.

***

A szerző egyébként verstanból doktorál Horváth Ivánnál, itt egy írása az ún. nemzeti versidom kutatásáról, idemásolok valamit az elejéből és a végéből, gondolom, olvasóim úgysem olvasnak túl sok metrikai szakirodalmat, ennyit ki lehet bírni:

1. A magyar nemzeti versidom hangsúlyviszonyainak feltárására irányuló, immár legalább százötven éves erőfeszítés meglátásom szerint semmi eredményre nem vezetett.
2. Ennek okát a vita tárgyának természetében vélem felfedezni. A magyar nemzeti versidom – néhány alapvonásának (szótagszám, metszet, a metszet, illetve az ütem eleje felé található hangsúly) leírásán túl – verstani szempontból véleményem szerint nem vizsgálható. Az ennél finomabb értelmezésre törekvő elméletek már olyan jelenségekről kénytelenek állításokat megfogalmazni, amelyek a rendelkezésünkre álló eszközökkel (versérzék) nem figyelhetők meg.
...
Úgy tűnik, a magyar nemzeti versidom körül kibontakozott, Arany János cikkétől számítva immár másfél száz éve tartó vita causa finalisa is felbontható egy explicit célra (az egyik magyar verselési hagyomány működési elvének mind pontosabb megfogalmazása) és egy implicit funkcióra (a magyar nemzeti vershagyomány eredetmondával való igazolása). Ez utóbbi törekvéssel magyarázható az explicit cél szembetűnő megközelíthetetlensége ellenére kibontakozó vita a nemzeti versidomról.

Az "új komolyság" kifejezéssel - ha nem tévedek - legutóbb Závada Péter Mikulás napján megjelent meseutcás interjújában lehetett találkozni. Úgy tűnik, a szókapcsolatot a Telep-csoportból indult költők törekvéseinek leírására használják. Érdekes, hogy a kifejezés bevezetésének érdemét nem is egy kritikus tulajdonítja magának. Szóval a fogalom érdekes, csináltam egy kis gyűjtést, google-os adatbányászatot (időrendben, érdekes találatokkal):

Pilinszky János: Katolikus szemmel (I.)
Új Ember, 1959. május 17.
Ez a dráma [Max Frisch: És a holtak újra énekelnek] az immanens világ esztétikai, társadalmi, erkölcsi problémáiból nyíltan vállalja a vallásos és morális kivezető utat, mint egyetlen formai megoldást is, mely a modern művészet zűrzavarában valamiféle „új-komolyság” nevében egy tisztultabb, emberibb és szabadabb világot ígér.

Pilinszky János: Kondor Béla kiállítása
1960, március 25.
„Új komolyságnak” nevezném ezt a mindenfajta program és eleve eltökéltség nélkül, a legkülönbözőbb egyénekben és a művészet legkülönbözőbb területein, magányos életművekben jelentkező magatartást. Miként a középkor mesterei is valami művészeten túlira figyeltek, lelkük legbensőbb szavára, s épp ezzel tudtak egyetemes szépséget nyújtani koruknak, az idő ma újra egyre inkább ennek a magatartásnak kedvez.

Pilinszky János: Ferenczy Béniről
Jelenkor, 1963, június
Zűrzavaros időben, tiszta nyelven ezért merhetett és tudott is szólni egy új komolyság nyelvén a jelen és a jövő gyermekeihez.

Hans Blumenberg: A korszakfogalom korszakai.
Helikon, 2000/3. 303–324. (az idézet: 316-317.), Török Ervin fordítása
A korszakküszöbök ismérveiről szóló leírásnak ebbe az összefüggésébe tartozik egy olyan jelenség, amelyet én „a mindenkori új komolyságnak” szeretnék nevezni. Itt is Goethe segít, amikor teljességgel értetlenül szemléli, ahogy fiatal kortársai a „komoly” kifejezést használják. Ő, az aggastyán nem talált bennük „semmi derűset" és ezt az „új idők" rovására írta: „Közben a művészek és a művészet pártolói hozzászoktak a komolyság szóhoz; azt mondják, hogy ezek a művészek komolyak, de ez továbbá semmi mást nem jelent, mint merev ragaszkodást a téves úthoz”. Az ellenpróba abban áll, hogy azt, akinek ez a komolyság nincs kedvére, a maga részéről nem vették komolyan: ezt a „Goethét az eiapopeiájával"“. Az új komolyság tudata az azt megelőző beállítódások, megértések és cselekedetek egészét kiteszi a könnyelműség gyanújának: akkoriban még nem volt szükséges felvállalni a nehézségeket, bármit is olyan szigorúan venni vagy valóban tudni akarni.

budapestaukcio.hu, életrajzok
Rónai Péter ... 1990-93 között a Nová vážnost (Új Komolyság) nevű képzőművészeti társulás tagja (Július Kollerrel). 1966-tól, majd 1977-től Pozsonyban él. A vizuális költészettől, festészettől, a mail arton, copy arton át egészen az installációk, performanszok, fotó- és videoművészet, valamint a számítógépes művészet tartományáig terjed eddigi művészeti tevékenysége.

Szőke Katalin: Nemkóla - Nyikola nyakolaj
ÉS, 2001. május 4.
Mihail Epstejn más apropóból írott megállapítását kölcsönözve, Pelevin világában valamiféle "új komolyság" az uralkodó, amely "bár a nevetéssel kontrollálja önmagát, ugyanakkor képtelen nevetni".

Balázs Imre József: "Úgy kezdődik, hogy a port a szemedből kitörlöd" Hervay Gizella korai költészetének értelem-igénye
2002 körül
Egyik tanulmányában Hans Blumenberg a fordulópontok velejárójaként valamiféle „új komolyság” fogalmát vezeti be – arról a viszonyulásról van szó, amikor a saját identitás affirmációja érdekében a korábbi, korszakforduló előtti identitásokat „könnyelműként” állítják be. Hervay és nemzedéktársai esetében ez a már emlegetett értelemcentrikusság miatt egyértelműen kimutatható: az igazságkeresés mint cél a ráció eszközeivel érhető el legkönnyebben – egyszerűsíthető le az a pozíció, ahonnan ezek a versek megszólalnak.

Czifrik Balázs: Költők a hegyről
Litera, 2004. május 19.
Payer [Imre ]szerint befellegzett a Térey-, Varró-féle játékos semmitmondásnak, szerinte most az "új komolyság" korszaka köszöntött a magyar glóbuszra.

Vári György: „Ahogy a test emlékezetbe” (Báthori Csaba: Üvegfilm)
Holmi, 2004. szeptember
„beugrok elsô pacskeres cipőmbe, / s már teperek is szákjaimmal: tömpe / szőrgombóc,
inkognitóban medve”. Itt megy szembe leginkább a kötet az „új komolyság” fülszövegben
beharangozott líraeszményével.

Rónay László: A Vigilia beszélgetése Tverdota Görggyel
2005. május 15.
Balla Zsófiától hallottam emlegetni egyfajta "új komolyság" szükségességét a költészetben. Aki ilyen törekvések megvalósítására vállalkozik, joggal hivatkozhat József Attila örökségére.

Pollágh Péter: Rammstein és Colgate
Litera, 2006. április 25.
Bajtai egyébként inkább paksi-dzsentri Andrásként, az ún. új komolyság egyik legígéretesebb lírikusaként ismert.

[recenzió] Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben Magvető, Budapest, 2006
Új Szó (Pozsony), 2007. május 12.
Rakovszky Zsuzsa minden verse a felnyitott létezés csodáira enged rálátást, s a figyelmes műgond minden versében tetten érhető. Egy régi új komolyság poétikája vonul fel előttünk.

Molnár Illés: Minden út a porzsákba vezet
2008. január 22.
Noha jelen írás Ijjas Tamás, és nem a Telep csoport tevékenységét hivatott vizsgálni – azt megtették már mások – címszavakban néhány olyan jellemzőt mégis kiemelnék, mint a kilencvenes évek pajzán, ironizáló, játékos nyelvét leváltó, főleg szabad versben alkotó „új érzékenység”, vagy „új komolyság”, a test darabolása, felnyitása, retorizálása, mint retorikai szervezőerő, és általában a kontemplatív, meditatív fogalmi-gondolati líra uralkodó szerepe.
[Érdekes blog, ez a decemberi bejegyzés legalábbis igen informatív egy Shakespeare-kortárs angol drámaíró egészen arisztophanészinek tűnő darabja új fordításának rádiójáték-feldolgozásáról.]

Szilasi László: A csenden belül
ÉS, 2011. május 22.
...mint azt a közelmúltban több értelmező szóvá tette, a kortárs fiatal irodalom néhány fontos költőjének új komolysága jelentősen átrendezte a jelenben történő magyar irodalom legmeghatározóbb hagyományviszonyait. A hajdani Telep-csoport és tágabb környezetének harminc év körül járó legjobbjai (Győrffy Ákos, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Pollágh Péter, Simon Márton, Sirokai Mátyás, Sopotnik Zoltán és mások) verseikkel, köteteikkel és értelmezői-önértelmezői megnyilatkozásaikkal egy olyan, újszerű és koherens poétikai nézőpontot alakítottak ki, amely az elmúlt húsz év magyar nyelvű költészetéből (Tandori Dezső, Kemény István és Kukorelly Endre mellett) Borbély Szilárd, Marno János és - nem utolsósorban - Szijj Ferenc életművét emeli ki elsődleges fontosságúként.

Erdős Virág: Muszáj letenni a voksot (Sztankay Ádám interjúja)
168 Óra, 2011. június 5.
...mialatt mi – magunkat is némiképp hülyére véve – szellemi atyáink halomra gyilkolászásával foglalatoskodtunk, felnőtt egy nemzedék, amely nagyon is képes a saját szavaival, ráadásul a legteljesebb komolysággal beszélni önmagáról. Úgy is szokták őket emlegetni: az „új komolyság” költői. Ezzel együtt, furamód, sokkal szabadabbak is, mint mi.

Lázár Bence András: A sámli árnyéka
Irodalmi Jelen, 2011. szept. 24.
Orcsik Roland – a fiatal magyar kortárs líra manapság megfigyelhető trendjeitől eltérően – mesterének nem az új komolyság nemzedékeként emlegetett költők apafiguráit (Szijj Ferenc, Kemény István, Borbély Szilárd, Marno János) választotta.  Megszólalásmódja közelebb áll a zeneiséghez, mint akár a Telep-csoport (Krusovszky Dénes, Szabó Marcell), akár az Előszezon (Simon Márton, Horváth László Imre), akár a Körhinta Kör (Kemény Lili) szerzőinek lírájához.

Nagy Bernadett: "A nyalóka visszanyal"
Bárka online, 2011. okt. 6. után
Szilasi arról beszél, hogyan rendezi át a kortárs fiatal irodalom a hagyományt, hogyan alkot újszerű, koherens poétikai nézőpontot nem csak Szijjhez, de többek között Borbély Szilárd vagy Marno János költészetéhez. Ezeket a szerzőket az „új komolyság" költőinek titulálja. Aztán a kifejezés magyarázása során kiderül, hogy a copyrightra rajta kívül többen is igényt tartanak. A közönség arról kezd sugdolózni, hogy lassan mintha egy népdal eredetét keresnénk, olyan az egész. Az előadó elárulja, hogy a 90-es évek „új komolytalanjaival" illetve az „ókomolyakkal" szemben gondolta elnevezni a szóban forgó poétikát. (A copyright ez utóbbi esetben egyértelműen a szekcióelnök Szegő Jánosnál, aki az „ókomolyak" közé például Oraveczet sorolja.)

Néhány hete Bodor Ádám, amikor új könyvének megjelenése kapcsán interjút adott a Magyar Narancsnak, novella és elbeszélés különbségét az artisztikum fokában jelölte meg. A tetszetős gondolat, hogy előbbi volna az artisztikusabb műfaj, nagyrészt Bodor prózaeszményéről szól, ugyanakkor nem mond ellen az iskolás definíciónak, mely szerint a novella volna a tömörebb, drámaibb, az elbeszélés pedig a részletezőbb, ráérőbb. Rövid prózát olvasva persze sokadrangú szempont, hogy novellának vagy elbeszélésnek tekintjük-e – ha ez egyáltalán felmerül kérdésként. A Jelenkor szerkesztői mindenesetre Bán Zsófia írását (Három kísérlet Bartókra)* elbeszélésként, míg Tóth Krisztináét (Ez milyen mozi?) és Szvoren Edináét (A térre, le) novellaként határozzák meg. Három érdekes szöveg, három különböző poétika a decemberi Jelenkorban. Szegő János a litera körkérdése kapcsán Bán elbeszélését emelte ki, én feltétlenül Szvoren mellett teszem le a garast ebben a hónapban.
 

A szövegek ritmusáról sokat elmond nyitó mondatuk.
 

Bán:

„Ültek a sötétben, a kényelmetlen, összecsukható székeken, a sámlikon, a foszlott, kopott fotelekben, a süppedő, hajószerű díványon, konyhaszéken és puffokon, hokedliken és babzsákon.”

Tóth:

„Összeragadt szemmel, püffedt arccal ébredt.”

Szvoren:

„Ez egy ház, ezek emeletek.”

Bán Zsófia elbeszélésének tempójára jellemző, hogy bőbeszédű narrátora huszonhét és fél soros mondatban meséli el, mi mindent nem kellett csinálnia Dona Catarinának (Katicának) emigrálása után – és eközben valójában azokat a dolgokat sorolja fel, amelyek miatt az egykori zongoraművésznő elhagyta az országot. Ragyogó, ahogy Bán megrajzolja alakjait, az idős úrinőket. Remek a lakás-koncert miliőjének megidézése. Még fontosabb, hogy a szerző képes kitartani, kitölteni a szöveget alkotó motívumokat; ahogy következetesen megrajzolja az emlékezés útját: szaglás – nézelődés – ízlelés – tapintás. Vannak aztán kevésbé sikeres részei az elbeszélésnek. „Aztán eltelt negyven év.” Különösen bekezdés végén zavaró ez a sokat sejtető, de keveset közlő mondat, nyugodtan ki lehetett volna húzni. Zavaróbb ennél, hogy a szövegben kulcsszerepet játszó mágikus elem túlságosan is hétköznapi. Hogy Inkey Aladár (jó név!) a főszereplő felől áradó „negatív energia” miatt nem képes eljátszani Bartók Zenéjét (egyébként sötétben, csak biciklilámpával világítva tesz erre három kísérletet) – megteszi, ha Katica gondolja, de lapos, ha az elbeszélő épít erre.

Tóth Krisztina vad szövege nem üti meg a Vonalkód, pláne nem a kiváló Pixel színvonalát. Pedig nem sok hiányzik. Jó a novella üteme, jól működik a jelenetek rendje. Az első bekezdésekben azt hisszük, filmnovellát olvasunk, aztán kiderül, a (film)novella (vagy forgatókönyv) a novellában esete áll fenn. Igazán rendben van a cinikus plasztikai sebész rajza is. Azt hiszem, a végén romlik el a dolog. Hogy a szerencsétlen író férj (akinek lezüllött pornós felesége mind a valóságban, mind az említett forgatókönyvben szétveri egy tinilány fejét) fordítva szeretné befűzni a valóság filmjét, vérszegény gondolat; gyenge az egzisztenciális problémák és az írás viszonyát taglaló elmélkedés, mely túlságosan rátelepszik a szöveg zárlatára. (Azt sem értem mellesleg, hogyan lehet az ánuszfehérítést „rendelő” pornós nőt „az isteni Annának” nevezni. Akkor már legalább Anna Joy.)

Szvoren Edina mesteri novellája nem olyan hideglelős, mint például a júliusi Holmiban publikált Bábel tornya, de a rákbeteg nő lelassult életének rajza így is meglehetősen nyomasztó. A szerző folyamatosan képes meglepni az olvasót. Ilyen apróságokra gondolok. A pillangószékről elmélkedik az E/1-ben beszélő narrátor: „Pillangó a neve – mert mint egy pihenő lepke, olyan, ha összecsukom. Nem jó ez így, erre gondolok: hogy egy tárgyat a használaton kívüli alakjáról nevezzenek el.” Az új házban dolgozó kulcsmásoló, aki hamarosan a főszereplő szeretője lesz, kölcsönad egy esernyőt, de ha visszaadja, tiltakozik – az efféle sajátos logikájú jelenségeken való elmélkedés adja Szvoren szövegének sajátos logikáját. Hasonlóképpen érdekesek a hősnő két-két végleten alapuló gondolatmenetei (meggyógyul – meghal; hosszú leveleket ír a kulcsmásolónak – valójában a kulcsmásoló firkálja össze a postaládáját; iskolásként: kitűnő lesz – megbukik …) A szerző tele van ötletekkel. Amikor a gondoktól gyötört kulcsmásoló mosolyogni próbál, de csak egy félmosolyra futja neki, azt így közelíti meg: „csak az egyik oldalon sikerül”. Szvoren Edina a Pertu megjelenése óta is rendre erős szövegeket tesz közzé. A szó legjobb értelmében artisztikus novellákat ír.

* A literán sajnos csak részlet olvasható az elbeszélésből.

Megvártam ezzel a poszttal, amíg Németh Gábor írása (amely eredetileg december elején jelent meg a Magyar Narancsban) kikerül a netre.

Ez az írás kitűnően példázza, hogy Németh Gábornak már jó ideje sikerült valami újat létrehoznia a magyar irodalomkritikában. Méghozzá, azt hiszem, ezt az újat úgy hozta létre, hogy tulajdonképpen nem talált ki semmi újat: azt találta ki, hogy könyvekről-szerzőkről szólva ugyanazt a nagyon személyes, regiszterkeverő (jobb híján mondjuk így) esszényelvet használja, mint egyébként, mint az úgynevezett szépirodalmi munkáiban. A műfaji váltás nem jár együtt a szerzői hang leváltásával – és innen visszafelé olvasva ez azt is megmutatja, hogy N. G. prózája mennyire személyes, mennyire az esszé alapállásából kiinduló próza (már amennyiben elfogadjuk azt, hogy az esszé nem más, mint az egyes szám első személy kihajózása veszélyes vizekre).

Nézzük ezt a rövid szöveget. A témája Papp Sándor Zsigmond frissen megjelent regénye, a Semmi kis életek. Azzal együtt, hogy kényesen kerül mindenféle irodalomkritikai sablont és közhelyet, úgy ad számot az ol-vas-mány-él-mény-ről, hogy mégsem olvasónaplót nyújt, hanem hajszálpontosan levehető, hogy mi miért nem tetszett és mi miért tetszett neki a könyvben. Például: „A szereplők Papp Sándor Zsigmond prózapoétikájának épülésére gyártanak hasonlatokat és metaforákat, az ő gondolkodásának algoritmusai szerint járatják agyvelejüket, saját föltételezhető szocializációjuktól, életkoruktól és személyes tapasztalataiktól nagyjából függetlenül. Mindenkinek ötöse volt fogalmazásból, még szép. Elgondolható olyan olvasója, akit ez talán a kelleténél is jobban zavarna. Nem akarok ujjal mutogatni.”

Itt is (és más kritikáiban is) vegyes benyomásokról tudósít, és legyünk őszinték: az olvasmányaink legtöbbje valóban (és valójában) vegyes benyomásokat hagy maga után. Ez volna a normál állapot, a kortárs irodalom üzemszerű működésmódja (ha valaki direkt nagy klasszikusokat fal éjjel-nappal, az nem ér, az közönséges hedonizmus – ami máskülönben jó, ha nem áll távol az embertől).

Tagadhatatlan, hogy van Németh Gábor kritikáiban, vagy inkább a kritikáinak a beszélőjében valami mélyen nem-ítészszerű: olyasvalaki szól itt hozzánk, akit elsősorban nem a megítélés, a mérlegre helyezés gesztusa érdekel, hanem a benyomás rögzítése, az élmény grabancon ragadása: „Ha lehetek szubjektív – de ha nem lehetek, akkor is –, a könyvtől három lépés távolságra tartózkodik az édes kis prózaeszményem. Tehát olvastam, és – ne kerülgessük – fanyalogtam. Egészen addig, amíg aztán meg nem rendültem. Mert aztán meg mégiscsak sikerült neki. Megírta ezt a rettenetes, néma tartományt, ahol a magunkfajták élnek.” Figyeli a könyvet, és közben figyeli önmagát, hogy mit szól hozzá.

A literás Juhász-nagyvizit első fele nem olyan érdekes, mint amilyennek a bevezető beharangozza, és a második is inkább furcsa. Igaz, a művészinterjúk (az írók naplóihoz hasonlóan) intellektuális értelemben ritkán érdekesek, a hatásuk inkább a bulvár csiklandozásához fogható. Szerintem az írók magánélete iránti érdeklődés egyszerűen nem színvonalas érdeklődés. (Ismerek olyan kiváló embert, akit sokáig ostromoltak interjúért, de csak konkrét témához volt hajlandó hozzászólni, önmagáról nem akart beszélni.)

Érzésem szerint túl sokat bíztak a riporterek a riportalanyra, "az utolsó mohikánra" - a nagy idők tanújára, aki még látta, hát ha nem is Lenint, de Rákosit -, talán azt gondolták, hogy elég hallgatni. De például nem világos, hogy a "A tékozló ország"-ra vonatkozó kérdést - Juhász elkezd erre válaszolni, de aztán egész másról kezd beszélni - miért nem teszik fel még egyszer a kitérő végeztével. És szerintem arra a mondatra, hogy "Mezei Árpád felvitt a teraszra ..., majd a rózsaszínről mint színről adott egy órás kurzust", nem az a helyes válasz, hogy "A rózsaszínről..." hanem hogy ki az a Mezei Árpád. (Hogy sokat beszélnek egy színről, az nem olyan nagy dolog, egyikről-másikról egész könyvet is írnak, sőt egyik-másik ilyen könyvet még néhány nyelvre le is fordítják.)

A Nagy Lászlóról, Csoóriról szóló mondatok is elég homályosak, ellenben a Radnóti Sándort inszinuáló elég világos: "Szerdahelyi István írt nekem egy levelet, hogy ne haragudjak rá, mert nem ő rendelte meg Radnóti írását, és ő nem akarta, hanem Aczél találta ki. Itt ült az Aczél, mondom, gyere már át a másik szobába! Odaadtam a kezébe a Szerdahelyi-levelet, nesze, olvasd el. Elolvasta, belenézett szemembe, és azt mondta: az anyja picsáját. Ezzel a dolog el volt intézve. " A Szerdahelyi-idézet egyértelmű, Aczél válasza nem annyira, az pedig ennyiből nem világos, hogy Juhász mit gondol Radnóti Sándor szerepéről ebben a csillagképben. Illetve mégis kiderül valami, mert ha légből kapott dolognak tartaná, hogy Radnóti írása megrendelt cikk volt, akkor ezt jeleznie kellene. Nem jelzi: nem tartja. Nyilván ezért írt Radnóti Sándor a Literának (csak az utolsó bekezdést idézem): "Az igazság az, hogy az volt a véleményem Juhászról, amit megírtam, s türelmes szokásom szerint megpróbáltam véleményemet a hivatalos nyilvánosságban publikálni. A Kritika elfogadta írásomat, majd a következő számokban támadások özönét zúdította rám, s végül a főszerkesztő is alaposan kiosztott zárszavában. Az persze lehetséges, hogy cikkem a kultúrpolitikai felhőjáték valamiféle állása szerint éppen kapóra jött és Aczél rábólintott, de erről sem akkor, sem azóta nem tudok semmit."

Juhász Ferenc szerint Nagy László "nem volt okos fiú", de úgy tűnik, néha azért ő maga is beszél hülyeségeket.

Hosszabb posztot kéne írni Juhász Ferencről, de egyrészt már írtam korábban (itt van pl. ez), aztán sokszor úgyis túl hosszúak a posztok, és karácsony is van. De épp karácsonyi ajándéknak szánta a Litera a Juhász-nagyvizitet, itt az első rész (és itt egy rövidebb részlet filmen). Persze érdekes, de ez az interjú, a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján érdekesebb, és a literásokkal is kedves Juhász Kelevéz Ágnessel még kedvesebb (plusz a háttérben a madárfütty).

A költő beszél a literás interjúban arról a verséről, ami az Alföldnél várt megjelenésre: ez azóta meg is jelent, a decemberi számban "Gyermekkor. Ifjúság. Munka. Szegénység." címmel. Juhász kicsit olyannak látszik benne, mint egy Bourbon: nem tanult semmit, és nem felejtett semmit. Megint hosszan (persze kinek mi hosszú), négy és fél oldalban ír meg egy olyan verset, amiben egy jóval rövidebb versnyi szépség van - de az a rövidebb vers ritka minőség. És különben az a gyanúm, hogy valahogy kell is ez a terjedelem: a Dunát se szereti senki végig, tételesen, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, de ahhoz, hogy legyen Visegrád, a Vaskapu vagy a Delta (Budapestről már nem is beszélve), kell az egész Duna, a maga teljes vízgyűjtő-területével és a kevésbé attraktív folyamkilométereivel.

Szépek a versben a hirtelen rövid mondatok: "Mi nagyon szegények voltunk. Szegény szegények", "Ez is volt." És ismét tombolnak a pontos hasonlatok és metaforák: "békák millióinak brekegése volt a megvalósult csönd", "az esőtől erjedt fehér / golyócskákból összeszorzott kisfiú-pénisz alakú szedrek", "a lila golyótányér-gyümölcsű bodzabokor", "a bolhás, / lószaros, tehénszaros fekete por, a büdös sűrű föld-mák". Egy-egy szó is telibe talál: "fekete-fehérfoltos  b a s z a d é k / falusi kutya", és nagyszerűek a tagoltabb képek, pl. amikor a kisgyerek benéz a szemfedő-csipke lyukán, és a szemébe szúr a halott bajsza. Vagy ahogy leír egy gyárat, amelyben egy áramszünet miatt leáll minden, majd újraindul a munka. Egyáltalán, ahogy hitelesen le tudja írni azt a mondatot, amit utoljára, gondolom, hatvan éve lehetett (ha ugyan) igazi lelkesedéssel leírni: "De legszebb mégis a gyár volt". És a furcsa, prózai zökkenések is helyükön vannak: "Itt éltem, ebben a zárt világban, a fővárostól alig húsz kilométerre". Vagy ez (az elején mintha hallani lehetne az öreg Juhász privát élőbeszéd-dikcióját is): "Így volt. Így. Most már más. Itt ülök íróasztalomnál / harmincezer könyv között".

Jó ez, jó az egész Duna.

[Aztán gyanút fogtam, és tényleg: az Alföld honlapján fenn van a vers, nem kellett volna gépelgetnem.]

Priviben már két komoly barátom is jelezte, hogy a) értetlenül áll a Nádasdy-vers előtt, viccnek is rossz, ízléstelenül durva, illetve hogy b) milyen vacak ez a haza-anya metaforarendszer.

Szerintem mégis csak jó a vers. De hiába jó, ízlésekkel tényleg nem lehet vitatkozni. Hogy a kultúra divatosabb terroirjáról válasszak példát, olyan ez, mint a rajnai rizling: hiába kapom fel a fejemet a fantasztikus benzinaromájára, ami nem mellesleg úgynevezett fajtajelleg (a jobb német rizlingeknek érettebb korukra tényleg kialakul egy olyan, erős illatárnyalatuk, mintha autószerelő-műhelybe szagolna be az ember), ha egyszer valaki utálja a petróleum szagát. Vagy egyes kései szüretelésű tokajiakkal kapcsolatban: ugyanez főtt kukoricában.

Szóval.

Nádasdy versei emlékeim szerint általában belső monológok. Egy érett férfi komoly, mégis (miért mégis?) érzelmes hangja stb. (Ha sznobkodni akarnék: "a fájdalom, melyet ez a sohasem szenvelgő, érzelmes zene elénk tár, olyan tiszta, tárgyilagos, pontos, mint emberi gyarlóságunkból, körülhatároltságunkból származó megismerés, hogy a végtelent hiába igyekezzük megközelíteni, és hogy a kétszer kettő itt a földön mindig csak négy, nem öt".) Másrészt a kortárs líra jó nagy részére jellemző valamiféle iránytalan - hol többé, hol kevésbé intellektuálisra hangolt - motyogás. Ehhez képest itt van ez a vers, ami nem egyszerűen megszólít valakit, hanem nagyon is konkrétak a megszólítottjai (túl azon, hogy aki nem tudja kik ezek, az olvashatja a verset a század költőihez vagy csak a magyarokhoz írottnak is), és úgy tűnik, nagyon konkrét dolgokat is mond. (Ezek azonban végül is - nagyon szerencsésen - feloldódnak valami tágabb térfogat távlataiban.)

Nekem már ez a "fiúk" forma is nagyon tetszik, Karinthy bődületes versének felütésére, annak keresetlenségében rejlő erejére emlékeztet: "Nem nagyon hívtatok gyerekek...". A vers már a megszólítással világossá teszi, hogy most ez az érett, komoly, mégis stb. férfi jön, a megszokottnál közvetlenebbül, de ezúttal is azzal a többlettel, ami ő maga. És olyan személyes módon adja át a tudását a nála fiatalabbaknak, hogy fel sem merül, hogy kellemetlenül kioktató lenne - ugyanakkor nem is fölöslegesen finom, sőt a végén elcsattan a zen mester botütése is.

Az anya-haza hasonlat szerintem annyi évtized ugaroltatása után megint termékeny. Nagyon kézenfekvőnek tűnik, de szerintem már elég rég használták a magas irodalomban, most hirtelen csak Lengyel Balázs egy hetvenéves kritikáját találtam: "Ez a föld és ez a haza mindenkinek, aki a tájban él, egyaránt otthona, s mint jó anya egyik gyermekétől sem vonja meg szeretetét." De hát azért ez ugye egész más tónus. (Varga Miklósnak a rockerterpeszt a fáraószobrok statikussága felé továbbgondoló testtartással végigénekelt "Európá"-járól most ne beszéljünk.)

Szerintem megvan a versben az "én is így érzem, csak nem jutott volna eszembe így kifejezni" evidenciája is: "konyhájában ütött-kopott edények, / ami meg új, az tőlünk idegen" (az ilyesmire, mit csináljak, mindig vevő vagyok), illetve tetszik az egész anya-képzetkörtől idegen nyersesége is, vagyis inkább az az ív, ami az első sorok szelídségétől a végének eddig az illúziótlan brutalitásáig vezet. Emellett figyelemre méltó, hogy nagyon hangsúlyos a többes szám első és második személyű igék, birtokos ragok jelenléte, de ez mégsem megy a vers rovására, nem lesz tőle gnómikusan okoskodó. Szóval sok érdekes van benne, túl a megragadhatatlan érzeten, illetve az egyes olvasók saját - kinek milyen - anyaélményén, ami szintén részévé válik a versnek. Egyébként gondolkodtam rajta, hogy táj-, vagy mondjuk istenes versben, vagy akár bordalban is lehetne-e ilyen értelemben írni a "hazá"-ról, és arra jutottam, hogy igen: ígéretes dolognak tűnik két metaforakomplexumot összeereszteni, és megnézni, mire mennek egymással.

Nádasdy Ádám nagyszerű, még egyszer: nagy-sze-rű verset írt, nyilván választ Kemény és Térey hazaversére. A Holmi legújabb számában van, mindjárt idemásolom. Addig elégedjetek meg annyival, hogy amikor olvastam, azt hittem, le kell szállnom a metróról, mert sírva fakadok. Csodálatos anya- és hazavers.

Na!

Nádasdy első két verse is jó, de hát Nádasdy versei mindig jók. Egy érett férfihang szólal meg bennük, és ennek a férfinak a finom intelligenciája az a valami a verseken, amit rosszabb költő esetében szirupnak neveznék. Sanzonok nyersfordításban. Az első versnek, az "Emlékek"-nek például itt az eredetije:

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Gazdaként őrzöm emlékeimet.
Én veszek nekik sminket és ruhát,
Nem tudom, meztelenül milyenek.

Az emlékek szabadon kóborolnak,
hogy mindegyik visszajött: nem lehet.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.

Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Gazdaként őrzöm emlékeimet.
Úgy volt pontosan, ahogy én tudom.

És itt a Nádasy-féle, nagyon szép nyersfordítás:

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Én veszek nekik sminket és ruhát.
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
még az se biztos, hogy mind visszajött.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Úgy volt pontosan, ahogy én tudom.

És most "A hazafiúi hűségről", amiért már önmagában megérte az egész hercehurca a Kemény- és Térey-versek körül. Gyalázat, országos szégyen, ha nem lesz legalább akkora visszhangja, mint amazoknak.

Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni,
mert olyan az, mint az édesanyánk.
Ugyanazt főzi folyton, s hajtogatja:
hogy ezt szeretjük: "Egyél még, fiam!"
Konyhájában ütött-kopott edények,
ami meg új, az tőlünk idegen.
Falán a régi esküvői képük,
"Ugye szép asszony voltam?" - kérdezi.
Sose volt szép. De ne vegyétek észre.
Menjetek el szépen, ne szóljatok.
A cipőnket nézhetjük nagy zavarban,
hogy csúnya asszony az édesanyánk.
S ha fényévnyire van már a szobája,
a távolságon hüledezni kár:
a lába közül bújtatok elő,
a szaga végig ott lesz rajtatok.