Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Elindult az év végi körkérdés idei sorozata a Literán, már vártam. Keresztesi József és Károlyi Csaba válaszai érdekesek, némelyikkel egyetértek, némelyikkel nem. (A kérdés komolyságához egy fontos megjegyzés: decemberi lapokat még alig olvastam.) Károlyi pl. túl puha Kertész új kötetével szemben (aki kíváncsi, szerintem milyen a "Mentés másként", kattintson ide). Abban a kérdésben, mi az év kritikai publikációja, Keresztesivel értek egyet: Beck András kismonográfiát kitevő cikkei Karinthy "Nihil" című verséről. (Annyit tennék hozzá, Becknek van egy további cikke is a tárgyban, a májusi 2000-ben.) Az "Esti Kornél" Károlyi Csaba által kiemelt kritikai kiadását nem tudom, az "Édes Anna" érdektelen: vajúdtak a hegyek.

Károlyi Csabával ellentétben nekem nem tetszett Darvasi "Fá"-ja. Szerintem egyszerűen túl sok benne az üres hely ahhoz képest, hogy milyen súlyokkal van megterhelve: kipukkad. Keresztesi választása, Térey "Protokoll"-ja sem tetszett, a Holmiban megjelent írásában a kritikus ezt a versszakot idézi elsőként: „Tettekre nincs mód, és ez nem derít föl. / Mi előttünk volt, az marad utánunk: / A szertartásrendet átörökítjük. / Segíteni akárkin, megoldani bármit? / Tüneti kezelés a műsorunk". Az egész nem más, mint versbe szedett kommentár, merő ornamentika, ahol a díszeket mintha csak néhány szórendi fogás és innen-onnan szövegkiemelővel összegyűjtött zsurnál- és másféle közhelyek jelentenék (szertartásrend, átörökítés, tüneti kezelés). Úgy érzem, ránézek erre a versre, és látom is az algoritmus zöld számait vékony oszlopokban futni lefelé.

Ami a Litera-publikációkat illeti: Keresztesi választásához nem tudok hozzászólni, netnaplót (Szvoren Edináéra emlékszem), kétflekkent nem olvasok. De Károlyi Csabával egyetértek, a Vajda Miklós-nagyvizit tényleg nagyon jó. Vajdának az egyik legjobb írása különben a Holmi 2010. áprilisi számában megjelent (akkor még nem volt ez a blog) "Én nagy, bús, magyar sörözésem". Lehet, hogy a tárgya csekély (bár ki tudja) - a szerző azt írja meg, hogyan sikerült odahugyoznia egy angol középosztálybeli előszobába -, de az nagyon meg van írva, és irodalomról lévén szó ez a lényeg. Bár lenne valaki, aki - ahogy mondani szokás: mutatis mutandis - ilyen jól írna pl. Trianonról vagy 1956-ról.

Az évnek szerintem több verse is van: pl. Rakovszky Zsuzsa "Napéjegyenlőség"-e a Holmi márciusi számába, épp Keresztesi "A díj" című dalszövege a pizsamás Ex-Symposionból (egy részlet itt), k. kabai lóránt "Engem ugyan ki nem nyal"-ja (mert nemcsak jó, hanem váratlan is a maga versségében), illetve Berzsenyitől a "Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás", mert a Vaderna Gábor és Fórizs Gergely által nemrég felfedezett 1803-as változat az eddig ismertnél három vagy négy versszakkal hosszabb (remélem, mielőbb közzéteszik).

Nekem idei felfedezés volt Petrik Iván mint költő és mint novellista, Székely Örs (csak mint novellista), Lengyel Imre Zsolt (mint kritikus), valamint Petrence Sándor mint olyan. Nem tudom, milyen fachba kívánkozik, de nagyon tetszett Láng Zsolt Markó Bélával készült álinterjúja is a Látóban. Érdekes Mórocz Zsolt interjúsorozata is a Hitelben (bár a kérdésekkel szemben fenntartásaim vannak). A Citrom- vagy inkább Arany Fűzfavessző-díjat Döbrentei Kornélnak adományozom, a decemberi Hitelben megjelent Tisza István-verséért (is).

És í. t.

Elek Tibor kommentárt írt az És-be Bán Zoltán Andrásnak és Radnóti Sándornak a politikai költészetről szóló, ugyanott megjelent levélváltásához (az én megjegyzéseim itt). Elek lényegében Radnótinak azzal a sarkos állításával vitatkozik, hogy Petri az utolsó politikai költő. De a kijelentés alighanem azt jelenti, hogy Petrinek nagy költőként a politika éppoly természetes közege és ihletője volt, mint a szerelem - és ennyiben szerintem helytálló.

Hogy mások is írtak politikai témában - ezért vagy azért - jelentős verseket? Ez így van. Elek névsorolvasást tart - külön felhívva a figyelmet arra, hogy a Radnóti "negligálja például az egykori »urbánus-népi vita népi oldalá«-nak maradékát, illetve annak politikai líráját". A "galériából" Nagy Gáspárt emeli ki, a "A Fiú naplójából" és "Öröknyár: elmúltam 9 éves" című (ugyanazon a linken, kicsit lejjebb) verseket. Csakhogy az előbbi szerintem elég közhelyes, könnyen dekódolható, mindössze egyetlen értelmezést sugalló alkotás: publicisztika verssorokban. A Nagy Imrét monogrammal is megidéző másik vers pedig - az Új Forrás bezúzatása ide, az ebből jogosan fakadó kultusz oda - kimondottan rossz. Voltaképp inkább gesztus, mintsem vers: érdeme - nem csekély érdeme és jelentősége - kizárólag politikai.

Az én ízlésemtől Nagy Gáspár költészete viszonylag idegen, de azért nem nehéz érdekes verseket idézni tőle. Viszont éppen ezért nem értem a kedvelőit: az említett kultuszverseknél összehasonlíthatatlanul jobb, és a Kádár-kor fojtogatva fenyegető szürkeségét náluk sokkal jobban idézi meg a "Zónaidő" vagy a "Változat" . (Az "Állsz a hózuhanyban" pedig - ugyanebből a kötetből; nem politikai vers - majdnem hibátlan, úgy érzem, szinte csak a végét nem sikerült megoldani.) Márai, Határ Győző megidézése, Trianon vagy az erdélyi magyarság helyzetének szóvá tétele a maga korában ugyancsak fontos gesztus volt (sőt, annál több is), de a versek mint versek nekem alig szólalnak meg. (Ennek a költészetnek külön tehertételét jelentik a zárójelhasználattal visszaélő, lejárt szavatosságú szóviccek: "e hazá(r)dnyi kis sziget", "kitart(ó/ott)an", "Nyári ki(be)számoló".)

Elek Tibor a politikai költészettel kapcsolatban sok mindenkit említ, de például Háy János alkalmi "Tiborc-rap"-je ebben az összefüggésben szerintem szóra sem érdemes, és Kovács András Ferenc "Saltus Hungaricus"-a is inkább csak rímes kommentár, merő illusztráció.

Ámazonbande Kányádi! Elek őt is említi, de kár, hogy címet nem mond, mert szerintem "A ház előtt egész éjszaka"  című "megfigyelésvers" a magyar irodalom váratlan és titkos remekműve, fényévekkel jobb a túlhájpolt "Egy mondat a zsarnokságról"-nál. (Filológiailag fontos, amit Elek mintegy mellesleg jegyez meg: hogy Kemény István "valódi jelentőségénél nagyobb figyelmet" kapott verse mögött Orbán Ottó - különben szerintem nem túl nyomós - "Édes hazám"-ja állhat.)

Lenne még ez meg az, pl. a FÉLonline-on Fehér Renátó cikke, aki figyelemre méltóan rövidre zárja az Elek Tibor által felvetett kérdést - "(emlegeti Nagy Gáspárt, Szilágyi Ákost és másokat, sokakat), de mintha azt nem venné számításba, hogy az emlegetett időszakban, mondom, a mi eddigi életünkben ezek a kísérletek (még a kilencvenes évekbeli Petrié is) viszonylag súlytalanok maradtak" -, szóval lennének még dolog, de ha kitérnék rájuk, azzal már szétfeszíteném amúgy is elasztikus kereteimet, és vészesen lecsökkenteném az alvásomra fordítható időt.

A novemberi 2000-ben Halasi Zoltán szépprózát közöl. Ez az írás egy nagyobb munka részlete, amely a lábjegyzet tanúsága szerint Lábjegyzet címmel „társszövegként” fogja kísérni az Auschwitzban meggyilkolt Jizchak Katzenelson 1943-44-ben íródott, jiddis nyelvű holokauszt-poémáját (Ének a kiirtott zsidó népről, ugyancsak Halasi fordításában). A kötetet tavaly a Palatinus kiadványaként harangozták be a Literán – itt olvasható belőle egy részlet, illetve egy kísérő szöveg –, a mostani híradás szerint a Kalligram hozza 2012-ben.

Annyi ebből a két mutatványból is látszik, hogy Halasi kísérő anyaga nagyobb szabású és nagyobb igényű a megszokott utószavaknál. Ám míg a literás szöveg, mondjuk így, történelmi helyzetrajz, addig ez az új közlés három monológ füzére: az elsőt egy lengyel vasutas, a másodikat egy treblinkai zsidó fogoly, a harmadikat egy kimenőn lévő SS-altiszt mondja. A szöveg ereje legfőképpen abból fakad, hogy mindhárom beszélő nyilvánvalóan más és más fénytörésben láttatja ugyanazt a tárgyi világot, technikai masinériát, cinizmust és elvetemültséget. És ily módon, e hármas fénytörés révén igyekszik Halasi a tudást (a történeti tények ismeretét) a tapasztalathoz közelíteni, én úgy hiszem, sikerrel. A holokausztról rengeteg minden tudható, de ahhoz, hogy ezt a tudást a jelen időbe helyezzük, tehát hogy ne a régmúlt egy lezárult-iktatott eseményeként tekintsünk rá, efféle írásokra van szükség.

Csak most néztem meg az októberi Tiszatájt (a honlap is ezt jelzi frissen megjelentnek). Az öt kritikából háromba olvastam bele, de egyik sem csinált kedvet a recenzeált könyvhöz, őszintén szólva a kritika végigolvasásához sem. Bod Péter Egressy Zoltán "Szaggatott vonal" című könyvéről például három oldalt írt, amiből az első fél oldal arról szól, hogy az "Aparegény" alcímet viselő könyv valójában "fiúregény". (A kritikus idéz egy interjút, amiből kiderül, hogy az alcím kiadói igényre született: mintha így jobban el lehetne adni a könyvet - amit kétlek.) Itt egy mondat az írásból: "A szöveg döntő többsége az apa nélkül felnőtt gyerek lelki defektusának kórrajzát dokumentálja, amelyben a rossz érzések magától értetődő természetességgel bukkannak fel az elbeszélői emlékezés során." Ilyen tónusban bizonyára az "Édes Anná"-ról,  "A varázshegy"-ről, de még a "Piszkos Fred, a kapitány"-ról is lehetne írni - "a társadalom kivetettjeinek és különösen a tengerészek legalsó rétegének iránytalan sodródását groteszk, de együtt érző humorral bemutató kalandregény-paródia" -  de sok olvasót ezzel aligha lehetne szerezni a könyvnek.

Akkor érkezett meg a vonatom, amikor Temesi Ferenc Bartókról szóló regényrészletét olvastam. Az anekdotikus elemekkel, szakkörökben bizonyára unalomig ismert zenészpoénokkal telepakolt, jól megírt szöveget addig mindenesetre élveztem.  ("Tudja, miből tudom, hogy hamisan játszik?" - "Nem." - "Hogy mozog a vonója." Vagy: a brácsa valójában ugyanakkora, mint a hegedű, csak a hegedűsök feje nagyobb.)

Csehy Zoltán, a nekem addig nem túl izgalmas antikizáló korszaka után, néhány éve nagyon jó verseket ír, a két évvel ezelőtti Alföldben megjelent "Webern halála" szerintem egyszerűen bődületes. Sajnos még senki sem tette fel ezt a több oldalas verset a netre, az Alföld pedig elég fukar kezekkel méri az archív anyagait, pedig nem hiszem, hogy ha elérhetővé tennék mondjuk a teljes 2009-es évfolyamot, az az aktuális számot annyira kannibalizálná. Egy jó részlet az egyik mostani - egyébként nem olyan emlékezetes - "szonettből": "Ó, ez az emelkedettség! / És a megmagyarázhatatlan sorrend. / Vissza a leütések / hidegébe, hogy az ujj hártyásodjon szinte, // és vörösödjön, mintha ujjá fagyott / vér lene csak, / a bőr érzékszerve nélkül."

Ignácz Ádám írása (alcíme szerint: "Széljegyzetek Arnold Schönberg és Ferruccio Busoni Liszt-recepciójához") nemcsak egy esetleges műveltségi vetélkedő fődíjas kérdésének megválaszolásához jöhet jól, de tényleg nagyon érdekes is. Schönberg írása mintha Schönbergről szólna inkább, mint Lisztről (ami nem baj, csak feltűnőbb a szokásosnál), pl. ez a mondat: "a lényeg, a slendrián, a divat, a tudatlanság, a közönségesség, az irigység, az intrikák, a tehetségtelenek és középszerűek sikere, a valóban jelentős művészek sikertelensége, a simulékonyak jól fizetettsége és a makacsok nélkülözése - ez mind ugyanolyan maradt, mint korábban volt."

Bán Zoltán András "Balcsillagzat (avagy Öregkori bűnök)" című regényrészlete is akkor izzik fel, amikor zenéről van szó, bár aligha tévedek abban, hogy a két beszélő megszólalásainak módja amúgy is roppant zenei, mármint abban az értelemben, hogy a bekezdéseknek, mondatoknak valóságos dallamívük van, amely egyébként sokszor megszólítástól - "Ambrus." ... "Ambrus." - megszólításig tart. Kandra - engem nagyon zavart, hogy csak viszonylag későn jöttem rá, hogy az ezt a nevet viselő szereplő is férfi - egy ízben "harap egy katona disznósajtot". Az én nyelvérzékem szerint katonát nem lehet harapni, csak hamm, bekapni (ráadásul önmagában disznósajt nem is lehet katona), hiszen ez afféle mikroszendvics. Amit - és ahogy - Bán Liszt "Unstern" című kései zongoraművéről ír, az szintén nagyon érdekes, sőt meghallgatva a darabot, valósággal kísértetiesen pontos: "olyasvalaki dörömböl itt, akit élve temettek el." (Két előadást is idelinkelek a Youtube-ról: az egyik legutóbbi hozzászóló szerint ez "legalább kétszer gyorsabb a kelleténél", úgyhogy körülnéztem lassabbért, de általában nem jó a hangminőség, ezé meg hiába megfelelő, ha "egy kicsit túl lassú". Ezeknek a kommentelőknek semmi sem elég jó.)

Csörömpöl, zörög "ő" s "ö": költőnő s költő csöndbörtönből tör. Pöfögsz: csökött görcsök? Zsörtölődsz: fölös körök? Röhögsz: tökös örömök? Dönts!


Varró Dániel: Egyhangú ringató (részlet), még az idei 5-ös Bárkából:

Pötty örömöm! Gyöngyöm!
Örökös bömbömöd könyökömön jön,
könyökömön!
Önnön csökönyös kölykömön
örökkön rökönyödöm.


Szabó T. Anna: Pörölő (Mozgó Világ, december)

(Szülők mondják)
Ördögkörből bökölődtök!
Föltöltőkön tökölődtök!
Könyököltök, sört öntötök!
Lődörgő kölykökön győztök!
Lökött köldökhöz öltöztök!

(Kamaszok mondják)
Örökkön zsörtölődtök!
Pöröltök, költözködtök!
Körömpörköltöt főztök!
Főnökhöz dörgölőztök!
Ködös nőkhöz költözködtök!


Ős költő jön: Édes Gergely - Szőrköntöst öltő bölcsről (1793)

Bölcs! Szőrköntöst ölts, örömödhöz több örömöt tölts,
    Könny-özönök közt nyögj: jöjjön öröm, könyörögj.
Úgy kurucúl bút futsz, úgy rút bún túl kurucúl jutsz.
    Úgy múl rút hurutunk s Burkusul uccu futunk

Nem csodálom, hogy a Fiatal Értékteremtő Lap címe helyett inkább a rövidítést, a Fél-t használják a netes irodalmi folyóirat urai, illetve - mivel a fel.hu domainen a Vatera jön be (de tényleg: miért?) - a felonline-t.

Végigolvastam mindent, ami elérhető a címlapról, illetve itt-ott tovább is kattintgattam. Gyöngyösi Megyer beszámolója Kemény István PIM-beli köszöntéséről rokonszenves és informatív, így kezdődik: "Elsőként Csorba Csilla, a PIM főigazgatónője köszöntötte az ünnepeltet és a megjelenteket. Beszédét s a magyar nyelvet addig sanyargatta, míg valamilyen jelentésében a kemény szót bele nem sikerült szuszakolnia (tuszkolnia) minden mondatba. Talán szerencsésebb lett volna, ha – ahogy azt a Magvető képviselői tették – szürke, felejthető néhány mondatot mond." És - majdnem - így ér véget: „»A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerű embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenből idevetődött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?« - meséli Esti Kornél. A három szempont különválasztása tényleg német szellemet igényel, mindenesetre Bartis Attila gondolatai építőek voltak valamelyik tekintetben". (Ez alapján a cikk alapján a szerző Tóth Krisztina "Pixel"-jéről szóló kritikájától többet vártam.)

B. Horváth László jelentése Kemény Lili kötetbemutatójáról semmi különös, eltekintve attól az adattól, hogy a költő öt nyelven olvasta a Harry Pottert. (Ez komoly dolog, hogy mást ne mondjak, az egyik művelt barátomat pl. megelőzi egy nyelvvel - ő ráadásul nem is olvasta végig a könyveket. ...De nem, a latint elfelejtettem, szóval neki is megvan az öt. Az akkor épp a Világbanknak dolgozó húga Londonban vette meg neki a latin fordítást. A bolti eladók kelletlenül mutatták, hol találja, majd amikor azt hitték, hogy nem hallja, az egyik odaszólt a másiknak: "Cicero bezzeg nem megy, mi?") Arató László - Kemény Lili  korábbi gimnáziumi magyartanára, egy magyartanárikon - laudációja viszont igazán nem olyan rossz, mint amilyennek B. Horváth leírja.

Patkó Levente "Haj"-a annyira tetszett, hogy mindent elolvastam tőle az oldalon, de be kellett látnom, hogy eddig ez a legjobb írása. (Nem hosszú, érdemes kattintani.) De a "Családunk" is érdekes, az utolsó mondata (korábban az elbeszélő elmondja, hogy a válás után az apa és az anya miden képét elfelezte ollóval): "Amúgy a válásban a legfurább, hogy az anyám ugyanabba a házba költözött külön, ahol apám a régi lakásban maradt. Így minden jobb arcom a hetediken, minden bal meg a negyediken található."

Kántás Balázs Krusovszky-kritikájában van valami leckefelmondós, de ez a megfigyelése pl. helytálló: "Ugyanakkor az a benyomásunk is támadhat, hogy a kötet versei mintha helyenként túl halkszavúan, olykor erőtlenül szólalnának meg, példának okáért mind az első, mind pedig a harmadik ciklus vége tájékán, s mintha az egészen szélsőséges minimalizmusra törekvő, legrövidebb versek (...) sem szólnának elég átütő erővel." Krusovszky néha kissé túl fontoskodva motyogó, és olykor a komor blöffig követhetetlen versformálásában én azt érzem valamelyest hamisnak, hogy - egy már-már perverz esztétikai aszkézis jegyében - nem látszik tudni valamiről, amiről pedig tudnia kell: a jó vers primitív öröméről.

Mokos Judittól "Az üvöltő ember" című novella inkább gimnáziumi, mint egyetemi lapba való.

Ugyancsak Kántás Balázs írt Kemény Lili kötetéről recenziót. Ő is jön a bátorsággal, mint Horváth Dorottya, aki "gratuláció" alcímű és ambíciójú kis cikkében ezt írja: "Tizennyolc évesen kötetes szerzővé válni veszélyes dolog". De nem tudom, mi ebben a veszélyes vagy bátor. Ez kéne, hogy legyen a normális: ha összejön elegendő jó vers, ki lehessen adni kötetben. Bátor az lenne, ha pornózna, már bocsánat. Különben vicces, ahogy a huszonnégy éves kritikus osztja a tizennyolc éves költőt. (Meg ahogy precízen bekalibrálja, hogy K.L. "a huszonhárom-huszonöt éves nemzedéktársai szintjén szólal meg". Én olykor bizony a huszonöt - huszonhét és fél esztendősek hangját is hallani vélem. De persze lehet, hogy csak a hideg dunai szél nyomkodja az ablakokat, és akkor az.)

És itt legyőzött az álmosság.

Ezt a lapot Pécsett szerkesztik, évente négyszer jelenik meg, az impresszum szerint Pécsen kívül (na, hol?) a budapesti Írók Boltjában kapható. Mindenesetre nem helyi érdekű kiadványról van szó – ebben a lapszámban egyetlen anyag foglalkozik pécsi témával, az Európa Kulturális Fővárosa-évad tanulságaival, és erről sem gondolnám, hogy külső szemmel érdektelen lenne. Egy párhuzamos interjúról van szó, Kiss Tibor Noé kérdezi Patartics Zorán építészt (aki közreműködött a projekt korai szakaszában), illetve Szuhay Márton közösségfejlesztőt az EKF-év tapasztalatairól; a válaszokból kirajzolódó kép nem túl rózsás persze.

A további anyag tisztán irodalmi. Z. Varga Zoltán alapos és fontos recenziót közöl Varga Mátyás 2009-es kötetéről, a hallásgyakorlatokról, Fekete Richárd pedig hosszú tanulmányt Kemény István politikai költészetéről, Az irónia és a gyűlölet kora címmel. András Csaba a Batman – Arkham elmegyógyintézet című képregénykötetet veszi szemügyre: ez a könyv se mai gyerek, a magyar megjelenés 2008-as, de a szöveg érdekes. Kár, hogy a laptervező egyébként nagyon izgalmas vizuális ötleteinek az áradata itt zúgva-bőgve töri át a gátot, és ennek a  recenziónak az első oldalán, a szemcsés-rózsaszín háttérre nyomott betűknek köszönhetően, némileg nehéz átrágnia magát az olvasónak.

Kun Árpád regényrészletet publikál, a regény címe Boldog Észak, a regényrészleté: Az elütött varacskos malac. Egzotikus afrikai környezet, afrikai elbeszélő-hős, készülőben egy másik világba, Norvégiába. Messzemenő következtetéseket nem lehet levonni e kétoldalas részlet alapján, de érdekesnek tűnik a dolog.

Gál Ferenc és Szolcsányi Ákos versei nem hagytak különösebb nyomot bennem, ellenben a lap elején Gaál József avantgardista szövegkollázsán elméláztam egy darabig. („SZÉLLEBÉLELT BETONPALÁST”! „KILYUKADT URNÁK SELEJTES SZÉRIÁJA!” „ÁRKÁDOK SPIRÁLJA”! Sőt: „ÉRCNÉL KEMÉNYEBB FÁKLYALÁNG”! Már-már kezdi az ember a nyolcvanas években érezni magát.)

Két verset közöl Szita Szilvia, az alaptónusuk a visszafogott, decens bánat („Azóta csak a kávéfőző kotyog. A vasárnap reggel / szokatlan csöndjében visszakapják hangjukat a tárgyak”), bár az én ízlésemnek talán túlzottan is visszafogott, számomra valamiféle élesség hiányzik belőle.

Sajó László verse, a Janus Pannonius búcsúja Galeottótól disztichonokban íródik, míg végül a beszélő (Janus maga) úgy nem dönt, hogy hagyja az egészet a fenébe, mostantól magyarul fog írni, és befejezésképp a saját sírversét már egy rímes ötsorosban fogalmazza meg. Na, ebben a versben az élesség direkt programmá válik:

Nyaltam sok kurvát, Lúcia, Pindola, s még
mennyi fiúcskát, férfit, lányt, uriasszonyt, és mind
nyalta a seggemet és jaj, nyalogatta herém.
Már ezután a hatalmas, s persze, igazságosnak
mondott Mátyásom nagy valagát nyalom én.

Az ötlet jó, de valami hiányzik a versből. Az anyaga, a szöveg szövete nem kelti azt az érzést, hogy apokrif Janus Pannoniust olvasunk: az imitatio helyett inkább a szituáció érdekli Sajót. Ez lehet, hogy védhető döntés. Ámde az, hogy Janus a latin nyelvet magyarra váltaná, olyannyira anakronisztikus ötlet, hogy aligha vehető névértéken.

Izsó Zitától kilenc verset közöl az Irodalmi Páholy, négy oldalon – nagyon helyesen. Mindegyik vers vagy jó, vagy igen jó. Mindegyik konkrét képből indít, majd innen nagy sebességgel kezd emelkedni. Az első, a nem fáj például így kezdődik:

Örökbefogadott lány volt.
Piros szájrúzzsal, fekte szemhéjtussal
próbálta magára rajzolni
nevelőanyja arcvonásait.

Eleinte csak a szoknyáját nézted,
mindig tiszta volt, mint a lefelé fordított csésze,
amiből még senki sem ivott.

És így tovább, huszonöt sorban pontosan fölskiccelve egy roppant sérülékeny, introvertált karakter rajzát. A többi vers is hasonló erényekkel bír: plasztikus és szellemes képek, metaforák, gazdaságos építkezés, jó arányérzék.

Még egy rövid szerkesztői jegyzet a végére, és azt hiszem, meg is volnánk: harminckét oldal az egész, de – ahogy a hozzáértésben megőszült, bölcs szakkomentátorok mondják a sporttévében egy-egy focicsapatról – össze van rakva rendesen. Négyszáz forintba kerül, egy korsó sör ára, megér ennyi pénzt.

A Nagyvilág, még szeptember-októberben, Czeslaw Miłosz-számmal jött ki (1200 Ft, de fenn van a neten, itt). Az összeállítás érdekes, de lehetett volna jobban szerkeszteni, például a Franaszek-féle életrajzrészlethez jegyzeteket mellékelve, mert az egészet (a részt) különben csak a beavatottak értik. (Pl. hogyhogy Miłosz gyerekei Amerikában születtek?) Még nem olvastam mindent - nyilván nem is fogok -, de a Dosztojevszkijről szóló beszélgetés érdekes, "Az akarat legendája" pedig nagyon okos, ilyen mondatokkal:

A lap Vörös István fordításában közli Miłosz "Orpheusz és Eurüdiké" című versét, amely idén már a 27-es Műútban is benne volt, Gömöri György fordításában. Az utóbbi sokkal jobban tetszik, bár nem tudom, pontosabb-e. A hangütés mindenesetre természetesebb, illetve nyersebb, mint Vörösnél: Csak az első versszakokat másolom ide, de a fordítók nevére kattintva a teljes versek olvashatók valahol a pdf-ekben:

Gömöri:                                               Vörös:

A járdán állva Hádész bejáratánál                          Hádész nagy kapuja előtt a járdapadkán
Orfeusz összekucorodott a csípős szélben,             Orpheusz összehúzódik a heves szélverésben
Ami tépte kabátját, ködgomolyokat sodort,            Mely kabátját cibálja,ködgomolyokat sodor,
S vergődött a lombok között. Az autólámpák          A fák levelébe hempereg, őrjöng. Az autók fényeit
Kihúnytak, valahányszor lejjebb nyomult a köd.      E-elnyeli a köd,ahogy mindened átörvénylik.

Tétován állt meg a beüvegezett ajtók előtt,           Az üvegezett ajtónál megtorpan, Orpheusz bizonytalan
Lesz-e vajon elég ereje a végső próbatételre.         Hogy lesz-e elég ereje az utolsó megpróbáltatáshoz.

Emlékezett szavára: „Te jó ember vagy”.               Felesége egyszer azt mondat: "Te jó ember vagy."
Nem nagyon hitt ebben. A lírikusok, általában,       Nem nagyon hitt neki. Tudta, a lírai
Ezt tudta jól: hideg szívűek.                                 költőknek rendszerint hideg a szívük.
Szinte feltétel ez. A művészet tökélyét                  Ez majdnemcsak kötelező. A művészi tökély
Cserébe kapja az ember ezért a bénaságért.         Ilyen fogyaték árán érhető el.

Később Vörösnél pl. ezt olvasni: "Érezte saját vére ritmusát", ahol a "saját" elég fölöslegesnek látszik. Máshol így fordít valamit: "Átláttak rajta a közöny szívéig", amit Gömöri így ad vissza: "Mintegy elnéztek mellette, közömbösen a múltra". Nem tudom, kinél van az igazság, de mind a kettő aligha lehet pontos. (Vörösnél érdekes Arany-utalás ez a sor: "A lantot, a lantot szorította magához". Ez a fordítás különben élénkebb színekkel, nagyobb mozdulatokkal dolgozik: a Vörös-féle szakadék pl. "csendokádó", szemben Gömöri "roppant"-jával.) Szóval érdemes összeolvasni a két fordítást annak is, aki nem szokott ilyesmit csinálni.

Azt hiszem, a Tekintet a legcsúnyább irodalmi folyóirat: egészen gnómszerű, eredetieskedően zömök formátum, példátlanul rút címlap, és tökéletesen semmilyen belívek. A legfrissebb számba, mint egy újságosnál láttam, Kenyeres Zoltán visszaemlékezést írt két Kádár-kori irodalomtörténész-bölényről, Szabolcsi Miklósról és Király Istvánról. Ezeket, a Juhász Ferenc-verset és még valamit, amire most nem emlékszem, el fogom olvasni könyvtárban. Most még az október-novemberiből emelném ki a "Sóhaj, elalvás előtt"-et. Egy kivégzésre váró olasz grófról írja a versben Juhász (a "gumi ipszilon" miatt másolom ide):

Mint egy kecskebéka a drótfonat széken,
szögletesre hajtva ült fehér ingében,
gumi ipszilon a hólyagpúp fehéren
hózentráglija s parancsra vártak a kréta-arc katonák!

És az se rossz, hogy "Élni akarok még, mint a frontkatonák!" (Ezután pedig még három "élni" jön, mint Heltai Jenőnél: "De addig élni..., élni, élni! / Különbül, mint a többi bamba. / Legyen övék a csönd a béke, / Én mosolyogva, fütyörészve / Megyek a szép bizonytalanba...")

Tandori "Hunyady-Brody kollázs"-a talán most alkalmibb írás, de ebben is van egy-két érzékeny rész, például ahol arról ír, hogy nem szereti a "somolyogni" szót, vagy amikor belenyugvóan egyszer Sándorkának nevezi Alexander Brody nagybátyját ("szerte e városban így nevezték Hunyady Sándort, na, elfogadom"). Érdekes a Tolsztojról szóló nanoesszé is. A legjobb, amikor egy Molnár Ferenc-anekdotát (hogy elhibázott szívlövését, eredménytelen öngyilkossági kísérletét követően csak attól fogad el tanácsot, aki sikerrel járt) ismertetve ezt mondja:

"Sorozatos szívlövésemnek számít, hogy - lelkem rajta! - azt mondom (és érzem), én már semmit többé, soha életemben, (írni) nem akarok, irodalmi művet, kritikát etc., vallomást és Paddington medve történetén kívül műfordítást se. (Ő meg, félek, piacos egünk alatt nem fog folytatódni a 6. kötettel. Ám legyen.) Tehát életemben nem akarok többé senkivel semmit (írásosan) közölni. Ámde...mit beszélek? Honnét tudhatnám, mi az, »most már mindhalálig« nem érintkezni senkivel? Majd ha megtudtam, gyakorlom. Addig megalkuszom."

"Óvatlan lépések egy új kánon felé" - ezzel a címmel írt Mezey Katalin előszót a novemberi Magyar Naplóba. Mint a cikkből megtudtam, a magyar EU-elnökség alkalmából megjelent egy "Magyar kulturális kalauz" című kötet, amelyben huszonöt oldalon Vasy Géza foglalja össze a magyar irodalom utóbbi kilencszáz évének történetét. Ez bizonyára derék dolog, de mivel új felfedezésről nem lehet ilyen terjedelemben beszámolni (nem is ezért írják ezeket az összefoglalásokat), az ilyesmi csak arra jó, hogy afölött mélázhasson az ember, hogy ki maradt ki.

Mezey Katalin Áprilytól Wass Albertig tartó húszfős összefoglalásából én három-négy szerzőt futólag is csak alig ismerek, de a legtöbben saját olvasmányélményeim szerint is hoztak létre maradandónak tűnő (figyelem: oxymoron!), olvasásra igazán érdemes műveket. Viszont hogy egy eredetileg nyilvánvalóan külföldi fogyasztásra szánt, csekélyke összefoglalásban felmerüljön valaki neve, ahhoz remekművek kellenek, lehetőleg több is. A Mezey Katalin listáján szereplő szerzők többsége Vasy Géza szerint feltehetőleg nem írt elég ilyet (szerintem egy-két esetben téved) - vagy, hát istenem, kifelejtette őket. (Mint - csak erre tudok gondolni - Grendel Lajos Tar Sándort.)

De most őszintén: annak a külföldinek, aki egy ilyen kis - komolyabb lexikonszócikk-terjedelmű - írásból tájékozódik a magyar irodalomról, rögtön hallania kell Áprily Lajosról, Herczeg Ferencről vagy Tamkó Sirató Károlyról? Amikor Nemes Nagyról is, aki mégiscsak az egyik összekötő kapocs a Nyugat és az újabb magyar költészet között, és ezért rendkívül nagy a helyi értéke - egyetlen mondat van? Hogy Bródy Sándor vagy Nyírő József nélkül ne lehetne érvényes képet rajzolni a múlt század magyar irodalmáról? Ugyan már! Miért ne lehetne? Olyat, amilyet egy ilyen kiadványba szokás - távlatit -, biztos lehet. Vasy Géza gépen szállt e táj fölé, és ha valakinek ez a sétarepülés felkeltette a figyelmét, majd máshol utánanéz annak, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály, vagy mondjuk (ami azért érdekesebb kérdés), hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

És hogy nálunk "több száz évre visszamenően" vitatkoznak "még klasszikus íróink életművének értékeiről is"? Igaz, például Zrínyi helyett vagy százötven évig - nagyjából Kölcseyig - a ma már senki által nem olvasott (pedig nem rossz!) Gyöngyösi István volt a régi magyar elbeszélő költészet sztárja. Na és? Mezey Katalin szerint máshol bezzeg "a legtekintélyesebb ítészek konszenzusán nyugszik a kánon." André Gide - elég tekintélyes? - állítólag ezt felelte, amikor azt kérdezték tőle, hogy ki a legnagyobb francia író: "Victor Hugo, sajnos".  Homéroszt a középkor folyamán senki nem olvasta nyugaton, Petrarca áhítattal hurcolt magával egy eredeti, görög nyelvű példányt, de egy kukkot sem értett belőle. Shakespeare-t tudtommal a XVIII. században fedezték fel. "Épít, ront az idő lelke, ezer csudát. Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad" - ahogy Berzsenyi mondja, akit egyébként nem egy huszonöt oldalas kis kompilációból, hanem a Mezey Katalin által is idézett három böszme kötetes akadémia irodalomkönyvből sikerült kihagyni.

Vasy Géza vállalkozásban az égvilágon semmi "hajmeresztő" sincs: ilyen tömör összefoglalásokra, figyelemfelkeltő írásokra is szükség van, de hiba volna azt hinni, hogy az efféle kis merülőforralók rotyogtatják az irodalomtörténet kondérjait.

"A rangsorállítás többnyire a kultúrpolitika fegyelmező eszköze" - írja a vége felé Mezey Katalin. Szerintem minden rangsornak az összeállító neve jelenti a fedezetét. A mindenkori kultúrpolitika - és kedvezményezettjei - által összeállított rangsor mint rangsor ab ovo bóvli, legjobb esetben reklám.