Folyóméter - folyóiratfigyelgető

A novemberi Látóban "Yoko Ono" címmel jelentetett meg verset Szálinger Balázs (akinek "Zalai passió" című vígeposza a maga nemében egyik kedvencem - kár, hogy a neten nincs belőle semmi). Nagyon szeretem, ha a popkultúra kulisszái, kellékei, szereplői jó versekben tűnnek fel, és ez ilyen. Aki rest kattintani, annak itt egy jó versszak belőle:

          Születni kell a teljes múzsaságra,
          Ugyanúgy küldetés: kevesen vagytok,
          Rámentek ugyanúgy, hiszen nevetség
          Vagy gyűlölet talált tárgyai lesztek,
          Egy név fölött porosodó keresztek,
          Melyeken csak egy örök, s az a név.

 És még egy:

          Köszönjük, hogy itt voltatok velünk,
          Mi adhattunk értelmet a bukdácsoló
          Életnek, ami belétek szorult,
          Megosztottátok velünk a saját
          Küldetéstudatunkat, hogy tibennetek
          Fölismerhettünk valami mirajtunk
          Túlit, ami nélkületek nem lenne.

A novemberi Kortárs elején egy költői versenyre érkezett pályaművek állnak, sorrendben Bertók László, Filip Tamás, Gergely Ágnes, Győri László, Markó Béla, a Reményi József Tamás–Tarján Tamás szerzőpáros, Sajó László, Tandori Dezső, Tóth Erzsébet, Tőzsér Árpád és Vári Fábián László művei. Meghívásos verseny volt, „Aludjál hát, szép természet” cím alatt – ennek a sornak, illetve még két további Petőfi-sornak kellett szerepelnie a költeményekben, illetve az „ősz, bor, szerelem, halál” témakörök valamelyikébe kellett illeszkedni. A szerkesztőség végül is nem osztott ki helyezéseket, mindenki megkapta a jutalmat, egy-egy palack egyedileg címkézett somlai bort, a Kreinbacher Birtok Taposó-kút cuvée-jét.

Ha a lap szerkesztői – ez valahol érthető is egy efféle játékos verseny alkalmával – nem is kívánták behajítani a viszály aranyalmáját a magyar költészet szent ligetébe, a folyóirat-olvasó ezt óhatatlanul is megteszi. Bekiabálnám hát a pálya széléről a végeredményt: szerintem Gergely Ágnes nyerte a versenyt. A vers címe: Petőfi posztumusz levele Aranyhoz. Íme, az első két versszaka:

Lóháton az egész nemzet.

Rég megértek a nyarak.

Elsodort a büszkeségnek,

Sorsnak érzett indulat.

Követett egy hang, kimélet

Vagy józanság volt talán –

Nagy költő vagy, mit vitézkedsz

Bem tábornok oldalán?

(Ezután még három szakasz következik, és utána a zárás:)

Meghaltam, de él a császár.

Még majd hozzánk látogat.

Igazad volt, drága Jankóm,

Írd A walesi bárdokat.

A lapszámot Bács Emese képeivel illusztrálták. A vászon mellett olykor deszkára, farostra, lábtörlőre pakolja föl a budapesti utca kortárs kietlenségét, szuggesztíven és hátborzongatóan. A 2011-es festményeire itt lehet egy pillantást vetni (az oldal tetején pedig visszalépni a további munkákhoz), ezekről beszélek.

Az októberi Hitelben folytatódik Mórocz Zsolt nagyon érdekes és értékes, ugyanakkor nagyon aszimmetrikus interjúinak sorozata. A tudósokkal folytatott beszélgetések olvastán az az ember benyomása, hogy a riportertől nem idegen a makacsul nyugtalan tudománytalanság és egyfajta fantomokkal hadakozó nemzeti hevület. Az előbbi főként a hun- és sumerológiai elfogultságokban manifesztálódik (bár ebben az interjúban kevésbé, mint a Szörényi Lászlóval és a Tóth Endrével készült beszélgetésben), az utóbbi az olyan megjegyzésekben, amelyek pl. "a magyarságukat nem vállalókra" utalnak.

Nem akarok a ténylegesnél naivabbnak látszani: biztos van, aki, ha nagyon kiélezzük, akkor inkább (jobban, elsőrendűbben, szívesebben) tekinti magát mondjuk európainak vagy embernek, mint magyarnak. (Ott vannak mindjárt a portugálok.) De hát vannak kérdések, amiket nem szabad nagyon kiélezni, mert akkor sebeket ejtenek, nemde. Vajon a sumérok közt (jó, hogy nem mindjárt a Szíriusz Alfán) keresni a magyar identitást vagy a Szent István - a kétségkívül messze legjelentősebb magyar történelmi személyiség - által alapított, kereszténységgel ezer éven át, bár talán még így sem eléggé átitatott Magyarországon "úgynevezett pogányság"-nak nevezni a pogányságot - nekem úgy tűnik, mintha inkább ez volna az, ami a magyarság nem vállalására emlékeztet.

De megmondom konkrétan: olyan ez, mintha a búbánatos magyar történelem súlypontját ezeknek a furcsa rokonszenveknek a jegyében el akarnák mozdítani az elmúlt ezer év ilyen-olyan, de azért tudományosan mégis csak dokumentált koordinátarendszeréből, és valami sokkal korábbinak (de annál jobb, mert annál ködösebb) vagy valóságosabbnak, igazibbnak, mélyebbnek tételezett (de annál megfoghatatlanabb) tartalmak örvénye felé taszigálnák.

A nomadizmusról és a magyar őstörténetről szóló beszélgetés riportalanya, a régész Fodor István persze a korábban meginterjúvolt tudósokhoz hasonlóan ezúttal is kifogástalanul tárgyilagos és józan. Sok mindenért érdemes elolvasni az interjút, amelyből mellesleg a poszt címében idézett kérdésre is választ kapunk.

Ugyancsak érdekes, olvasmányos és adatgazdag Sárközy Péter "Az olasz Risorgimento harcai a XIX. századi magyar irodalomban" című írása. Annak illusztrálásául, hogy az olasz himnusz a "Szózatnál is nehezebben énekelhető", itt egy link, érdemes kattintani. (A végén az, hogy "Siam pronti alla morte", azt jelenti: "készen állunk a halálra".) Érdekes az összefüggés az "Olaszország" című - 1848 februárjában(!) írt - Petőfi-vers és a "Nemzeti dal" között. Főleg, hogy ez utóbbi kezdőszavát Petőfi állítólag egy Szikra Ferenc nevű jurátus javaslatára változtatta meg  "Rajtá"-ról "Talprá"-ra. Szikra eszerint úgy érvelt volna, hogy "előbb talpra kell állítani a magyart", és csak utána lehet csak nekiindítani. Csakhogy már az "Olaszország"-ban ezt olvashatjuk:

        Megunták végre a földöncsuszást,
        Egymásután mind talpon termenek.
        A sóhajokból égiháború
        Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek.
                                                [A cikkben "csörögnek" van, de az nem jó verstanilag.]
        S halvány narancs helyett a déli fák
        Piros vérrózsákkal lesznek tele -
        A te dicső szent katonáid ők,
        Segítsd őket, szabadság istene!

A magyar történelemmel kapcsolatban gyakran emlegetik a széthúzást, de hát ezek szerint az olasz egység megteremtése sem volt Garibaldi szicíliai partraszállásától kezdve folyamatos fáklyásmenet: "az álmok álmok maradtak, éppúgy, mint Kossuth Dunai-konföderációs terve. Klapka tábornok katonai akciója kudarcba fulladt, hasonlóképp Garibaldi 1863. évi újabb expedíciója, amikor a nemzetközi helyzettel nem törődve, megpróbált önkénteseivel Róma felszabadítására indulni, de Aspromonte hegyei között a királyi[!] csapatok golyózápora[!] megállította az ősz vezért[!], akit sebesülése[!] után Caprera szigetére internáltak[!]."

Amikor egy nagyon jó kínálattal rendelkező, azóta leromlott pincediszkontban megláttam a "Csirkejáték" harmadik kiadását, 2004-ben vagy 5-ben, Esterházy fülszövegnek kiemelt mondatai ("meteor, marslakó"), illetve Pilinszky és Szentkuthy méltatása miatt vettem meg a könyvet. (Az eleje olyan volt, mint egy régi Ottlik-novelláé, azért még nem vettem volna meg.) Valahol még azt is olvastam Esterházytól, hogy a könyv valószerűtlen, mármint talán a szabadságfoka olyan magas, hogy valószínűtlennek tűnik, hogy a Kádár-korban írták. Ettől is, Pilinszkyék miatt is, meg egyáltalán: azt gondoltam, hogy Rubin már meghalt. Később, amikor egy-két vicces anekdotát hallottam vele kapcsolatban, világossá vált, hogy él. Illetve hogy más könyvei is vannak, például a "Mulatság a farkasveremben" című, szerintem se nem jó, se nem rossz krimije. (Egy jó mondat az első oldalról: "Marcus százados, aki a szakmában mindennél többre értékelte a pontosságot, fanyarul megjegyezte: - Kontyos ügynökünk nincs.")

Na! De nem magammal akarok itt előhozakodni, hanem három írásról beszélnék. Az első a tavaly májusi Holmiban megjelent nekrológ, Dunajcsik Mátyástól (a pdf legvégén), a másik Keresztesi József visszaemlékezése a szeptemberi Beszélőben, a harmadik a novemberi Vigiliában megjelent interjú (letölthető innen). Illetve erről a harmadikról nem is beszélek, megtette ezt Ernő itt.

Dunajcsik nekrológnak szokatlanul alapos írása érdekes és személyes volt, de valahogy zavart, hogy - mint a cikkből rögtön az elején kiderül - a szerző csak a szövege megírása előtt néhány hónappal(!) ismerkedett meg Rubin műveivel. (Akkor mér ő írja a nekrológot?) Szóval volt az írásnak egy kellemetlen, újgazdag nekirugaszkodása. De ezt az újgazdagságot még értettem is, a szó szoros értelmében: Rubin nemrég megismert művei jelentősen gazdagították Dunajcsik irodalomismeretét vagy személyiségét - csak valahogy abban, ahogy ezt előadta, volt valami neofita jótanulóság. De aztán lassan beláttam, nem lehet mindenki paleofita. (De a jótanulóságot akkor sem kéne ilyen veiszeralindásan mutogatni.) Az írás nemcsak szép, személyes, hanem informatív is, sokoldalú bevezetés Rubinba: ha valaki csak ennyit olvasott volna a szerzőről, az is le tudna kollokválni belőle. (Megvan, talán ez az, ami zavart: idegen az ízlésemtől - és rokon a személyiségemmel! - az új ismereteknek ez a lendületes, fölényes kezelése.) Akárhogy is, mindenkinek ajánlom.

Keresztesi a személyes ismerős hangján (hogynemondjam: pozíciójábul) beszél Rubinról, és ahogy Dunajcsik írása sem egyszerű nekrológ, úgy a "Két lépés" című írás is leginkább esszé. Rögtön a második bekezdésből egy mondat, kedvcsinálónak: "2005 elején felajánlott közlésre egy részletet a Jelenkor számára – ahol azokban az években szerkesztőként dolgoztam – a Kutya az országúton című bűnügyi regényből. Erről a könyvről maga is úgy tartotta, hogy már soha nem fogja befejezni, a részlet mégsem volt érdektelen, többek között Pilinszky és Sheryl Sutton figuráját szerepeltette benne."

Ide azonban nem tudok linket tenni, mert a részletet aztán mégsem közölte a lap, Rubin visszavonta az írást, talán a szerkesztő túlzottan fontoskodó, okoskodó levele miatt, ahogy Keresztesi írja: "Újraolvasva úgy találom, hogy nem pedagógusként viselkedtem (ahogy egy szerkesztőnek kell), hanem rettenthetetlen seggfejként (ahogy egy stilisztának)."

És így tovább: végig ebben a latolgató, óvatos, épp csak magával szemben sprőd, kételkedő stílusban. És azt hiszem, éppen ebből a kettősségből fakad az írás különös hangulata: a szöveg kiegyensúlyozottsága nem a teljes egész szerkezetéből következik, hanem ezt az érzést a szerző mondatról mondatra, de minimum bekezdésről bekezdésre teremti újra, amitől - a kiegyensúlyozottság spektrumán belül - a szöveg végig érdekesen irizál. Ezzel függhet össze a hangulata is: az írás egy öreg és egy fiatal ember, furcsa, óvatos, szemérmes - "két lépés" távolságot tartó -, bizonyos jól érzékelhető férfibájtól  vagy -sármtól áthatott barátságának mindenféle szentimentalizmustól mentes emléke.

Még egy mondat: "Ugyanakkor azt gyanítottam, hogy ez a fordulat, a kapcsolat megszakítása a kezdetektől benne volt a pakliban, és különösebben nem is lepődtem meg rajta. Nem hívtam föl, nem kértem magyarázatot – egy levelezőlapon megkértem, hogy jelezzen vissza, valóban megérkezett-e a küldeményem, de a válasz hallgatás volt. Ezután annyiban hagytam a dolgot. Részemről megmaradt a három lépés távolság, az ő részéről – ki tudja."

Ahogy osztályon felüli tételeket ajánlanak a szigorú francia borszakértők: "aucun hésitation". Azaz tessék erre a sokoldalú, rétegzett, szép írásra a legcsekélyebb gondolkodás nélkül lecsapni!

Azt ígértem kb. három héttel ezelőtt, hogy a novemberi Műút kapcsán visszatérek a Bizottság-kiállítás témájára. A lapszámot az együttes fotóarchívumából származó anyag illusztrálja, és Gulyás Gábor – a Műcsarnok igazgatója, a kiállítás kurátora – egy esszében igyekszik körüljárni, hogy miért esett a választása a nyolcvanas évek dadaista csodacsapatára. „A kiállítás alapgondolata – írja – az emlékezés és az emlékezet differenciálódása a kulturális identitásunk szempontjából kiemelkedően fontos nyolcvanas évek megidézésében, újragondolásában.” A kérdés tehát a speciális társadalmi körülmények között létrejövő avantgardista nonkonformizmusra irányul: „Mi az, ami megőrződött mindebből, mi az, ami nyilvánvalóan elveszett?”  

Jogos kérdések – hogy maga a kiállítás mennyire volt képes választ adni rájuk, arról azért megoszlanak a vélemények (klikk ide, és a cikk alján linkek további bírálatokhoz). Mégis azt hiszem, a fő kérdés nem az, hogy mi veszett el a nyolcvanas évek undergroundjából, hanem az, hogy hogyan: törvényszerű volt-e, hogy az egész történetet a rendszerváltás után cakompakk elvitte a cica, vagy (mostanában hajlok rá, hogy így gondoljam) a kilencvenes évek kulturális klímaváltozása valamiképp mégis összefüggésben áll a harmadik köztársaság hanyatlástörténetével?

A kiállításról egyébként György Péter közölt nemrég egy csípős hangú írást az ÉS-ben, amelynek egy igen fontos, ámde téves állítását, miszerint a vörös csillagot a Műcsarnok kurátorai applikálták volna utólag a Bizottság-plakátra, később korrigálnia kellett (Gulyás Gábor válasza itt olvasható). Így persze a fő kérdése – „miért is volt szüksége Gulyásnak arra, hogy a fenti célok elérésére teljesen alkalmatlan Bizottság zenekarból próbálja megformálni a magyar baloldali avantgarde genealógiáját” – ugyancsak élét veszti. (Arról őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ha így is lett volna, vajon miért lehetett volna Gulyásnak szüksége erre – a gondolatmenet az emlékezetpolitika dzsungelébe vezet, ahol a fák lombja közt apró, torzonborz machiavellik ugrálnak és rikoltoznak.) Ám ettől a tévedéstől eltekintve is különös, ahogy György Péter a zenekar működését igyekszik apolitikus színben feltüntetni. Ez egész egyszerűen nem áll: a Bizottság messze nem afféle ártalmatlan bohóckodás volt.

Alighanem Kemény István "Búcsúlevél" című verse óta nőtt meg érezhetően az érdeklődés az ún. politikai költészet témája iránt. A két héttel ezelőtti És közölte Bán Zoltán András és Radnóti Sándor levélváltását e tárgyban (a múlt heti meg Térey János levelét, amit Bán egyik megjegyzése miatt írt* [ehhez lesz lent egy jegyzet]).

Az alábbiak kiemelések, illetve széljegyzetek a lapban két egész oldalt elfoglaló cikkhez.

"Az a hierarchia, amelynek tetején légritka levegőben a végső metafizikai kérdések állnak, semmiképpen sem jelent művészi hierarchiát. Nem attól magasabb rendű a művész, hogy ezekkel foglalkozik." (R.S.)

"...mivel (nem vagyok hajlandó - az eugrafika manapság éppoly divatos, mint amilyen otromba megsértésével - így kezdeni az idézetet: "[M]ivel) Téreynél minden nagyszabású, ezért az is nagyszabásúan mutatkozik meg, hogy egy verses regényben (Protokoll), amely gazdagon idézi fel szociológiailag is jól meghatározható, fölső középosztálybeli emberek mai mindennapi életét, főhőse ráadásul a Külügyminisztérium protokollfőnöke, s a szerző (...) megénekli például Sólyom államelnök nevezetes kényszerű visszafordulását is a komáromi Duna-hídról, nos, mindennapi életünk e telivér anyagából egyszerűen kimetszi, letakarja a politikai életet" (R.S.)

Bán kiváló érzékkel tapint rá a szerelmi és a politikai költészet összefüggésére Petrinél, idézve ezt a sort: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen." És jó szava az "Ady-boy". Ahhoz a megjegyzéséhez, hogy "de nem azt hallottuk nemrég, ráadásul szerfölött mértékadó helyről, hogy lírájának [mármint Petriének] egy része - na vajon melyik? - »süllyed?«", itt a link. Azt hiszem, helytálló lehet az a véleménye is, hogy "Várady Szabolcs meg e téren [a politizáló versek terén] valahogy eltűnt barátja, Petri robusztus megszólalásai árnyékában, így e versek alig kerültek be az irodalmi tudatba", de személy szerint nem becsülném túl az irodalmi köztudatot; az én magántudatomba mindenesetre bekerültek.

Jó, hogy Radnóti felhívja a figyelmet Eörsi "Clevelandi szonett"-jére, mint szerzője maradandó politikai költészetének példájára. Nem ismertem, de a vers szerintem is a jobbak közé tartozik, még ha az epigrammatikus befejezése nekem kicsit elkedvtelenítően szögletes is. Ezzel a mondatával viszont messzemenően egyetértek: "A nem szépíró Tamás Gáspár Miklósnak helye lesz a magyar irodalomtörténetben" - de akkor Farkas Zsoltnak is ám! Ez a Parti Nagyról szóló szellemes mondat pedig, azt hiszem, teljesen váratlan Radnótitól, nem is tudom a hangján hallani: "Anyaga vót, nem kelletett egy hetet sem kihannia". (Parti Nagy ihlető sorozatának egyik gyöngyszeme itt.)

Nem tetszik viszont, ahogy némi mérlegelés után ("rosszabb verseiben") Bán elintézi Juhász Ferencet, akinek szerintem nincs három, na jó, öt oldalnál hosszabb verse olyan nagyszerű sorok nélkül, amilyet négy József Attila-díjasból három egész életében egyet se tud leírni. Furcsa, hogy Térey "brutális" - jó szó! - tehetség, Juhásznak pedig csak "kiérlelt költői technikát és nyelvet" meg "sokszor erős tehetség"-et tulajdonít. (A Juhásszal együtt emlegetett Nagy László hidegen hagy.) Az "Egy mondat a zsarnokságról"-t én csak klapanciának tudom hallani, nem pedig "a huszadik század egyik legdrámaibb, legmélyebb magyar politikai vers"-ének (nota bene: Márai "Halotti beszéd"-étől is kilel a hideg - már a rossz értelemben mondva, tetszik tudni). Az, hogy a verset Illyés "Aczél jóváhagyása ellenére nem engedte életében kötetben megjelentetni", nem pedig betiltva volt, nekem új, érdekes adalék. Bródyt - költészetről beszélve - szerintem nem lehet egy lapon említeni Bereményivel. Szinte biztos vagyok benne, hogy Térey nem rapperként indult, hanem  előbb volt a költészet, és utána a rap; a Peer-Poós-Térey trió ezt mondta pl. egy interjúban: "az irodalom (nyomtatott forma) elhagyása is irodalmon belüli gesztus".

"A mai magyar átlagszerző olyan, amilyennek egy mai magyar, a posztmodern világállapotban alkotó írónak lennie kell, azaz magasról tesz arra a világra, amelyben él. Téreyvel ellentétben még kulisszának sem látja és láttatja a mai magyar élet tárgyi-szellemi világát" (szintén Bán) - ebben sok igazság van, de vajon mi ennek a helyzetnek az oka? Ez viszont szerintem nem igaz: "Tar Sándor ma már nem számít jeles magyar írónak, egyáltalán semmilyen írónak nem számít". Ezt persze nem Bán gondolja, hanem szerinte - pár kivétellel - mindenki. De nem hiszem, hogy komoly ember ezt gondolná, aki mindenesetre ezen a véleményen van, az vagy műveletlen, vagy lusta gondolkozni.

-------

*Jegyzet
Bán ezt írta: "Térey Keménynek írt Magyar közöny című verses válasza idevág, bár inkább csak megkésett Ady-paródia, semmint saját vallomás, melyben az ország népe és politikusai iránti megvetés a vers ihletőjének, a költőtársnak ugyanolyan erős megvetésével párosul". Térey ezt az utóbbi, Keményre vonatkozó megjegyzést kérte ki magának, és én sem értettem a dolgot, mert én is úgy olvastam a verset, ahogyan a költője értelmezi: a "Címzett az istenadta nép, amelynek ugyanúgy tagja vagyok, mint Kemény István vagy éppen a levelezők". Úgyhogy elolvastam még egyszer, hogy mégis mire gondolhatott Bán. Szerintem erre:

fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...

Ha egyszer majd csak ekkora töredék és az ajánlás ("Kemény István Búcsúlevelére") marad fenn "az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult Magyarország egyik legutolsó miniszterelnöké"-nek (Kemény) korából származó versből, akkor ezeket a sorokat bízvást lehet majd Bán módjára is értelmezni, de addig ehhez még túlságosan nagy képzelőerőre van szükség, mert a vers egésze nem támogatja ezt az értelmezést (de minimum: nem ezt az értelmezést támogatja).

Érdekes egyébként, mennyi szó esik ezekről a versnek szerintem nem túl jó szövegekről: az az érdemük mindenképp megvan, hogy fontos kérdések megvitatására ösztönöznek.

Az egyébként is ködös-nyomasztó novemberben az új Holmit egy nekrológ nyitja és két nekrológ zárja (mire elkészültem ezzel a poszttal, a jelen idő használata okafogyottá vált: átléptünk az egyelőre ugyancsak ködös-nyomasztó decemberbe).

A lapélen Wilheim András közöl személyes hangú emlékezést a nyár végén elhunyt Dobszay Lászlóról. Talán nem is nekrológ ez, nagyobb lélegzetű és ívű írás annál, esszé és memoár. A következő anyag Kurtág György partitúrája, a címe: Secreta. Gyászzene Dobszay László emlékezetére, ezután pedig Kántor Péter verse jön (Köztünk maradjon), amely ugyancsak gyászvers, ha nem is Dobszayhoz kapcsolódik. Pontosabban árvaságvers (ha van ilyen). Hosszasan, egyenletesen kitartott hang, ahogy igyekszik a fájdalmat kordában tartani  vagy formába zárni:

„Á, inkább azt találd ki,

mit csinálj azzal a rengeteg könyvvel,

ami senkinek se kell, még neked se, de mégis

nehéz megválni tőlük, mint a nyártól.

És miért? Miért kell örökké megválni? Csak.

Mert muszáj! Azért dobtad bele a Dunába ötévesen

a kedvenc mackódat, mert úgy érezted, hogy muszáj,

muszáj lesz előbb-utóbb, és minél később,

annál rosszabb, annál fájdalmasabb lesz.”

A lap végén László Ferenc nekrológja Mészöly Dezsőről, elegáns, tárgyilagos és anyaggazdag írás. Előtte pedig Gergely Ágnes búcsúztatja Raýman Katalin szerkesztő-műfordítót. „A legzárkózottabb ember volt, akit valaha ismertem” – így szól a nekrológ első mondata, és ebből bontakozik ki a rövid, ám annál erőteljesebb portré, ahol épp ez a sérülékeny zárkózottság oldódik föl az írás végére egy apró gesztus erejéig, hogy aztán Gergely Ágnes ezzel a tárgyilagosra hangszerelt vallomással zárja a szövegét: „Akkor szerettem meg Raýman Katalint.” S ha visszalapozunk párat, az irodalmi összeállítás végén egy rövid szövegre bukkanhatunk, a címe csak ennyi: Raýman Katalin hagyatékából. Első osztályú, szuggesztív kispróza, magabiztos kollázstechnikával. Egy – feltehetően ávósok által – agyonlőtt férfi holtteste forog és süllyed el lassan a vízben, miközben párhuzamosan futnak a különféle emberi sorsok apró pillanatai, majd a végén, az alámerülés pillanatában az egész világra kiterjedő tablóvá tárul a leírás. Mintha Nádas Párhuzamos történeteinek egy bizonyos történelmi aspekusát sűrítette volna valaki négy-öt flekkes terjedelembe.

A novemberi Holmi közli az Atlantisz Platón-összkiadásában megjelenés előtt álló új Állam-fordítás kísérő tanulmányát, Steiger Kornél Az „Állam” mint lélekterápia című írását. Az Állam politikafilozófiai meglátásai, mondja Steiger, mindössze huszonhat fejezetet érintenek a százkilencvenötből, és ez azért meglehetősen furcsa.  Steiger nem kevesebbet állít (és támaszt alá meggyőző érvekkel), mint hogy Platón művét félreolvastuk az elmúlt évezredek alatt: az Állam nem politikaelméleti mű, a témája nem az ideális állam felépítése és működése, hanem az emberi lélek egyensúlyának a megteremtése, és ennek érdekében használja az állam-párhuzamot, valamiféle mintaként. Innen persze már Platónnak a művészetekre vonatkozó cenzurális előírásai sem valamiféle totalitárius bornírtság árulkodó jegyeiként olvasandóak.

Az eredeti görög cím, a Politeia eleve több jelentésréteget hordoz, mint a latin Res Publica, az államrendtől a közéleti tevékenységig, az életmódig-életvitelig terjed a jelentéstartománya. Nem vagyok szakmabeli, pusztán érdeklődő civil, de nagyon is érdekelne, hogy ez a politeia-fogalom miféle utóélettel bír – hogy például Arisztotelész a Politikában (1279a, III. 7.) mire gondolhatott a politeiáról szólva, aminek a „korcs alakja” volna a demokrácia. Egyáltalán: olvasható-e (és ha igen, milyen keretek között) az Állam értelmezéstörténete félreolvasás-történetként?

Az előző poszt után, most már sorban haladva az Apokrif őszi számában. Mindent annak figyelembe vételével kell érteni, hogy a lap alighanem az irodalmi nevelőegyesület szerepét tölti be, és a húszas évei elején járó szerzői közül jó néhánynak később valószínűleg nem lesz hivatása az írás.

Tinkó Máté "Fotószéljegyzet" című lapindító versében tetszik a "megfulladnak, mert utána őszintébb az ébredés", a többi nem igazán. Érzésem szerint a verset bárki más is írhatta volna, vagy ahogy régebben mondták: nem érzem rajta költőjének "griff"-jét, a keze nyomát. (Pl. így indul: "azokhoz szólni akik / kikaparják a falakat egy résnyi keresnivalóért cserébe / akik az iskolai fotókon kikönyökölnek az ablakpárkányon / bóklásznak a plafon repedései között"). A végét ("de mindig elmosolyodom ha látom félig behajtott lába / ölén megcsillani a Margit hidat esőben") csak harmadszori olvasásra értettem meg, ha egyáltalán. A "lába ölén" kissé képzavaros, de arról lehet szó, hogy mondjuk a Margit-szigeten készült egy kép, amelyen egy lány úgy ül vagy fekszik, hogy felhúzza a lábát, és az alsó és felső lábszár formálta mezőben látszik a híd egyik részlete. De az furcsa, hogy esőben: ki ül vagy fekszik olyankor? Elvileg akkor is látszhat a híd, ha a lány terpeszben áll, de ez esetben senki nem beszélne a "lába ölé"-ről. Szóval nem világos. Előnye a különben szerintem nem túl jó versnek, hogy nagyon ügyesen oldja meg a váltást az "azokhoz, akik.., akik..., akikbe" sorozatából egy egészen más, intim képbe. A másik vers ("Szilánkok mentén") értelmét nem sikerült kihüvelyeznem, túl szilánkos.

Most megint elkezdtem olvasni a következő verset, a "22. századi"-t, és tetszett az eleje: "Mintha zongoráznék, vagy valami / rosszabb, kopog a kezem a pulton / nem mindig törlik le előttem, nedves / és valahogy mindig fénylik, lekopogom, / túl a harmincon egyre fiatalabb pultok, / poharak, gerincek, kávégépek, alkuk", de akkor eszembe jutott, hogy ez már Pollágh Péter. (Az Apokrifben csak a fejlécben szerepel a szerző neve, nincs külön az írások címe fölé nyomtatva.) Az első olvasás után azt írtam a vers mellé, hogy mintha egy rossz Kukorellyre improvizálna jól, és néha mintha csak kézből játszana, nem szívből, de érdekes - és most se tudok jobbat. A "traumakontinensek" nagyon jó szó. (Vagyis ez jó szó, ellentétben a chatresztlenítéssel meg a világhálósszobával - lásd az  előző posztot.)

A 11. oldal alatti képaláírásban szerepel egy szép szó: akvatinta.

A "Snecik" című írásból az látszik, hogy Vass Norbertnek jó a keze, de nem tudja, mit akar. Az írás - egy-két olcsóbb megoldása ellenére - billeg egy bő lére eresztett Magyar Narancs-os egotrip és egy "tökös novella" (© Esterházy) között. Az, hogy "a vékony szálú damil rendre kiszabadult ügyetlen ujjaim közül" (a milyen micsoda hogyan mit csinált milyen micsodáimból) fordításízű, de az "Ahol a morzsalék elmerült, ott mintha megnyílt volna a víz, ott gyűrűzni kezdett a felületre fagyott vakunak ható hatalmas napkorong" már valami.  A "nedvesteszkó" (lekicsinylően: magán-halastó, ahol könnyű halat fogni) jó szó.

Kapelner Zsolt "Erózió"című versének az eleje átlagos, a közepe jó, a vége megint nem tetszik, de a közepe is túl van írva két sorral:

        Beleléptem a kőbe,
        Amit azóta figyeltem,
        Hogy először idejöttünk.
        Évről-évre kisebb lett,
        Persze lehet, hogy
        Mindig egy másik került
        A helyére, ahogy talán minden
        Nyáron valaki más jött vissza,
[itt elég lenne az, hogy "helyettem", de:]
        Csak azt hitte magáról,
        Hogy én vagyok.

A "Tengerszem" jobb, a vége pedig egyenesen jó: "egyikünk a sima vízű hegyi tó / A másik oldódó hóhalom a víztükör mögött", csak az zavaró, hogy az ember elsőre úgy olvassa, mintha a "másik oldódó" összetartozna. A "Nem most hallom először"-nek a közepén van a két jó sor (egy állkapocstörésről van szó): "a legszilárdabb dolgok benned / Egészen idegen darabokra esnek szét". Mindhárom vers kompakt, egy képet, egy élményt bontanak ki, és ez szerintem előnyükre válik.

Braun Barna "Picsogás"-a elég formátlan, a "Harapni lehet" egy apró, megíratlan ötlet, a "Más erős" bántóan idétlen. A picsogás végét némi gondolkodás után nem másoltam ide, de ez utóbbinak a második fele így hangzik:

        lehet hogy most szemöldök összehúzva
        bontani kéne sört a habot farmerba törölni
        és úgy köpni le hátha
        eltalál valami kolbászoló városi
        tahót, vagy kóborló mámit ebben
        a sötétben légy ami lennél
        lennél de csak lennél
        semmi nem jut eszembe más erős...

Torma Mária stílusát szerintem szikárítani kéne: "A nyár május elején ott rugaszkodott az udvarokon" - ez a "rugaszkodott" még jó is lehetne, de a szerző minden általam olvasott írásában van efféle ágaskodó, túlírt mondat. (Egy oldallal később: "Hol van az a derék ükanyám öregen is egyenes szálú, híresen karcsú derekától" - minek ide a "szálú"? És megint: olyan mintha a "derék" az "ükanyám" jelzője lenne, pedig a mondat állítmánya.) "Eltelten a palacsintával kuporgunk Bundás hátának dőlve, és elképzeljük, ahogy a kaleidoszkóp látogatóba megy a lekvárosüveghez, és éppolyan ragadós csókot kap az arcára, amilyet Jádi szokott adni, de legalább szép ruhába nem bújtatták, és nem fonták újra a haját, hogy aztán feladva a próbálkozást a folyton kitüremkedő tincsekkel, egyszerűen eltűzzék a frufrut" - itt már untam. A "dédi keszkenős fejé"-től zavarba jöttem: egy kézbe való kendő hogy kerül valaki fejére? Olyan ez, mint amikor egy nő "levonul az Operaház lépcsőjén, káprázatos estélyi ruhában, karján diadémmal". (Egy barátom mondata hírlapíró nagyapja munkásságából, ami évekig volt jogos családi élcek tárgya.) De ha eltekintünk a fejen viselt zsebkendőtől, ebben a "vidéki dédi"-dologban Grecsó pl. akkor is sokkal jobb.

Berényi Csaba verseiben egy olyan személyiség ábrázolódik nem túl izgalmasan, akinek unalma valahogy a versekre is átragad (főleg a másodikban és harmadikban). És Kerber Balázs más típusú versei sem tetszenek jobban: mindkét darabját valami fáradt artisztikum uralja (a fáradt olaj értelmében), valahogy másodlagosnak, epigonnak hallom a hangot, úgy érzem valamilyen élményt közvetítenének a versek, de a "szisszenő szikrák"-nak és a "fölforró márványlapok"-nak, nincs esztétikai fedezetük az egészben.

Sós Dóra írását már fáradtan olvastam, nem akarok - külön - igazságtalan lenni vele, ezért csak annyit, hogy az 50. oldalon egy mondatban kétszer szerepel a "táj" szó, ami könnyen javítható stílushiba (szóismétlés), szerkesztői figyelem kérdése.

Az utolsó két kritikát eddig nem olvastam, csak akkor szólok, ha nagyon tetszenek, vagy nagyon nem.

Közben a Youtube-on megnézegettem az Apokrif korábbi, "Beszámított veszteség" című antológiájának szerzőivel készített miniinterjúkat. Palágyi László vonásai szerintem egy híres a amerikai színésznőre emlékeztetnek, de majd csak holnapután írom ide, hogy kire, szerintem ki lehet találni.

Egy nagyszerű "talált tárgy", ritka jó vers a két héttel korábbi És-ben. Havonta van a lapokban egy-két írás, amelynek hőse prostituálttal bonyolódik kapcsolatba, de k. kabai lóránt verse messze-messze kiemelkedik közülük. A szöveg a "masszázs" című blog egyik nagyon finoman megigazított, nagyon jó helyen megvágott, szellemesen megtoldott és verssorokba tördelt posztja. (A visszhang, a blogról, itt.) Tanítani lehetne rajta - de csak tizennyolc éven felülieknek! -, hogy mi teszi az irodalmat.

Megkaptuk a ma bemutatott (de már korábban megjelent) őszi Apokrifet, és el is olvastuk. Tam. Evellei Kata verseiért nem lelkesedem annyira, mint Szarvas Melinda, de a költő(nő) Pixel-kritikája érdekes. (A lap más írásairól később.)

1. A versek.
1. a) A borzasztó című "Chatresztelenítés" (ha ügyesebb lennék, megszavaztatnám egy online kérdőíves oldalon) első fele nem rossz, de túl van írva:
                    A postaládád mindig meglegyen
[Mondjuk ez itt, mindjárt ez elején elég gyenge fogalmazás: mintha a költő leírta volna az első szavakat, amik eszébe jutottak, ahelyett, hogy megformálta volna a mondatot. Lehet így csinálni, de akkor így is kéne folytatni - vagy tudom is én. Nekem ez a felütés mindenesetre odavetettnek tűnik, az igazi felütés helyettinek.]
                    de ha arra járok, fordulj el nyugodtan,
                    hadd legyünk egymás vakfoltjai,
                    úgyis akármerre nyúlok mostanában,
                    hajlamosak hegyben végződni a dolgok,
[Szerintem nem "úgyis akármerre", hanem "úgyis hajlamosak", de ez belefér, ha egyszer ilyen ez a vers.]
                    és falakká csukódni az ajtók,
[Szóval eddig rendben, de ez a két sor teljesen fölösleges:]
                    és tíz körömmel kaparni a téglát
                    egy idő után nem olyan nagy mulatság.
[Azt már meg se kérdezem, hogy "egy ideig" azért még nagy mulatság?]

A vers második fele szétesik ("a szőke liba" - még az első fele vége felé - elég megbocsáthatatlan), a "világhálószoba" sem nagyobb telitalálat, mint mondjuk a szerverparkőr. A szétesésre példa:
                    lásd, az érthetetlen női lélek,
                    egyszer, bár egyszer megérteném,
                    de nem tudok jobbat a közhelyeknél,
                    és hozzád nem illenek a rímek,
                    sem a komolyság, ha hozzám beszélsz,
                    s hogy szólítom a próza angyalát,
                    csak körberöhög, s elhúz más vidékre.
                    Én még itt vagyok, bár nem tudom, miért.

1. b) A "Túlélve, gúzsban" lehet, hogy másnak pl. gomolygó, nekem műkedvelősen artikulálatlan, pl. itt:
                    És hiába érzem minden új nap
                    lüktetését az egykor kék erekben,
                    hiába a húrként feszülő várakozás
                    az idegek fojtó erdejében,
                    hiába a pillanat éhesen felém
                    forduló kicsorbítatlan éle,
                    hiába a nembíromtovább,
                    ma sem lesz semmi, ma már nem lesz,
                    kezem csak ásító égre nyílik,
                    arcomon csak sós gyanta csordul

1. c) A három vers közül legrövidebb "Útravaló" második fele is ilyen kamaszosan kínlódó (az érzések legalábbis abban a zsánerben vannak megfogalmazva), de az eleje igazán jó:
                    Néha jó lenne szétszakadni
                    felém, feléd és még egyfelé,
                    ahogy a hídról is három út vezet

2. Szarvas Melinda írása a három versről
Nagyon jó ötlet, hogy egy lapban kritika jelenik meg olyan írásról, amely ugyanabban a számban szerepel, de több jót aztán nem is mondhatok a "Szavak lesznek" című szövegről. Nem az a baj, hogy Szarvas Melinda szerint nagyon jók Evellei Kata versei, hanem hogy ügyetlenül érvel a véleménye mellett. Kiírogattam néhány hevenyészett mondatot a szövegből, de kihúztam őket, mert nem akarok a kritikát író egyetemista rovására élcelődni, úgyhogy csak egy példa: "A beszélő emberi érzései és a fa mint az ő metaforája első hallásra szinte közhelyes költői képnek tűnhet, de csakis a vers elolvasása nélkül." (Hevenyészni "A szorítás alakja" című Szabó Marcell-könyvről író Tinkó Máté is tud: "A megszólalás leplezetlen önreflexiója a későbbiekben sem marad elvarratlan szál.")

3. Evellei Kata kritikája Tóth Krisztina "Pixel"-jéről
Mindjárt az elején tárgyi tévedések. Nem igaz, hogy az író "a Népszabadságban megjelent rövid írásait gyűjtötte össze", mert van, ami a Mozgó Világban, van, ami a Holmiban jelent, meg, és talán olyan is van, ami máshol. Emlékezetem szerint (elajándékoztam a kötetet egy kedves barátnőmnek) nem igaz az sem, hogy a "Vonalkód"-ban "szorosan összefűzött novellák" lettek volna, és ehhez képest már csekélység, hogy a kötet nem 2008-ban, hanem 2006-ban jelent meg. Mindezt még - ugyanabban a hasábban - egy "parányi"és egy "rövidke" súlyosbítja: csodálkozom, hogy itt nem hagytam abba.  A következő oldalon a "jelképes értékkel bíró tárgyak" között szerepel a "nyaraló", ami nemde csak annyiban tárgy, amennyiben mondjuk az Alpok is az: nem élőlény és nem fogalom. A kritika vége elég iskolás, a 68-69. oldal viszont jó (különösen az előbbi), pl.: "A kötet lehangoló képet fest sorsunkról és lehetőségeinkről: elrontott életek, kiüresedett kapcsolatok, halvaszületett kvázi-szerelmek sorakoznak az olvasó elé, olyan irgalmat nem ismerő töménységben, amely nem csupán nyomasztó, de mintegy a kötet feléhez érve már egyhangúságba fullad. (A lehangoló sorsoknak ez a tömény bemutatását nevezte Lengyel Imre Zsolt "freak show"-nak.)

+1 veress dani
A legjobb, legérettebb kritika ugyanakkor a lapban veress dani - a szerző maga írja így a nevét - informatív és okos írása. A fiatal művészetkritikus nekem igazi felfedezés volt, körül is néztem a neten: ez is jó tőle, meg ez is. Nyugodtan közölhetnék országos lapok.