Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Az októberi Alföldben megjelent egy furcsa vers, Győri Lászlótól. Sok szempontból furcsa, egyrészt a személyes hang miatt (úgy értem, a személyességnek, a személyes viszonyok ismeretének itt mintha nagyobb szerepe lenne a hatásban, mint mondjuk az "Anyám tyúkja" vagy  "A Dunánál" esetében). Furcsa a - mostanában különben ismét egyre többször megszólaló - közéleti hang miatt, aztán mert úgy tűnik, jócskán lábjegyzetigényes, végül pedig érdekes a "fagyal-magyar" rím miatt is, amelyet Markó Béla (éppen októberben) a Látóban is felcsendített.

A vers egy (színházira hangszerelt) "Prológus"-sal kezdődik, amelyből kiderül, hogy két monológot hallunk majd: "két eszme csap össze" két költő személyében. Róluk előzetesen ezt tudjuk meg: "az első: magyar. De minden áron. Korholja mását, a másikat. A második színben a másik majd felel". Az első költő beszéde a "Hegyi beszéd", a másiké a "Hegyalji beszéd" címet viseli. Elhangzik még ez is: "Én, a prológus hangja, nem foglalok állást sem az egyik, sem a másik mellett" - ami szép, de aligha én vagyok az egyetlen, aki mégis úgy gondolja, hogy a vers írójához a második monológ áll közelebb. (És mivel a két szöveg közti távolság nagy, elmondható, hogy az első viszont egyáltalán nem áll közel.)

A "Prológus"-ra talán tényleg szükség van (bár fene tudja) a helyzet megvilágításához - mert más létoka nem látszik lenni -, de akkor is soknak érzem a hatvanegy sornyi terjedelmet. Ráadásul van benne néhány sutaság. (Nem minden megjegyzésem utal ilyesmire, van, hogy valamit csak nem értek.)

* Az alábbiakban két vers következik. / Mind a kettőt egy kéz írta meg
   Miért "meg"? Mert csak úgy jön ki a ritmus?

* Pöröl mind a kettő, kész házisárkány
   A házisárkány szerintem nem az, aki pöröl, hanem aki állandóan, ok nélkül stb. veszekszik. És mintha a házisárkány itt többes számba kívánkozna.

* Nem váltunk színt, egyetlen helyen / játszódik le az egyik és a másik.
   Nem inkább: "az egyik és a másik is"? Vagy "mind a kettő"?

* egy költő lép a deszkára
   Inkább "deszkákra". (Lásd: a világot jelentő deszkák, nem pedig "deszka".)

* Kezében papírlapot markol
   A "kezében"? Hol máshol markolhatna?

* Aztán a szín majd gyorsan változni fog
   Ezzel csak az a baj, hogy korábban azt olvastuk, hogy "Nem váltunk színt".

* De látom, itt vannak kiskorúak is
   Értsd: "De látom, kiskorúak is vannak itt ".

* Két költő beszél [...]. / Az első: magyar. De minden áron. / Korholja mását, a másikat.
  Tényleg "mása" a másik az egyiknek? ("Egyik kutya, másik eb" alapon?) Mert nem úgy néz ki. Szerintem csak megtetszett a fordulat a költőnek.

A "Prológus" után kezdődik az első költő szövege, a "Hegyi beszéd". A jézusi szöveghez, úgy látom, semmi köze, nem világos, hogy miért ez a címe, ha csak nem azért, mert mintha valami - elképzelt erkölcsi - magaslatról szólna.

* – Barátom, rossz útra tévedtél. / Mi vagy te? Hazátlan magyar. / A kételynél /is jobb a tévedés, te pedig / olyan vagy, aki még / tévedni is szégyenkezik, /igazsága is zűrzavar.
  Nem értem az "is"-t. De még anélkül ("A kételynél jobb a tévedés, de te...") sem értem: "A" jobb, mind "B", te mégis szégyelled "B"-t? Ez nem logikus. Az biztos, hogy a másik szégyell tévedni is, nemhogy kételkedni. Hogy ebből hogy következik, vagy milyen összefüggésben van vele az, hogy "igazsága is zűrzavar", megint csak nem tudom. Vagy ezek a furcsa mondatok ahhoz kellenek, hogy jellemezzék az "egyik költőt"? Ha csak úgy nem.

* nem úgy, mint én, / lépni a földnek sárszínén, / még egyelőre tudsz
  Az "egyik költő" tehát már nem él, vagy - a későbbiek ismeretében - inkább ágyhoz van kötve.

* haragvásomat tőig visszavágnád?
  Tőig? Nem tövig? Nem érzem, hogy ez jellemezne, inkább egyszerű pongyolaságnak hat.

* egyenesen a szívünkre támadt / az ábrándba csomagolt gonoszság. / A hatalom nevében a szolgák / nyújtották az ostyát. / Van-e még, áll-e még Magyarország?
   Ez olyan egyen-jobboldali szövegnek hangzik, de nem egészen világos a jelentése. Ez esetben már el tudom képzelni, hogy jellemez, nem csak úgy pongyola.

A vége is ezt a jobboldali értelmezést erősíti:
* Az átvedlett szolgák majd felelnek: / miénk az ország és a hatalom. / Nem kérem, hogy te is légy magyar, / a fagyal se mondja, hogy fagyal, / anélkül is az a bokor, / aminek végül kivirágzott. / Légy fagyal! / És én esetleg megbocsátok!

Eddig ez nem volt valami mély értelmű, most jön a "Hegyalji beszéd".

* Mi ez a gyűlölet? Megbocsáss
  Talán ez is jellemzésül szól így, mert nem egészen találó: az első beszéd hangjában nem közvetlenül a gyűlölködés uralkodik, hanem inkább valami olyan szemlélet, amelyet az azok iránti aggodalom és bizonyos jóindulatú pedagógia jellemez, akik nem ismerik fel bizonyos külső erőknek a magyarságra gyakorolt gyűlöletes hatását.

* Balassi kardját ki ellen forgatod?
  Az első költő tehát Balassi Bálint-emlékkarddal van kitüntetve. A Kilencek tagjai közül - ebbe a költői csoportba tartozik (ennek később még jelentősége lesz) Győri is - ezzel a díjjal Utassyt és Kiss Benedeket tüntették ki. De az "első költő" beszéde nem illik Utassyhoz (aki 2010-ben meghalt), vagyis az a korábbi kitétel, hogy a költő nem "lép a földnek sárszínén", alighanem inkább betegségre, ágyhoz kötött életmódra utal.

* a Holdra nézel, egyre halni készülsz. / Rossz bőrben vagy, így igaz, / de mindent megteszel, hogy idő előtt / el is érjen a rossz halál.
  Az első, a "hegyi" beszéd elmondója eszerint tehát végképp élő költő: a modell Kiss Bendek. (Utassyhoz valahogy nem is illett volna az a beszéd).

* Tegnap temettük el a jóbarátot, / s te méltatlanul sérelmet emlegetsz.
  Ezt nem értem, pedig talán lehetne vagy kéne.

* Ismerjük egymást, már amennyire / ismernünk egymást annyi év után lehet. /
Legépeltem egykor a verseidet, / s milyen büszke voltam, / hogy költő lettél, úgy kezdtek emlegetni: új tehetség.
  A két költő tehát hajdan közel állt egymáshoz - a második az elsőt saját magánál nagyobb tehetségnek tartotta -, ez beleillik a közös költői csoportról mondottakba.

A következő sorokban arról van szó, hogy a második költő valamikor elkezdett a cigánysággal foglalkozni, de aztán, amikor a téma "divatba jött", abbahagyta, mert nem vehette fel "a profikkal a versenyt". Mintha valamiféle sértettség és némi önsajnálat érződne ki ezekből a sorokból. Bár a bevezető szerint "a Prológus hangja nem foglal állást egyik szerző mellett sem", úgy tűnik, a "Hegyaljai beszéd" beszélője ezen a ponton - is - Győri Lászlóval mutat rokonságot (hogy ilyen korrektül mondjam), aki "Nomád katona - Magyar írók elbeszélései cigányokról" címmel, illetve alcímmel, válogatást jelentetett meg 1980-ban.

* téged, hiába tagadnád, / pártfogolt... A mi? A hatalom? Mondjuk annak, / az a hajdani éra. Ösztöndíjat kaptál / egy baráti (így mondták, baráti) országba, / hogy nyelvet tanulj
  A Bárka Online egyik interjúja szerint a Kilencek-tag Kiss Benedeknek tényleg volt egy ösztöndíja Bulgáriába.

* Te meg a többiek abból éltek, / hogy egyszer kiadtunk egy szokatlan antológiát / keservesen és fájdalmasan.
  Az "Elérhetetlen föld", a Kilencek antológiája.

* Az új, a léha igazságosztók azt írják róla, / hogy fűrészpor benne mindegyik sor. / Olyan grund volt az a játéktér, az a fatelep, / amelynek a nevét nem írom soha kisbetűvel. / Többet adnak érte, hogy odatartozom.
  A fűrészportól a fatelepig ilyen közvetlenül eljutni nekem kicsit keresettnek tűnt elsőre, aztán leesett, hogy a "grund" és a "kisbetű" "A Pál utcai fiúk"-utalás. "Többet adnak érte, hogy odatartozom" - ezt nem értem, nyelvtanilag se.

* Miféle nemzetet őrzöl / a Boldogasszony anyánk hallatán? / Protestánsnak vagyok keresztelve, / ezt a katolikus himnuszt kellene hallgatnom, / csak azért, mert ti azt éneklitek? / Jöttetek föltartóztathatatlanul, / és nem vettétek észre, hogy affélét műveltek, / amit azok, akik ellen föllázadtatok.
  Ez elég kiáltványszerű és költőietlen - amilyennek különben az egész vers tűnik. Végigolvasva szinte már azt érzem, a "Prológus" a legsikerültebb rész, mert annak a vállára a szerző legalább nem rak hosszadalmas, széteső publicisztikát.

Az utóbbi időben - sőt csak októberben! - két versben is olvashatunk a fagyalról: Markó Bélánál (Látó) és Győri Lászlónál (Alföld). Nyilvánvaló, hogy mindkét költő Vergilius második eclogájának 18. sorára játszik rá:

"alba ligustra cadunt, vaccinia nigra leguntur"
(a sor jelentése nagyjából: a fagyal hiába fehér, mégis hagyják lepotyogni, míg a fekete kökényt szedik).

Örülök neki, hogy a természeti szépségek iránti vonzalom nem halt ki a költőkből Petőfivel, de azt fájlalom, hogy kortársaink botanikai horizontja ilyen bántóan szűk: egyszerűen nem értem, hogy a fagyal iránti - úgy tűnik, elég divatos - vonzalmuktól elvakítva miért diszkriminálják a sokkal dekoratívabb magyalt. Ez utóbbi adventi növény, vagyis talán majd a lapok decemberi számaiban találkozhatunk azokkal a versekkel, amelyekben szerepel. De addig is egy gondolatkísérlet: elég egy Esterházy-féle behelyettesítés - magyal/magyar -, hogy ilyen örökbecsű igazságokra leljünk (az erdeti szöveg itt):

Képzeljük el, milyen lehet egy több mint 400 tagot számláló családba tartozni. A magyar egy ilyen boldog nagy család részese. Családjának több tagja van, mint ahány nap az évben. Pillantsunk most be ennek a nagy családnak az életébe! 

Mire használják a magyart?

A magyarbokrok családjához több, mint 400 faj tartozik. Ezt a díszcserjét emberemlékezet óta sövényként használják. A középkori Európában takarmánynövényként termesztették a szarvasmarhák számára. A magyar természeténél fogva nagyon szívós, elviseli a mostoha éghajlati viszonyokat is.

Kék magyar

Ez a magyarfajta (Ilex meserveae) alkotójáról kapta nevét, a New York-i Mrs. F. Leighton Meserve-ről, aki az Ilex rugosa (szívós, de nem túl vonzó) és az Ilex aquifolium (szép, de nem túl erős) keresztezésével hozta létre a kék magyart az 1960-as évek elején. Az új típus szép és szívós. Az első hibrideket Kék fiúnak és Kék lánynak hívták, mivel a magyar lehet hím- vagy nőivarú.

Japán, vagy csipkéslevelű magyar

Ez az egyik legkülönlegesebb magyarfaj. Lassabban nő, de akár 75 évig is elélhet.

Amerikai magyar

Ahogyan neve is mutatja, ez a fajta Amerikában őshonos. Az amerikai magyar 4,5-9 méter magasra nő. Az amerikai magyar széles körben elterjedt tájdíszítő növény Európában és Amerikában, és ünnepi díszítésre is használják.

Kínai vagy szarvas magyar

A kínai magyar egy nagyon sűrű lombozatú bokorfajta, mely 7,5 méter magasra is megnőhet. Mivel a lombozat szinte áthatolhatatlan, ez a magyarfajta kiválóan alkalmas a privát szféra elkerítésére.

Glabra magyar

Ez a fajta a legszívósabb a magyarfélék családjában. Kibírja a szélsőséges hideg időjárást, a nagy hőséget, és jól érzi magát a nedves, mocsaras vidékeken is. Ahogy a növény öregszik, elkezd a föld felé hajolni.

Közönséges magyar

A közönséges (vagy angol) magyar Európában őshonos. Egy átlagos közönséges magyar 9 méter magasra nő. Virágai illatosak, bogyói mélyvörösek. Ezek a bogyók mérgezők az ember számára. Még a madarak és a rovarok is megvárják, amíg a bogyók teljesen megérnek, mert ízük rendkívül keserű.

Hogyan ültessünk magyarbokrot?

Ha ültetéskor nem vagyunk elég gondosak, a magyarbokor nem lesz képes megfelelni rendeltetésének, és kertünk elcsúnyúlhat.

* Először válasszuk ki jól a bokor leendő helyét, mert nem szereti, ha később átültetik.

* Ezután tegyük a magyart óvatosan a gödörbe.

* A magyarbokor nagyon szereti a napfényt, de jól megél árnyékos helyen is.

* A magyarbokor különlegessége az, hogy kétlaki növény, azaz csak egyféle reproduktív szerve van, vagy hím-, vagy nőivarú. Így, ahhoz, hogy sor kerülhessen a beporzásra, 5-6 méteres körzetben lennie kell hím- és nőivarú példánynak is.

* Mivel a magyar szereti a savas talajt, kezeljük savas műtrágyával.

A magyar lassan fejlődő növényfajta, de nagyon vidám külsőt kölcsönöz kertünknek.

Épp ma – 2011. november 25-én – lenne kilencvenéves Pilinszky János. A Vigilia novemberi száma összeállítást közöl ebből az alkalomból.

Nem is akármilyet.

Van benne például két Pilinszky-szöveg. Az elsőt egy kiállítási katalógushoz írta, 1981 tavaszán. A címe: Balla Demeter fényképéhez, és egyetlen fotó, egy csodálatos Schaár Erzsébet-portré rövid elemzése (a Vigilia természetesen a képet is közli). A mozdulatlanság és a mozgás paradox esztétikájáról szól – „Schaár Erzsébet szobornyugalma, s a fénykép felső sarkában látható szobor szinte minden porcikájában hunyorgó nyugtalanság szembeszökő” –, mely paradoxon, azt hiszem, Pilinszky pályájának mindvégig a meghatározója volt.

A másik szöveg, az Amiként kezdtem egy versvariáns 1971-ből, amelyet később kettéválasztott, és külön versekként közölte a két darabot. A Szálkák kötet nyitásaként az első versszak szerepel a fönti cím alatt, míg a további két versszakból lesz a kötetbe föl nem vett, Ismerem című vers, amely azonban egy fontos helyen megváltozik. Idemásolom az Ismerem szövegét:

Ismerem Jézus éjszakáit,

és a bal lator istentelen magányát.

A jótett szelíd mezejét, s a merénylő

elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,

úgy is, mint aki veszkődve topog

halálos esése előtt,

és úgy is, mint aki hitével

a meleg belsőt keresi.

A most megjelent szövegben (túl azon, hogy az „úgy is” fordulat helytelenül, egybeírva áll) a zárlatban egyetlen szó még másképp szerepel: „mint aki késével / a meleg belsőt keresi”.

Ez bizony tényleg jelentős és sokat mondó különbség.

Emellett igen-igen jó még a rövid Tandori-vers („Pilinszky”), a tanulmányok-esszék közül pedig talán Kovács Péteré a legfigyelemreméltóbb, amely a családi levelezés felidézése révén érzékeltet valamit abból az elképesztő magasfeszültségből, amely minden bizonnyal tetőtől talpig áthatotta Pilinszky lényét.

Aztán ott van Tasi József 1986-ban készített interjúja Pilinszky jó barátjával, Rubin Szilárddal. A téma Pilinszky és a barátság, és ismét csak a magasfeszültség lépten-nyomon: az ifjúkori homoerotikus vonzódások, a találkozás az észt SS-lánnyal, ami a heteroszexualitás felé tereli, a szerelmek, a nagy horderejű és sérülékeny barátságok (köztük Erdély Miklóssal!). És benne az efféle, egyszerre magakellető és mellbevágó kijelentések Rubintól: „A mi barátságunk nagyon meleg, intim, bizalmas volt, az emberi élet minden területére kiterjedt. De talán az én általános emberi színvonalamnál fogva ez nem lehetett olyan kvalitásos, legalábbis így tűnik nekem most.”

A Pilinszky-kört pedig – méltó ráadásképp – Takács Zsuzsa szívszorító naplóbejegyzései követik egy szófiai koldusról, egy kőszegi zsinagógáról, balesetről és kórházi éjszakákról; jó, hogy ebbe a lapszámba kerültek. Az én általános emberi színvonalam most egy kicsit jobb, legalábbis jobbnak érzem.

Ennek a literás cikknek a kommentelője szerint idén mellélőttek a Rotary-díj odaítélői. Utánanéztünk: a májusi És-kvartett olvastán is ez az ember benyomása.

Nem Nagy Józsefé a hónap interjúja cím, már csak azért sem, mert az ő cikke novemberben jelent meg, Láng Zsolté pedig még októberben.

Nem tudom, mi ez, az Írók Boltjában csak a májusi Látó kapható, a neten mindenesetre fenn van az októberi. Nem rossz Papp Attila Zsolt "A belső ruhatár" című verse, ahogy jó Potozky László néhány hangulatos groteszkje, pl. a "A pókság viszontagságairól" is. Kissé mellbevágó Nyerges Gábor Ádámtól az "Egy másik himnusz a szerzőhöz". (A vers olyan, mintha egy elutasító szerkesztőhöz vagy kritikushoz lenne írva: "Ön most már huzamosabb ideje azt tagadja meg, amit kér"). Jól indul a "70°": "most úgy iszom / hogy új izom / kell ehhez a torokban / nem hibáztatom / csak megáztatom / sörökben meg borokban", és jól ér véget a legjobb darab, a "Himnusz minden egyéb dologhoz":

Ó, Minden Egyéb Dolog,
rád, hogyha darabokban gondolok,
sem érlek fel, csak alig,
hogy beláthassak néhány csavarig –
ugye, ha majd mindenki kipurcan,
lesz némi protekció,
hogy jobban essen, mint ahogy puffan?

Tetszenek Tóth Ágnes pontos, sűrű kis novellái (vagy a talán túlságosan is poénra kihegyezett, kiflivég - az is kifli - értelmében vett novellavégei), főleg "A legszebb vonat". A "Sípocska" kevésbé, a néhol nagyon gyenge "Tavaszi túra" sokkal kevésbé (részlet az eleje tájáról):

"Örülök, hogy végre szilárd talaj van a fenekem alatt, és nem a benzingőzt szívom, hanem a határ határtalan illatát [ez nem olyan jó]. Ettől aztán el is bódulok, mint aki kiürült hordóból próbálja kiszívni a bort. [ez jó]

Hullámzik a vetés meg a kedvem. A vetésről csak sejtem, hogy zab, a ked­vemről viszont tudom, hogy zabos [ez nagyon nem jó]."

Jó Markó Bélától a "Csak hatvan", főként a vége, és a "Magyarkert", ennek főleg az eleje:

A magyarkert
nagyon magyar,
itt legfagya-
labb a fagyal.

Magyarkertben
minden formás,
s mérsékelt a
formabontás.

Magyarkertben
magyar rigó:
magyarnak len-
ni jó, mi jó!

De a legjobb a Markó Bélóval (jav.: Bélával), a neves olasz költővel készült interjú. Illetve ez nem is interjú, hanem Láng Zsolt pastiche-a (azt hiszem, az írás jó példája a pastiche-nak, mert pl. semmiképpen sem tisztán paródia), szóval a Látó nagyon szellemesen emlékezik meg az egykori politikus és állandó költő hatvanadik születésnapjáról. A cikk oldalán egyszerűen elkerülte a figyelmemet, hogy Láng Zsolt az írás szerzője, csak ezt láttam: "Markó Bélával Szabó Viktor Máriusz beszélget". (És rögtön elkezdtem olvasni a szöveget, úgyhogy azt se láttam, hogy "Az élet értelme" című interjú 2051 szeptemberében készült.) A beszélgetés furcsán indul, de azt hittem - hiszen nem a papír lapot olvastam, hanem a netes szöveget -, hogy csak lemaradtam valami információról, és egy középiskolás pályázat nyertese beszélget Markóval, nem akarom hosszan idézni, katt a linkre!

A felállás nekem csak "Ungvári Zrínyi Imre" 2014-ben megjelent tanulmányának idézésekor lett világos, úgyhogy ezt a - szerintem szép - korábbi részt még direkt interjúnak olvastam:

MB: Nos, megszülettem 1951-ben, egy székely kisvárosban. Csak akkor születhettem volna máshol, ha másnak a gyermeke vagyok. Lehettem volna másnak a gyermeke? Nem. Mert az a valaki már nem én volnék. De ha máshol, mondjuk Bukarestben születek, mert sok székely élt ott akkoriban, vagy éppenséggel Buda­pesten, ahova a háború végén elsodródtak néhányan a szülőföldemről is, akkor is más ember lettem volna. Igaz, ugyanebben a bőrben. De ez sem biztos, mert ahogy kutya hasonul a gazdájához, az ember is hasonul a környezetéhez. Vannak Buka­rest-arcú és Budapest-arcú emberek. Megfigyelte?

A "beszélgetőpartnerek" Tőkés Lászlót is emlegetik ("amikor már nem álmodtam neki, akkor ő sem tudott mihez képest merésznek lenni"), de a Szőcs Gézá-s rész talán még jobb: "halála előtt felhívott, és kérte, bocsássam meg, amiért egyszer lemókusozott. Jó költő volt."

A legutóbbi Műút természetesen többet érdemel a legutóbbi műutas bejegyzésnél, tekintsünk hát végig gyorsan a csúcspontjain. A lapszám elejét az ötvenéves Keményt köszöntő tiszteletkör teszi ki, nyitásképp mindjárt egy jó Kemény-verssel (Remény). Finoman billeg: az egyik oldalon a ott jelentésesség, az élete deléről széttekintő ember rezignált pátosza, a másikon ennek a pátosznak a nyelvi megzabolázása-visszavétele, valamiféle álnaiv-banális tónus, olyasféle „versrontás”, amiről a frissen megjelent gyűjteményes kötet fülszövegében k. kabai lóránt – a Műút szerkesztője – is beszél. Itt van például a második versszak eleje: „A kérdésemet lepöcköltem a  szakadékba, / pattogva tűnt el, pedig nagy volt, / a törhetetlen üveg maradéka.” Szerintem ez az a három sor, ahol valaki vagy visszahőköl a verstől, mert egész egyszerűen más hangfekvést, cizelláltabb anyagkezelést várna el (a „nagy” mint az élet központi kérdésének a jelzője: hát ettől tényleg vagy falnak szalad a versolvasó, vagy belátja, hogy csak van benne valami hanyag-abszurd humor; „a törhetetlen üveg maradéka” pedig talán még ennél is rontottabb kép), vagy követi Keményt a lírai ént Keményt, amint ott ácsorog a hegytetőn (képzavar).

Ebben a blokkban nagyszerű Vörös István Variációk Kemény István Varjú című versére című verse. Vörös egy Kemény-ötsorost variál tovább; ő egyébként is gyakran és szívesen épít variációkra-szekvenciákra, és azt hiszem, hogy itt és ebből most telitalálat lett. Az embernek tizenhét éves korára gyökeresen megváltozik a varjúhoz fűződő viszonya, ezt állítaná Kemény verse, Vörös válaszverse pedig ezt a tizenhét évet zongorázza végig. (Bár gyanús, hogy a dolog logikája szerint tizenhét darabból kellene állnia ennek a szövegnek, itt pedig nem folyamatos a szakaszok számozása – lehetséges, hogy a szerkesztői furor metélte ki a hiányzó darabokat, és akkor persze ki tudja, hogy is fest az egész.)

Krusovszky Dénes Hart Crane-fordításokat publikál, és ez – még ha nem is egyformán erős mindegyik Crane-vers – örvendetes.

Nagyon jó még Kornya István interjúja Borbély Szilárddal a nemrég megjelent drámakötet kapcsán. Ebből a kötetből mindössze Az Olaszliszkai című darabot ismerem, ám ezt a legfontosabb kortárs drámák egyikének tartom, vagy hát ne körülményeskedjünk: abból a (belátom, nem igazán bő) merítésből, amit ismerek, ezt tartom a legfontosabbnak. Érdemes hát odafigyelni arra, amit Borbély mond a színpadi munkák kapcsán, noha mindaz, amit ő művel ezen a téren, úgy tűnik, nem illeszkedik a magyar drámairodalom fősodrába. Maga is könyvdrámáknak tartja a műveit, csak éppen ezt nem tekinti a lefokozásnak: arról beszél, hogy a szövegeknek jó helyük van a könyvekben, és ezzel a kijelentéssel nehezen is tudnék vitatkozni.

A kritikarovat ismét erős. Jó Vaderna Gábor írása Virág Benedekről. Virág a neve alapján tipikus JAK-tag lehetne, csőnadrág és hegyes cipő, pedig nem volt igazán mondén figura: jellemző, hogy Vaderna írása Berzsenyi 1810-es pesti látogatásának az anekdotáival nyit, és innen vezet át Virág költészetéhez. Ez a recenzió a legjobb értelemben vett népszerűsítő munka, s bár aligha rohannak majd tömegek a boltba, hogy fölvásárolják Virág Benedek’ poétai munkájinak új kiadását, az ilyen írásokra mégis nagy szükség van.

Aztán Bagi Zsolt éles és okos elemzést közöl, ezúttal Nádas új esszékötetéről, és komoly nyelvpolitikai belátásokra jut a „szimuláció kultúrájával” kapcsolatban: „a jelen antidemokratikus közbeszédével szemben azért nem lehetséges a hagyományos humanista diskurzust szembeszegezni, mert az kitanulta a dekonstrukciót. A kortárs antidemokratikus közbeszéd számára a referencia szabadon áthelyezhető. (...) E diskurzus számára »fajvédő« azt jeleni: »aki a cigányokat védi«, »rasszista« azt jelenti: »aki a magyarokat szidja«, »liberális« azt jelenti: »etikátlan«, és így tovább.” Mindezzel kapcsolatban Bagi kitér a dekonstrukció fogalmának a félreértésére – „a dekonstrukció nem referenciaellenes, még csak nem is relativista, hanem kritikailag viszonyul az eredethez” –, és leszögezi, hogy a demokrácia magyar hívei is elmulasztották kritikai vizsgálat tárgyává tenni a saját eredetüket (értsd: gondolkodásuk és eszméik forrásvidékét és előfeltevéseit), s ehelyett a panasz és a sopánkodás kultúráját építették föl.

A Kemény-tiszteletkörhöz kapcsolódik Kun Árpád remek esszéje (nem is biztos, hogy nem lett volna jobb helye a nyitó blokkban), Az induló Kemény, mely egyszerre nagyon személyes (Kun és Kemény pályája párhuzamosan indult a nyolcvanas évek elején), ugyanakkor nagyon informatív is: talán a legjobb szöveg, amit Kemény korai költészetéről írtak.

Még csak annyit, hogy – hurrá! – vannak negatív kritikák is az új Műútban: Lengyel Imre Zsolt meggyőzően szedi szét Király Levente könyvét, Turi Márton pedig Iancu Lauráét. (A hurrázás nem a káröröm hangja, hanem a műfajnak szól: a negatív kritika, még ha igazságtalan is, az örök ifjúság vize, szemben az udvarias semmitmondás poshadtságával.) Valamint ott a Kikötői Hírek rovat, amely a különböző nagy nyelvterületek irodalmi híreiből szemléz – ezek között különös élvezet Gárdos Bálint angol irodalmi beszámolóit olvasni, aki a szemle műfaját igyekszik minél inkább az esszéhez közelíteni, mit közelíteni: passzítani hozzá.

A lapszámot a Bizottság együttes fotóarchívumából vett képek díszítik, illetve egy kisesszé is csatlakozik ehhez – de a Bizottság majd egy önálló poszt tárgya lesz.

Valamiért levettem a polcról egy tizenöt éves Holmit, és az jutott eszembe: ha szerencsém lesz, kellemes öregkornak nézek elébe. Mennyi jó írás van, amit nem olvastam, istenem! (Jó, ezt-azt azért olvastam.)

Ott van mindjárt a szám elején Lator László két ... verse. A három pont helyére gondoljon méltó jelzőt az, aki itt elolvasta a másodikat, vagy - főleg - itt meghallgatta az elsőt.

Rakovszky Zsuzsáé is elég lélegzetelállító, a "Visszaút az időben" a költő 2006-ban megjelent - címében nem, de tartalmában majdnem összegyűjtött - verseit tartalmazó kötetének címadó darabja. A vers olyan jó, hogy az emberben felmerül a kérdés: hogyan képes a költő még egyszer ilyen jót írni, anélkül, hogy ismételné önmagát? (Hát képes. A jó költő - egyfajta jó költő -, azt hiszem, mindig többet tud, mint amit addig tudott, vagy mint amennyit a kritikus megértett belőle. De az se lehet véletlen, hogy Rakovszky Zsuzsa később elkezdett prózát írni, mint egy ideje Tóth Krisztina is.) A Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából a verset - ahogy Latorét - meg is lehet hallgatni itt (érdekes, hogy a soproni születésű, de sokáig Budapesten élő költőnő versmondásában milyen jól hallhatók a rövid dunántúli u és ü betűk: pl. rézgyürü, sürübb). Ugyanott a szöveg is olvasható, a megszületése után kilenc évvel leírt kézirat pedig itt van.

Nem lesz könnyű dolguk a Rakovszky-filológusoknak. Az a legkevesebb, hogy a Holmiban (1996) a sorkezdő szavak a hétköznapi helyesírásnak megfelelően kezdődnek hol kis-, hol nagybetűvel, a kéziraton (2005) minden sorkezdő szó nagybetűs, a kötet szövege (2006) pedig megint a Holmiéval azonos. Az se nagy dolog, hogy a PIM honlapján külön közölt változatról, akárcsak a kéziratról, hiányzik a Holmiban jegyzetben, a kötetben mottókén közölt mondat. Viszont van egy szókapcsolat, az utolsó előtti versszak első sorának elején, ami a kéziraton (k) más, mint mindenhol máshol:

Egyre mélyebb k  Mindig sűrűbb cett.

Alighanem egy későbbi, de még később elvetett variánsról van szó, amelynek külön varázsa, hogy a múzeum birtokában lévő kéziratot többletértékkel ruházza fel. A "Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam"-nak talán előnye az "Egyre mélyebb"-bel szemben, hogy kevésbé kényszerítően idézi fel a függőleges mozgás - a lefelé esés - képzetét, illetve a "mindig"-nek a fokozáson kívül ("mind sötétebb") nagyszabásúbb az időhatározói jelentése, mint a hasonló értelmű, de költőileg kicsit csenevész "egyré"-é.

De én nem itt változtattam volna, hanem a második versszak harmadik sorában:

Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak

Ez a sor valahogy túl (persze, mihez képest - de ebbe most nem megyek bele) emelkedett. Pózában így lenne a második fele: "egykedvűen, amíg a halottak". A "holtak" kell a "guggoltam" miatt, rímnek, de különben az alábbiak szerin csinálnám át a sort:

Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűen, s a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.

De nem tudom, lehet, hogy kár az időhatározói kötőszóért, még ha nélküle is világos a lepénysütés és a halottúszás egyidejű volta.

Takács Zsuzsa - kicsit keresetten hat ez a két Zsuzsa egymás mellett - kétszeresen szapphói verse is jó (a másik kevésbé tetszik). Gergely Ágnes "Steinach-műtét" című verséből inkább az utolsó tétel, a szonett tetszett. (Gellén Miklós Gábornak és Molnár Krisztina Ritának is van a lapban egy-egy egészen máshogy érdekes szonettje.) Jók Papp Gábor Zsigmond fordításai (köztük egy - petrarcai! - szonett Wordsworthtől), főleg az oroszok, és érdekes Jávor Benedek - nocsak! - rövid, expresszív novellája, vagy mégis inkább verse.

De nem erőltetem a katalógust (a "Jadviga párnája"-részletet azért még megemlítem, pláne, hogy eredetileg kihagytam, talán mert annyira magától értetődik [ez itt egy kicsit későbbi betoldás]) - hagyok olvasni valót tizenöt év múlvára is, már csak két remekbe szabott olvasói levelet emelek ki. (Réz Pál Mándy Iván Margócsy István által korábban felvetett "kismesterségéről" ír; Beck írása viszontválasz egy filozófusantológiáról írt kritikára, különös tekintettel a kritikus által túldimenzionált fülszövegre.)

De mindenekelőtt Ruttkay Kálmán hallatlanul elegáns kritikáját kell megemlítenem Nádasdy Ádám "Szentivánéji-álom"-fordításáról, illetve előtte Radnóti Sándor rövid írását Nádasdy költészetéről, például azzal a megfigyelésével, hogy a legtöbb versre "nem a szerelem, hanem a szerelmesség a jellemző".

Nem is "Különben", hanem "Amúgy": ez a DEIK, a Debreceni Egyetemi Irodalmi kör folyóiratának a címe, ha jól látom, két éve létezik. Valamit kerestem, és aki keres, az talál, én most ezt a lapot. Az aktuális száma nem tűnik egyenletesen erősnek, még csak erősnek sem, de például Tóth Laurának ez az írása (majdnem azt írtam: verse) emlékezetes. Végig azt éreztem, hogy valamilyen konkrét szövegre játszik rá, de nem jöttem rá, mire.

Szolgálati közlemény
Ernő az előző posztban idéz egy verset a novemberi Jelenkorból (még nem láttam), idézem: "Nagyon szép Meliorisz Béla első verse, az Ősz és reggel is, ahol az elégikus szcenírozást szelíd humorú költői abszurd zárja: „»ámde a képzelt kert fái / aranyló kezüket zsebre vágva / mintha rosszallva ingatnák már fejük.«” Nem akarok okoskodni (vagy inkább: nem akarok még külön is okoskodni [ismerem a hibáimat, de szeretem őket]), de ha valakinek nem ugrana be: ez Kosztolányi, az "Őszi reggeli" című vers vége: "Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem." A vershez, illetve általában Kosztolányihoz melegen ajánlom József Attila írását, ilyen mondatokkal: "A költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein, vallotta egyszer, - pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, - a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, - hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés."

Szóval megnéztem, mi van még Tóth Laurától, és egy (nomen est nomen) Tóth Árpád-miniesszét találtam (a Litera ilyen zsánerű dolgainál semmivel sem rosszabb), aztán a "Behatolás" című  expresszionisztikus kisprózát. Már csak az engem Vonnegutra emlékeztető "Így lettem DEIK-es"-t linkelem ide külön, mert itt megtalálható Tóth Laura összes amúgyos írása. Úgy érzem, tehetséges, és ha addig nem hagyja abba valamiért, vagy nem szippantja be az újságírás (a kulter.hu-n megjelent, szolgáltató jellegű cikkei - ha többnyire van is bennük egy-két figyelemre méltó mondat -, nem túl érdekesek), később országos folyóiratokban is találkozhatunk majd az írásaival. Már ha az országos folyóiratok sem hagyják abba addig valamiért.

Tolnai Ottó-versek a novemberi Jelenkorban, egész pontosan két hosszabbacska darab Az ecetligetben cím alatt. Aki vevő a Tolnai-féle univerzumra, erre a magánmitologikus apróságokból kitáruló világépítésre – amelyet maga Tolnai hol rizomatikusnak, hol karfiolszerűnek nevez –, az most sem fog csalódni. Én, mondjuk, vevő vagyok erre. Idemásolok belőle egy rövid mutatványt:

„trockij körösztapa szerint ez a világ / legnagyobb titka / ezt kellett volna megoldani / és nem a proletariátussal bajlódni / és nem a holdra utazgatni / ezt kellett volna megoldani / melyik is volt az az ismeretlen nép / mely a gyöngytyúkot domesztikálta”

(Ez a részlet önmagában persze mindössze jópofa poén, de a vers a végére valóban katartikussá válik.)

Nincs kedvem-időm végigzongorázni az egész lapszámot, csak ráböknék itt egy-két közleményre. Nagyon szép Meliorisz Béla első verse, az Ősz és reggel is, ahol az elégikus szcenírozást szelíd humorú költői abszurd zárja: „ámde a képzelt kert fái / aranyló kezüket zsebre vágva / mintha rosszallva ingatnák már fejük”.  Jó Vécsei Rita Andrea verse, a Csetpartner, ahol a vers elbeszélőjének/a költőnek/a líra énnek az anyja csetlik-botlik az interneten: „Vagy tíz percen át ír, ideges leszek, miről lehet ennyit. / Fölhív, miért nem válaszolok, hogy vegyen-e / karajt, erre megy  rá az egész délelőttje. / Kiderül, nem nyomott entert.” S ha már vers és humor: Keresztesi József egy János vitéz-paródiát közöl ebben a számban. Rendben, akadnak benne vicces pillanatok, de hát hogy is mondjam – mégiscsak Petőfi az anyanyelv nagyobbik kovácsa.

Havasréti József hosszú tanulmánya, „A sötétség mélyén” Szerb Antal zsidóságáról és utolsó éveiről szól. Nagyon alaposan körüljárja a tárgyát, hosszasan foglalkozik nemcsak Szerb életútjával, hanem az önképével és a konfliktusaival is. Külön elemzi azt az esetet, amikor egy vendéglőben a spicces Márai védelmébe veszi a fajelméletet, és a távozása után Szerb sírva fakad, mint ahogy ugyancsak külön elemzést kap Szerb élete végén írt szonettje, az Orpheus az Alvilágban, ehhez kapcsolódva pedig Honti János és Szabolcsi Bence példája, akik a munkaszolgálat során szintén mitológiai állványzattal igyekeztek megtámasztani az identitásukat. És hát versek vagy novellák ide vagy oda, az új Jelenkor legdöbbenetesebb, már-már szürreális hatású mondata is itt olvasható: „Szabolcsi Bence zenetörténész, ugyancsak Szerb ismerőse és a Kerényi-kör tagja, Bécs felé tartva a halálmenetben Kodály Zoltán egyik megjegyzésén töprengett, mely szerint Beethoven E-dúr zongoraszonátájának egyik tétele valamelyik magyar népdal hasonló dallamára emlékeztette őt.”

Egy „új” Hajnóczy-novella is olvasható a lapban, Jézus címmel, Hoványi Márton kísérő tanulmányával. Kéziratban maradt szöveg, számos javítással, áthúzással, amelyeket a közlés igyekszik is pontosan rekonstruálni.  Két dolog figyelemreméltó mindebben. Az egyik, hogy valamiféle Hajnóczy-reneszánsz, de legalábbis újrafölfedezés látszik kibontakozni, elsősorban a szegedi kutatóknak köszönhetően (ezzel kapcsolatban a Litera is elkezdett anyagokat közölni, klikk ide, és görgetés egy picit lefelé). A másik, hogy a Kompúter Korában, tetszik, nem tetszik, leáldozott azoknak a kéziratoknak, amelyeken szövegjavítások-szövegvariánsok voltak elkülöníthetők. Pedig milyen gyönyörű és milyen sokatmondó, mennyit elárul a szerzői gondolkodásról Hajnóczy egy-két szövegkorrekciója: „Remegő kézzel kinyitotta az ablakot, és kapkodva belélegezte belenyomta arcát a májusi reggel friss orgona illatú levegőjébe.” Belenyomta – igen, itt egy vérbeli művészi döntés érhető tetten. Akárcsak ott, ahol a hulla másnapos Jézus belenéz a tükörbe: „öreg, csomós szakállú majomarc vigyorgott kacsintott rá.”

Nem vagyok a számítógépes szövegszerkesztés ellensége – egy bloggernél ez hülyén is nézne ki –, de az ilyenekért azért kár lesz.

Érdekes megjegyzések Bodor Ádámtól Wass Albertől egy múlt heti Népszabadság-interjúban. Ide is másolom a két bekezdést:

Wass vérbő, szenvedélyes író volt, eltelve Erdély romantikus, kissé idilli élményével. Dúlhatott benne valami nagy ellentmondás kvázi felismerése, ami mégsem akaródzott megfogalmazódni. Nota bene ő legalább tudomásul vette, hogy hol él, valós toponímiában volt jártas, regényei tele vannak román eredetű helynevekkel, vér szerinti román szereplőkkel. Ami nagy dolog ahhoz képest, hogy kortárs erdélyi írók közt akadnak-akadtak, akik környezetükben hasonló tüneményeket képtelenek voltak észrevenni. Legalábbis nem tartották időszerűnek műveikben megjeleníteni. Azt kell mondanom, a Wass-történetek morális környezete, gyökerét tekintve, talán nem áll túl messze az én történeteimétől. Ha utóbbiak merőben másról szólnak is.

[Az újságíró, Papp Sándor Zsigmond kérdése:] Ugyanakkor Wass Erdély-képe erősen giccsízű...

Ő más indíttatásokkal, más elfogultságokkal, más írói szemlélettel bírt, így mások nála a mű dimenziói és az exponálást követően nála más a kép végső látványa is, mivelhogy képzelete másféle díszletek között kalandozott. De valami őt sem hagyta nyugton. Azt sem mondhatom, hogy műveinek ne lenne írói hitele, mint ahogy a giccs is tud autentikus és hatásos lenni, ha egyszer egy benne létező valamire ismerünk. Ha nem éppen tulajdon olcsóság iránti vonzalmunkra. A giccs – giccsség ide vagy oda – negatív előjelétől függetlenül érzelmileg közelebb visz valaminek a megértéséhez – anélkül, hogy következetesen sarkos állásfoglalásra késztetne. A magyar olvasói igényben, különös figyelemmel a néplélekre – ha jól látom –, megfér egymás mellett a kétféle látvány anélkül, hogy egymást kiszorítanák. Ha olykor mégsem, akkor tévedtem. Annyi baj legyen.