A Literán Kemény István "Égi harmóniá"-ja a hét verse. A bevezető szerint K.I. "remekműve". Nagy Gabriella választotta, de a vers elé írt szavai nem győznek meg erről a remekműségről - igaz, maga a vers sem -, és más bajom is van velük. [Későbbi megj.: most azt látom a Literán: "K.I. klasszikusa". Úgy látszik elnéztem, de ez a lényeget alig érinti.]
Itt van pl. ez a kultuszépítő hang: "Kemény István (...) mellesleg aszketikusan tűri, hogy épp ötvenéves, és olyan arccal néz, amikor az ünnepléséről van szó, hogy eszembe nem jut látens nárcizmussal gyanúsítani, egyszerűen úgy néz, mint a fű". Kemény olyan arccal tűri az ünneplését, ami nem utal nárcizmusra? Egyrészt mi az, hogy ötvenéves? Aki ennyi idős, az alighanem leélte élete legalább hatvan százalékát, és egyre inkább rövidnek nevezhető középtávon valószínűleg addig nem tapasztalt egészségi problémák elé néz stb. Mi az, hogy nárcizmus? Hogy nem örül az ünneplésnek? Vagy csak olyan fűnézéssel? Ha az embert ünneplik - fokozott hevességgel jut kifejezésre az iránta érzett szeretet és nagyrabecsülés -, annak szerintem bizonyos mértékig minden normális ember örül, ez még nem lenne nárcizmus.
Hogy ne kelljen kattintgatni, idemásolom a verset:
Égi harmónia
Édes nevem, Esthajnal
menekülj, menekülj
a csupasz emberről
szállj el, szállj el
Az égnek már nincs neve
a földnek már nincs neve
a csupasz emberen
akkor minek
Semminek nincs már neve
a nevek már szabadok
édes nevem, okos nevem
menj a tieid közé
Nem látom a remekművet. [Szóval a "klasszikus"-t.] Hogy benne van a filozófiai szempontokból is értékelhető "név" szó, meg az ember egzisztenciális csupaszsága? Hát, ha csak úgy nem. Mindenesetre úgy érzem, hogy ez Keménynek azok közé az egy ujjal pengetett banalitásai közé tartozik, mint a "Kétszer kettő pedig négy", ami attól, hogy vállaltan banális, még banális. (Kár, hogy ha ezt sosem mondom el - elfelejtik, ha túl sokszor mondom - nem hiszik el.)
Na, ez olyan, mintha ki nem állhatnám Keményt. Pedig nem. (Költők egymás közt: "Szeressen téged a Szántó Domingo!") Azt hiszem, nagyon sokáig messze a rangján alul értékelték. Van például a költészetének olyan finom ízlésű tisztelője, aki azt mondja, mások váltották aprópénzre - sőt első kategóriás sztárságra - az eredményeit. Csak valahogy azt érzem, hogy most sem azt értékelik Keményben, ami igazán értékes (talán ő maga sem). A magam részéről a mostanában sokat dicsért "Búcsúlevél"-t is csak annyiban tartom - mérsékelten - érdekesnek, amennyiben irónia nélkül beszél közéleti, politikai témáról. Nem vonom kétségbe az illúziótlan szöveg őszinteségét, és kilátástalan reménytelensége bizonyára együttérzésre is sarkallhat - de hát ez adott esetben egy zárójelentésről is elmondható. Versként? A cukorgyár a ködben meg az öreg néni, aki örökké akar élni, és a furcsa versforma tényleg jó. "A nyakkendő"-t megint csak a témája teszi érdekessé, mert az anekdotázó, fecsegő stílusát már harminc éve kikeverte Kálnoky (Ferencz Győző legutóbb épp a szeptemberi 2000-ben gondolta tovább).
Az a benyomásom, mintha Kemény sokszor a jobb meggyőződése ellenére írná a verseit. (Ez a gyakran emlegetett, poétikailag szerintem blöffízű, fedezet nélküli vagy legjobb esetben közhelyes Ady-vonal.) Itt van előttem a Költők könyve, amiben ezt írja nagyszerű, talán legnépszerűbb verse, az "Egy nap élet" alá: "A jobb verseim közül leginkább ez emlékeztet egy jó versre." Már volt szó ezen a blogon erről a mondatról, nem változott a véleményem: ez olyan, mintha szerénység volna, pedig inkább valami feltételezett irodalmi ízlés hűvös fitymálását - "Hát tessék, ha nektek ez kell belőlem!" - hallom ki belőle.
Ps. Volt nemrég az a boldogtalan Kertész Ákos-ügy. Nincs fönt a neten a szeptemberi Vigilia, és most nem találom a Kemény-interjú fénymásolatát, de úgy rémlik, hogy ő is használja az "alattvaló" szót (igaz, genetikai implikációk nélkül). Csak úgy mondom.
