Selyem Zsuzsa nagy kritikát írt a múlt heti ÉS-be Kertész Imre új könyvéről. Szerintem az ő írásának - egyébként a könyvből származó - címe ("Egész Európa szeretettel" - magyarázat a kritika szövegében) jobb, mint a Kertészé. A "Mentés másként" elég közhelyes. Értem én, hogy a kötetben közölt naplójegyzetekhez a szerző akkor fogott hozzá, megnyitva a "titokfájl"-t, amikor el kellett kezdenie laptopot használni - de akkor is. Az ilyen "talált tárgy"-szerű címek - "A magyar helyesírás szabályai", "Használati utasítás" - tulajdonképpen jobb-rosszabb szóviccek, a szóvicc kevés előnyével és sok hátrányával (amitől tehát pl. Térey "Magyar közöny"-e duplán is szenved). Ha ráadásul az informatika világából is vannak merítve ("Nincs új üzenet"), akkor még avulékonyabbak. Ebből a zsánerből - a maga direktségében és a maga műfajában - még Winkler Róbert cikkválogatásának nyersen őszinte címe a legjobb. (Érdekes kivétel a "Bevezetés a szépirodalomba": ez valahogy felülírta a megidézett forrástípust, és már senkinek sem holmi egyetemi tankönyv - pl. a "Bevezetés a geometriába - jut az eszébe róla.)
De nemcsak a címmel van baj. Nekem úgy tűnik, Kiss Judit Ágnes verseskötetét még egyszer idézve: "nincs új üzenet". Selyem Zsuzsa "éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros mondatok"-at emleget, és szó se róla, olvashatók ilyenek is a könyvben, de nem túl sok. Az ilyesmi, úgy érzem, gyakoribb: "Minden, ami megtörtént, befolyásol mindent, ami megtörténhet még. Nem törölhető ki az időből, nem törölhető ki a folyamatból, amit jobb híján végzetnek szoktak nevezni. És nem lehet változtatni rajta." Ezt a lapos közhelyet szerintem még az sem menti, hogy fontos evidenciáról, Auschwitz visszavonhatatlanságáról jut az író eszébe.
Érdekes részek, ahol Kertész ismert embereknek megy neki, például "a Bécsben grasszáló ex-sztálinista újságíró"-nak vagy a holocaust-téma fából faragott, ráncos indiánarccá aszott "nagyasszonyának és guruhölgyének" (már ha jól idézem - mert nincs előttem a könyv). De ez alkotói szempontból csak ventilálás, olvasóiból meg csámcsogás. Ami irodalmilag érdekes, az néhány apró portré ahol - nem túlzás - felragyog a szöveg: amikor például egy le egy végbélsipolyos nagybácsi módjára ülő idegenről vagy békén nem hagyott nagypapáról van szó, vagy amikor Kertész csókokat dobál két berlini prostituáltnak. (Ahol viszont, a könyv vége felé, három mondatot mutat be valami elképzelt, régimódi regénystílusból, az elég banális.)
Selyem Zsuzsa szerint Kertész "a személyességet most is kérdésként, hiányként, fölöslegként vagy éppen giccsként" gondolja el. Lehet, de ezek közül a mozzanatok közül most mintha határozottan a legutóbbi lenne túlsúlyban, amennyiben van a kreatív potenciálja fogyatkozását regisztráló, önismétlő, sértődékeny és sokszor kicsinyesnek tűnő elbeszélőben valami egy öregedő primadonna - nem eléggé fenséges - egoizmusából. Érdekes ebből a szempontból a Ligetivel való barátság, amelyet a zeneszerző kezdeményezett - és dominált - egészen addig, amíg Kertész meg nem szakította a kapcsolatukat. (Már ha az ilyen értelmű bejegyzés után tényleg megszakította.) És mi volt a szakítás közvetlen oka? Az író egy svájci luxusszállóban piheni ki magát, és ezt egy telefonbeszélgetés során közli is Ligetivel, aki erre egy ironikus kérdéssel válaszol: "Miért, olyan fárasztó volt átvenni a Nobel-díjat?" Kertész szerint ez azt jeleni, hogy Ligeti is irigyli és "gyűlöli". (A képlet alighanem egyszerűbb: igazi, de ahogy Kertész szavaiból is kiderül, aszimmetrikus barátság lehetett az övék, amelyben a jelek szerint Ligeti volt Maci Laci, és Kertésznek jutott Bubu szerepe.)
Ami a Magyarországi állapotokat, illetve a magyarokat illető megjegyzéseket illeti, azzal nincs igazi problémám. Kertész nem tartja magát a magyar irodalom részének, és fájlalja, hogy közé és a világ közé áll a magyar nyelv, hogy mondanivalója csak a - nem tökéletesen - közvetítő német révén hathat a világban. Azt hiszem, akit egyszer egy ország hivatalosan meg akart ölni, annak az álláspontja jó ízléssel nem tehető kritika tárgyává, legfeljebb tudomásul venni lehet, szomorúan vagy tanácstalanul, illetve nem adni fel: tenni azért, hogy megváltoztassa a véleményét.
Másrészt paradox módon mindez mégis a magyar irodalmat gazdagítja.
És nem abban a közhelyes értelemben, hogy hát hiszen Kertész magyarul ír rosszat a magyarokról, és a "Mentés másként"-nek ennyiben - mint a kötet bemutatóján Sándor Iván mondta - " Gombrowicz és Bernhard naplói mellett" lenne a helye. (Ugyan már! Gombrowicz naplói sokkal jobbak. [Nem minden Gombrowicz minden Kertésznél! Most a naplókról van szó.]) Gombrowiczcsal ellentétben - Bernhard naplóit nem tudom - Kertész a kritikát lényegében kívülről (először érzelmileg-intellektuálisan, aztán földrajzilag is kívülről) gyakorolja, legalábbis saját maga szerint. (Érdekes, most látom, szinte ugyanezt a megszorítást alkalmazza Szávai János: "az ő nézete szerint legalábbis".)
Szóval Kertész nem érez közösséget a magyarsággal. Csakhogy ez ennél, azt hiszem, bonyolultabb. És most nem is arra semmiségre gondolok, hogy a magyarság jobbik (istenem, most látom, micsoda otromba szójáték, pedig véletlen), szóval hogy a magyarság normálisabb része úgyis érez vele közösséget, és hát sok lúd disznót győz. Hanem például arra, hogy ha igaza van Wittgensteinnek abban, hogy "a nyelvem határai a világom határai", akkor Kertész világának határai fedik az enyéimet. (Ellentétben mondjuk Tomas Tranströmerével vagy Homéroszéval.)
Egy kis mikrofilológia. Amikor Kertész azt mondja, hogy gyerekkorából többek közt arra emlékszik, hogy "Sunt lacrimae rerum", akkor szerintem nem az Aeneis első énekének 462. sorára gondol, mint azt a jegyzet sugallja - ez teljesen életszerűtlen volna -, hanem Babits versére (amelynek címe persze Vergiliusra megy vissza). Vagy amikor arról ír, hogy nem érzi sajátjának az életét, amely valósággal égeti, de akár Nassos a köpenyét, nem tudja levetni, akkor nyilván Arany "Epilógus"-a cseng a fülében: "pályám bére égető, mint Nessus vére". Némi kajánsággal láttam, hogy "Nassos"-hoz nem tartozik magyarázó jegyzet, márpedig Hafner Zoltán, a jegyzetek írója biztosan nem gondolhatta, hogy mindenki tudja, miről van szó, hiszen Nassos nem is létezik (a neve helyesen Nesszosz vagy Nessus), és nem égette semmilyen köpeny - Kertész egyszerűen rosszul emlékezett a névre és a mítoszra.
De ezzel a magyarsággal érzett, illetve nem érzett közösséggel kapcsolatban főleg arra gondolok, hogy nem tudom, van-e még ilyen unikum, hogy egy nagy író ki akarja tudni magát annak a nyelvnek az irodalmából, amelyen alkot, abból a népből, amelynek a nyelvén ír. Mert ha nincs, akkor Kertész ennyiben igazi hungarikum! És ezt nem a - karakteremtől egyébként nem eleve idegen - hülyeség mondatja velem. Mert például feltéve, hogy Kafka nem vállalt volna semmilyen érzelmi vagy intellektuális közösséget a csehekkel (olyannyira nem, hogy mondjuk már attól hányingere lett volna, ha csak sörre vagy knédlire néz, hovatovább: gondol), az nekem csak olyan írott malaszt lenne, mint Ferenc József lelégyszarozott portréja: közvetlenül nem érintene. De hogy ezt egy (én hadd fogalmazzak így) magyar író mondja, magyarul, az elszomorító ugyan, de intellektuálisan mégis egészen exkluzív - sőt intim - módon érdekes. Ez az érdekesség ugyanakkor valósággal kikényszeríti a megértésre tett kísérletet, amitől viszont minden más perspektívába kerül, és szomorúságunk is valamiféle metaszomorúsággá morfol át - ennél pedig ekkor már erősebb a talán nem egészen hiábavaló intellektuális erőfeszítést kísérő öröm huncut érzése.
