Folyóméter - folyóiratfigyelgető

"Minden kétséget kizáróan Vári György a magyar irodalom nagy olvasója" — írja Bagi Zsolt (maga sem kicsiny olvasó), Vári irodalomkritika-kötetének fülszövegében, amely, úgy látom, az új Műútban is megjelent. Szerintem a mondat így nem jó. Bagi nyilván ezt akarja mondani: "Vári György minden kétséget kizáróan nagy olvasója a magyar irodalomnak."  Illetve, átmentve az "a" névelő helyét és az ebből fakadó enyhén abszolutizáló hatását: "Vári György minden kétséget kizáróan a magyar irodalom nagy olvasója"  Csakhogy az eredeti mondat nem ezt jelenti, hanem azt, hogy biztos, hogy nem más a nagy olvasó, mint V. Gy.

Kikerült a netre az új Látó, benne Baló Levente versei. Jól pendítenek meg egy telepesen skizós hangot: "Olcsó szürke zacskóba gyűjtögetem / elhullt kezeim, / de még így is sok van belőlük / egy ilyen keskeny zongorához, / egy ilyen bizonytalan oktávhoz"  ("Olcsó zacskóba"). Itt-ott nekem úgy tűnik, mintha a költő blöffölne, de hát lehet, hogy ez is kell hozzá. Pl. a ("Csapódnak az ajtók)"  címűben jól át van gondolva a mozdonyvezető ("Egy kőszáli sast tart a vezetőfülkében, / jól látszik, ahogy szárnyai ablaktól ablakig nyúlnak, / ő maga csak fejét lehajtva / – állát szorítja mellére, hogy néha vízhólyag nő – / tudja nyomkodni a színes gombokat"), de mit keresnek a vers végén a "kebabárusok"? Vagy valaminek a minden intencionált értelem nélküli "megszegezése" a "(Három lépcsőfok)" végén? Baló Levente helyében biztos küldenék verseket a Műútnak, gondoltam. Aztán jobban körülnéztem, és – tessék!

Olyan, mintha a Prae egy furcsa gyerekeknek szóló különszám erejéig meghekkelte volna a Holmit. A címlap valami készen vehető vakdizájnt sejtet, de jó. Az mondjuk kicsit bizarr, hogy pont a Fodor Géza-emlékszám esett áldozatul.

Hirtelen felindulásból és munka helyett jó verset kerestem a Kortársban (a netes archívumban). És találtam is, Czigány Györgyét, még a májusi számból. A címnek kiemelt maradandó emlékezetességű idézet is innen. Itt van teljes terjedelmében ez az idegesen lüktető vers, amelynek a közepén (ahol a bokrok metrójegy színűek) már csak az aggasztott, hogy be tudja-e majd fejezni a költő azon a színvonalon, ahogy nagyjából végig szól. Be tudja.

És ha már Kortárs: a júniusi számban Tandori írt Weöresről. A harmadik "találkozásuk" leírása – „»Bolondossá« kacatolódott akkori éveim egyikében történt ez" –, amikor a Károlyi Amynál kondoleáló Tandori a "zekéje" alatt felcsempész egy üveg bort, de nem ajándékba ("Semmi vendég."), hanem hogy amíg az özvegy más részvétnyilvánítók telefonjait fogadja, ki-kiosonjon az előszobába meghúzni az üveget – egyszerűen frenetikus.

avagy
Betűk kapcsán elhangzó mondatok

Megkaptuk az őszi Apokrifot, majdnem végigolvastam. Ernőnek most küldtem tovább, Leónak már korábban, nem lelkesedett túlságosan, bár pl. azt a közleményt is bizonyos megrovólagossággal emlegette, amelyik nekem talán a legjobban tetszett.

Ez Szöllősi Barnabástól "A negyedik". Az írás egészen versszerű: hét bekezdésből áll, ezek mindegyike egyetlen a mondat a beszélő édesapjáról, olyan bőbeszédű, sőt itt-ott terjengős, erősen epikus töltetű mondat, amely a végén valahogy mégis tölcsérszerűen összeszűkül. Mutatom a harmadikat:

„»Szia« – köszön már másodszor, holott én voltam az, aki hazaérvén elsőnek szólalt meg, ő csak percekkel később viszonozta a köszöntést a konyhából kiáltva, majd kijött, megállt a fogas mellett, s most mereven bámulja, ahogy piros sálamat letekerem nyakamról, bőrkabátomat vállfára akasztom; egyre figyel, mintha sose látott volna még ilyen helyzetben, sőt, mintha soha többé nem is láthatna már így, én pedig nem nézek rá, mert anélkül is tudom, hogy a barna kockás mamuszában van, meg abban a sárgára izzadt atlétatrikójában, az orra hegyére csúszott olvasószemüvegével; s mivel nem veszi észre, hogy nincs mit mondanom vagy kérdeznem, magától kezd beszélni."

Veress dani cikke is tetszik, amelyben Nádas Alexandra festményeit mutatja be, de egy kissé túl sok a Hamvas Béla (bár azon kapom magam, hogy képzőművészeti cikkben így is jobban tolerálom, mint boros tárgyúban), illetve most már valahogy kíváncsi volnék egy elutasító vagy legalább fenntartásokat megfogalmazó kritikára is a szerzőtől, még ha ezt ettől a - koncepciója szerint affirmatív és egyébként remek - rovattól nem is várhatom el.

Biró Balázstól a "Tájkép nővel" jól indul: először azt hittem, hogy direkt rosszul fog rímelni ("Megcsókoltam az ablakom. / Voltaképpen a tájat; / mintegy naivan / simul a táj a szájnak."), de ez az érzet aztán elfogy, mint egy időszakos folyó a sivatagban, a vers vége pedig már műkedvelő költőblogok jobban sikerült darabjait idézi: "s a fák lehullott levelét / neveted fülembe hangosan, / mint mikor itt vagy, / és ruháid leveted."

Garaczi versei jók, mint mindig, mióta az agg mester megint ír lírát, de a lapszám által kínált sok gyenge olvasmánynak ez a szinte egynemű közege nem kedvez a hatásuknak, észnél kell lenni az olvasónak, mert különben "A favágók vonulásá"-ból is csak ezek a képek hívják fel magukra a figyelmet: "Tegnap még idehallatszott a korhadás zenéje, ma néma csend hasal a tetőn", "az ember gyönge, esendő, de óriásokat fogad szolgálatába" illetve: "A gyerek maga elé mered megbabonázva, egy gyufaszál a hamutartóban kínlódva megtekeredik." De persze mit akarok: ez a három idézet máris több, mint a vers egyharmada, nem elég ez?

Nem értem, hogy a kritikarovatnak az az írása, amely az Apokrif hagyományai szerint az aktuális lapszám egyik szövegéről szól, miért épp Gál Soma "Szentély" című novelláját választotta tárgyául, hacsak nem az a szerkesztői koncepció rejlik a dolog mögött, hogy bemutassák, hogyan lehet egy gyenge novelláról lehetőleg épp ugyanolyan gyenge ismertetést írni. A történet szerint rejtélyes betűk jelennek meg egy falusi lakótelep hidroglóbuszán, de a szereplők (pl. az ilyen miliőben úgy tűnik, obligát, de annál kínosabb "Rózsika néni") nincsenek egyénítve, az ötletek közhelyesek ("gyüttmenteket" emlegetni már a rádiókabaréban is bénázás lenne), a rejtély pedig elég érdektelen. Murzsa Tímea kritikájából csak egy mondat, szemléltetésül: "A betűk kapcsán elhangzó mondatok újabb jellemző vonásokat adnak hozzá a faluról kialakított képünkhöz."

A Vigilia honlapján a szeptemberi számból elérhető Az egyház Latin-Amerikában című összeállítás, amely – ezt Lukács László főszerkesztő bevezető jegyzete, A szegények egyháza is világossá teszi – egyáltalán nem független a Ferenc pápa megválasztását követő fölfokozott várakozásoktól. Ezek a várakozások – és ez igen fontos –  nem korlátozódnak csupán a katolikus egyház híveinek a körére, mindenekelőtt a pápa erőteljes és rokonszenves gesztusainak köszönhetően, melyek az egyházon kívül állók (vulgo: a „világ”) felé irányulnak. És talán a Vigilia összeállítása is sokakat érdekelhet, akik nem forgatják rendszeresen a lapot; kedvcsinálóként most a szokásosnál valamivel többet idézek belőle.

„Keresztény teológiát művelni következetesen csak a szegények perspektívájából lehet, különben csak intellektuális játék. Az a teológus, aki nem azonosul teljesen a szegényekkel, nem igazán keresztény” – ezt írja a hetvenes és a nyolcvanas években Dél-Amerikát megjárt jezsuita szerzetes, Mustó Péter az összeállítás első esszéjében. Az ő szövege a nyitó darab, és egyenesen a frontvonalról tudósít, a szegénynegyedekben szerzett tapasztalatokról. A katonai diktatúra tapasztalataival persze nehéz mit kezdeni: azzal, hogy egy tizenhárom éves fiú ellop egy órát, amiért fényes nappal a nyílt utcán egy katona agyonlövi, vagy hogy a fogságban megkínzott bogotai szakácsnőt keserűség tölti el, amikor azt látja, „hogy az osztálykülönbségek a forradalmárok között megmaradtak a börtönben is. De másra is felfigyelt. Arra, hogy a kínzás célja és  értelme  nem  egyszerűen  az  információszerzés. A  megkínzott ember akaratlanul is elárul titkokat, tehát a kínvallatás elsődleges célja, hogy a megkínzott az önbecsülését veszítse el.”

Ebben e helyzetben nyilvánvalóan kényszerítő erővel merülnek föl az evangéliumi kérdések, és ez az a közeg, amelyből a hetvenes években – egész pontosan a latin-amerikai püspökök 1968-as konferenciájától kezdve – kibontakozott a felszabadítási teológia. „Annak a papnak és annak az egyszerű kereszténynek, aki Jézus üzenetének egyszerű és világos irányelvei szerint váltja tettekre a hitét, a jézusi üzenethez hűen két pólus között kell élnie: az egyiket Isten kinyilatkoztatott igéje alkotja, a másikat a nép, a valóságos nép, az út szélére szorított nagy többség, a rabszolgasorsba  és  kulturális  szempontból  marginális  helyzetbe kényszerülők (az emberek hatvan százaléka analfabéta!), azok, akik az elidegenedés számtalan formáját szenvedik el és évszázadok óta feudális rendszerben élnek.” Mindezt Martha Zechmeister idézi a mozgalom három salvadori vértanúját bemutató tanulmányában Rutilio Grande prédikációjából; idéz persze csípősebb mondatokat is ugyanebből a beszédből: „Senki sem mondhatja: »Megveszem fél Salvadort, jogom van hozzá, és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni.« Az ilyen ember pénzen szerezne jogot magának — csakhogy senkinek sincs joga megvenni fél Salvadort.  Istent  tagadja,  aki  másként  gondolja!”; „Komolyan aggódom, kedves testvéreim és barátaim, hogy nemsokára nem engedik át a határon a Bibliát és az Evangéliumot. (…) Attól tartok, kedves testvéreim, ha újra eljönne a Názáreti Jézus, mint egykoron, ha Galileából lemenne Júdeába, magyarán Chalatenangóból San Salvadorba, igehirdetésével és tetteivel ma már Apopáig sem jutna.”

Rutilio Grandét egy hónappal e prédikációja után többedmagával lemészárolja egy salvadori halálosztag, ahogy pár évvel később barátját és követőjét, Oscar Romerót, vagy a tanulmány harmadik főszereplőjét,  Ignacio Ellacuríát is. A szerző konklúziója szerint, noha a kapitalizmus drámai válságokba sodródik, „még a gondolata is reménytelenül illuzórikusnak és irreálisnak tűnik annak, hogy hosszú távon radikálisan másféle »motorja« is lehet a történelemnek. Ezek között a körülmények között az egyház és a teológia nagymértékben »depolitizáltnak mutatkozik« – akár a történelemnek hátat fordító pünkösdista tendenciákkal, akár az ortodoxia reakciós bástyájának szerepét magára öltve, akár finomkodó esztéticizmusba menekülve. / A globalizáció kontextusában Salvador olyan mikrokozmosznak tekinthető, amelyben pontosan megfigyelhető az egész világ állapota. (…) / Ennek ellenére a salvadori próféták és vértanúk ösztönző erővel hatnak és reményt keltenek. Bátorsággal, kreativitással és életük feláldozásával viszonyultak a saját korukhoz – és ma a keresztényeknek ugyan ez a feladatuk. Meg kell térniük, szakítaniuk kell a »növekedés« és a sikerkényszer halálos spiráljával, közösséget kell vállalniuk a szegényekkel – és nemcsak egyéni »különutas« megoldásként, hanem politikai dimenziókban; prófétai bátorsággal rá kell mutatniuk, mi nincs rendben a világban; minden elérhető intellektuális forrást igénybe kell venniük olyan hatékony stratégiák kialakításához, amelyek segítségével megválthatók keresztjüktől az éhezés és az erőszak áldozatai. Ma nagyjából így foglalhatnánk össze Jézus követésének lényegét.”

Az összeállítás harmadik szövege, Patsch Ferenc tanulmánya a felszabadítási teológia „egyházias olvasatát” nyújtja, szemügyre veszi a mozgalom történeti kontextusát, a módszertanát és („kényes kitérő” alcím alatt) a forradalmi erőszakhoz való viszonyát is. A zárlata eléggé egyértelmű,  Ferenc pápa idén nyáron elhangzott szavait idézi: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára kötelesség. (…) Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást — ezt nem szabad! Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, hiszen a közjót keresi.” A negyedik írás, Zelei Dávid munkája azt a folyamatot mutatja be statisztikai adatokkal alátámasztva, ahogy a kereszténység súlypontja áttevődik a harmadik világra, s ahogy a túlnyomóan katolikusként számon tartott Latin-Amerikában egyre nagyobb teret nyernek a katolikus egyház rovására a  protestáns-pünkösdista mozgalmak: ez az a kihívás, amellyel az új pápának szembe kell néznie. Mindezt a szerző egy pár éve született egyházszociológiai tanulmányból vett idézettel világítja meg: „A Katolikus Egyház azért pártolja a szegényeket, mert nem a szegények egyháza. A pünkösdista egyházak nem a szegényeket pártolják, mert ők már a szegények egyházai. Ez az oka annak, hogy a szegények az utóbbiak mellett döntenek.”

Zelei írásának második fele Kereszténység és identitás Latin-Amerikában címmel három nagyon érdekes esettanulmányt közöl. Bemutatja az 1909-ben kivégzett mexikói betyár, Jesús Malverde kultuszát, amely alapvetően vallásos természetű, eszközkészletében pedig katolikus ihletésű kultusz. Az egyház számára érthető módon vállalhatatlan a drogkereskedők „védőszentje”, akinek ugyanakkor a hívei kápolnákat emeltek, kegytárgyipar épül rá, és imádkozni szoktak hozzá. „Nem gondolható el olyan európai – mondja a szerző –, aki problémája megoldását bármilyen szinten is Robin Hoodtól (Rózsa Sándortól, Sobri Jóskától, vagy akár […] Ambrus Attilától) várja el, s még kevésbé, hogy ezért több ezer kilométert utazzon, és kilenc napig imádkozzon hozzá” – a párhuzam abszurditása persze a két világ között tátongó hatalmas kulturális szakadékra is rávilágít. Nem kevésbé érdekes a másik elemzett példa, a Diego Maradona személye körül felépült kultusz: „reprezentációjában ugyanazokra az alapokra építkezik, mint a katolicizmus: a maradoniánusoknak van tízparancsolata, szakrális szövegeik a Miatyánk, a Hiszekegy és az Üdvözlégy parafrázisai (»Diego nuestro«, »Creo en Diego«, »D10S te Salve«), istenükre a D10S tetragrammatont alkalmazzák (a »Dios« (= Isten) szóból és Maradona mezszámából), szakrális ünnepeik a Húsvét, illetve a Karácsony leképezései, a maradoniánus esküvő rítusai pedig bevallottan a katolikus szertartásrendet követik.” A védőszent és a zseni kultusza mellett a harmadik eset a vezér kultuszát, a venezuelai Chávez elnököt a halála után övező kultikus beszédmódot tárgyalja. A képeslap felirata, amely együtt ábrázolja Chávezt és Krisztust – „Elvtárs, ne félj, ne csüggedj, Én veled leszek életed minden pillanatában” –, Zelei következtetése szerint arról tanúskodik, hogy a marxizmus Latin-Amerika jelentős részében „nem jár együtt vallástalansággal vagy ateizmussal, így közös nyelvként való alkalmazhatósága, Európával ellentétben átlép a hagyományos baloldali-jobboldali törésvonalon – ami egyúttal megkérdőjelezi a hagyományos jobb- és baloldal-értelmezések latin-amerikai érvényességét is.”

Nem ehhez a blokkhoz tartozik, de nyilvánvalóan nem véletlenül kapott helyet ebben a lapszámban Halmai Tamás előadása, mely eredetileg a 2000 szegénységkonferenciáján hangzott el, és a szegénység motívumát vizsgálja József Attila költészetében az életmű újraolvasásának egy lehetséges irányaként. Ez az írás ugyancsak hozzáférhető a honlapon.

Krusovszky Dénes nyerte el a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat. Már a jelöléskor volt a Litera kommentdobozában némi dohogás arról, hogy ki hány éves – hovatovább hónapos –, és mennyire pályakezdő, mert a kiírás szerint "az ösztöndíj célja a legtehetségesebb pályakezdők, a már rendszeresen publikáló, 35 évesnél nem idősebb szerzők (írók, költők, kritikusok, esszéisták) támogatása". A "pályakezdők" utáni vessző – a jelöltek összeállításából ez világos volt – nem fokozó ("sőt") vagy magyarázó ("azaz") jelentésű, hanem "vagy" értelemben szerepel. Nyilvánvaló, hogy ebbe a "rendszeresen publikáló, 35 évesnél nem idősebb" kategóriába belefér Krusovszky és, igen, a "József Attila-díj" is. Ami a dohogást stilárisan megalapozhatja, az szerintem egy kis stiláris ügyetlenség a kiírásban: a "már" szó". Krusovszky rendszeresen publikál, és nincs harmincöt. Ennyi. Az a többletjelentés, ami a "már"-ból kiolvasható, esetében irreleváns – sőt, tulajdonképpen idétlen –: olyan, mintha azt mondanánk, hogy a kuratóriumban negyvenkilenc évesnél nem fiatalabb, még élő irodalmárok ültek.

Ha már az időnél, a kornál tartunk: egy hónapos Marno János minimum kelletlen, de Esterházy Péter És-beli tisztelgésénél – hogy Juhász egyszer elment egy Esterházy-estre, és hogy ez miért volt nagy dolog Esterházynak – sokkal tartalmasabb cikke a Narancsban. (És ha már Marnónál: a szeptemberi Holmiban olvasható, a kritikarovat teljes terjedelmét elfoglalva "Vita" rovatcím alatt, Radics... Viktória Marno-cikke. A nagyon jó szemű, bár ítéleteiben szerintem olykor túlzó – a rossz rím akkor is rossz rím, ha érdekes koncepció jegyében használják  – elemzéseket tartalmazó írásnak egyébként, úgy rémlik, a tizenkettedik oldalán derül ki, hogy kivel is vitatkozik: Sántha József tényleg elég értetlen és sikerületlen kritikájával, talán a júniusi számból.) Szóval Marno Juhászról. A küldetéstudatról ezt írja: "természetesen rám mint erkölcsiségtől sem mentes ízlésű olvasóra minimum ambivalensen hat". Természetesen? Erkölcsiségtől? Minimum? Ambivalensen? Ugyan már! Miért ne lehetne egy gyereknek küldetéstudata? Miért ne gondolhatná, hogy arra van szánva, hogy tűzoltó legyen, meg vadakat terelő juhász? (Véletlen szójáték, bocsánat.) Vagy miért ne lehetne küldetéstudata egy költőnek? Ha a szót nem – a pl. Ady Endre-i, illyési értelemben – csak bizonyos korban érvényes jelentésben használjuk, akkor minden költőnek, legalábbis minden publikáló költőnek van ilyenje. Nem hiszem, hogy a szó jelentésének a kiürítése lenne azt mondani, hogy küldetéstudata még az ottliki értelemben vett ürgének is van: a meghívás az ő esetében épp az ürgeségre szól. Marno azt is szemlátomást elítélőleg említi Juhásszal kapcsolatban, hogy "a nyelvi-szótári anyagot – köztudomásúlag, hiszen erről ő maga és munkatársai is vallottak néhányszor – alvállalkozói (családtagok, beosztottak) szállították a keze alá". Ez merőben külsődleges szempont. Sőt akár még erénynek is tekinthető: hát nem érdekes, hogy Juhász még így is képes jó verseket írni? (Mint azok, akik esetleg kalapból húzzák ki a versük szavait, vagy más megkötéseket alkalmazva alkotnak.)

Most megnéztem, nincs a polcon Veres Pétertől a "Gyepsor", de emlékszem az Olcsó Könyvtár elég vigasztalan zöld címlapjára. Biztos a pincében lesz. Kőszeg Ferenc olyan érdekes írt a szeptemberi 2000-ben a szerzőről, hogy amint időm lesz, felhozom. A cikkben Kőszeg - visszavonulása a pártpolitikától nagy nyeresége az irodalomnak - érdekes kérdést feszeget: a szegények ellenérzésének jogosságát a gazdagokkal szemben. Illetve azt írja Illyésnek a Veres temetésén tett kijelenéséről ("Lángelmét temetünk."): "Nem kizárt, hogy igaz volt". 

Nyugodtan fel lehetne találós kérdésnek adni, hogy ki írta a következő mondatot: "Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget." Egyrészt akárki írhatta, másrészt Weöres Sándor. Ott olvasható a Weöres-év óriásplakátján. (Nem találtam képet, csak a költőről elnevezett mozdonyról.)

Amikor a nyáron megláttam, rögtön kíváncsi lettem a mondat szövegkörnyezetére, mert ilyen bődületes közhelyet Weöres nem írhatott le csak úgy. Most végigolvastam "A teljesség felé"-t: abban szerepel. Csakhogy ez jön az idézet után: "De egyiket se téveszd össze azokkal, akik e fogalmakra hivatkozva ártalmasat követelnek." Ami előtte van, még cifrább: "Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalom-javító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor." (Az előbb, amikor rákerestem a mondatra a neten, hogy ne kelljen az egészet begépelnem, láttam, hogy zg az És-ben nemrég már kihirdette a megfejtést. Kár, hogy a végén szájba rágja a tanulságot.) Olyan ez az idézet, mintha Jézus szavait ott, hogy "Ha megdobnak kővel, dobd vissza", elvágnák, kihagyva azt, hogy mivel.

Avagy az (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont,) Irodalom(tudományi Intézet) visszavág

Itt olvasható (mert amúgy nem olyan könnyű egészben megtalálni) az akadémiai intézet teljes állásfoglalása Tormay Cécile-ről mint lehetséges – lehetetlen – utcanévadóról.

És ha már itt vagyok: jó a Hévíz jumurdzsákos számában Hufnägl Zoltán – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a huszonegy éves szegedi egyetemistaként akkreditált szerző ("Ez az első közlése.") ebben a formában létezik – két verse. Illetve a Darth Vader halála inkább csak egy közepes ötlet mérsékelten szellemes megírása, de a "Csillagok háborúja" térhódítása a kortárs lírában mégis csak a hazai fanfic történetének egyik mérföldköve. A "Kierkegaard utálta" viszont tényleg jó, így kezdődik:

Kierkegaard utálta az anyját,
Ahogy én is az enyémet
Neki egy hideg dán jutott
Nekem egy meleg magyar

Kimondani is rettenetes
Anyám zalaegerszegi leszbikus volt
Sose tudd meg, milyen érzés
Meséli apám ezredjére is

Könnyes halszemeiben
Lubickol az örök bánat
Simon and Garfunkelt hallgatott
Aznap mikor anya elment

Sose tudd meg, milyen érzés
Amikor a feleséged váratlanul
Lelécel valami Marival
Mondja, és felpattint még egy sört az öngyújtójával

Később is jó, pl. itt:

Aztán Mari is lelécelt anyámtól
Ki tudja, talán valami Zsófival
Akkor már nem voltam a városban
Anyám meg inni kezdett vadul

Baltafeje lett a pálinkától
Gyakran összekevert az öcsémmel
Nem Tamás, hanem Zoli vagyok
Üvöltöttem vele a telefonban

Mert nem tudtam
hamarosan halott lesz
Lelécel valami Kháronnal
Annyit se mond heló bazmeg