Folyóméter - folyóiratfigyelgető

"Krúdy német fordításaiból eltűnik az atmoszféra varázsa, és marad a helyén valami bosszantó, idejétmúlt provincializmus. Ady németül úgy szólal meg, mint egy közepes képességű Heine-epigon, Móricz pedig, mint egy Oskar Maria Grafnál is grafománabb felsőbajor anekdotázó, akit sík terepre vetett a balsors" - írja Márton László az És-ben, abból az alkalomból, hogy Rejtő Jenőnek már a harmadik könyvét adta ki nemrég egy kis német kiadó.

Aztán így folytatja: "Más művek viszont felértékelődnek. Márai gyertyás regénye, amely magyarul giccsbe hajló melodráma, németül a polgári humanizmusként való megrendült aggodalom szózataként hangzik. Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című munkája – amelynek német változata szikárabb, dísztelenebb az eredetinél – a német olvasó szemében a százötven-kétszáz évvel ezelőtti nagy klasszikusok mellé kívánkozik, már csak azért is, mert a nyelvi jellegzetességek elhalványulása miatt sokkal erősebbnek érződik Binder Orsolya, illetve Ursula Binder drámája, és bátrabbnak, radikálisabbnak e dráma írói megjelenítése, mint a magyar szövegben."

Ez is érdekes: "A német olvasó, ha fellapozza az Elfenbein Verlag választékos külsejű, vászonkötéses Rejtő-könyveit, Rejtőt Kafka felől fogja olvasni. Vagy, ha nemzedéktársakat keresünk, Beckett, Ionesco és Gombrowicz felől."

Az, hogy "ezek a kihívások a magyar Rejtő-recepcióra is hatni fognak előbb vagy utóbb", lehetséges, de ez már szerintem sok: "Nincs kizárva, hogy egyszer majd a Kárpát-medencében is úgy fogjuk olvasni Az elátkozott partot és a többi fontosabb Rejtő-művet, mintha egy travesztált eposz töredékei volnának." (És ha igen, az olyan jó lesz nekünk?)

Sántha József kemény bírálatban részesíti Cserna-Szabó András új könyvét a Revizoron. (Az első mondat: "Itt egy nem-mindenképpen-tehetségtelen író mer nagyot álmodni.") Erre az írásra blogunk egy barátja hívta fel a figyelmünket, az íróval készült interjút a Literán viszont magunk találtuk, érdemes a két szöveget összeolvasni. Sántha Józseftől a márciusi Holmiban is megjelent egy kritika, Barnás Ferenc könyvéről. Ez nagyon elismerő (a kritikarovat élén is áll), sőt helyenként még a hangneme is emelkedett. (Ez a mondat pl. mintha kissé már túl - és egy kicsit mágis alul - lenne fogalmazva: "Már ezzel a  regényével is figyelmet keltett, holott a mű megvitatására felkért kritikusok őszintén és bátran ostorozták a mű egyenetlenségeit, stílusának helyenkénti nehézkességét.") Sántha maga is ír szépirodalmat (talán Ernő és Leó nevében is mondhatom, hogy novelláit sokkal inkább szeretjük, mint nem); nagyon érdekes lenne egyszer összevetni a kritikai írásokból kirajzolódó esztétikát a novellákbólival.

A Nők Lapja  Café és a NOL Presszó után itt az ÉS Bisztró. (LOL)

Portálosra váltott a Műút honlapja, majd kiderül, hogy ez mit jelent, elsősorban, gondolom, gyakrabb frissülést és a papírlapban meg nem jelent írásokat. Valami viszont feltűnt: hol az archívum? Sajnálnám, ha a régi számokat nem lehetne pdf-ben letölteni. Innen találtam meg a régi felületet, ami elég ijesztő. Mármint az, hogy a Széchényi Könyvtár archiválás helyett csak belinkelte a folyóirat honlapját (ráadásul öt éve senki se nézett rá tőlük), ami azt jelenti, hogy ha a szerkesztőség lekapcsolja ezt a funkciót, az OSZK linkje üres helyre fog mutatni.

Az új szám Kondor Béláról szóló, Rényi András által készített archív Erdély Miklós-interjúját már korábban akartam itt méltatni: most mindenesetre könnyebb, mert nem kell hosszú mondatokat bepötyögnöm belőle. Érdekes, hogy Kondornak mennyi minden nem tetszett, illetve hogy ezt milyen formában fejezte ki. "Pödörtecset-festő" - mondta Szabó Ákosról, "nyakkendős festészet"-nek minősítette Bernáth Aurél és Csernus Tibor művészetét. Ki is másolom az egész bekezdést: "Na igen, ő az avantgárdizmust abszolúte ellenezte. Az egészet. […] Kurtág [Györgyöt] majdnem kirúgta, vagy szerintem ki is rúgta, nem voltam ott, csak mesélték. Tandori [Dezsővel] sem volt olyan viszonyban, ahogy ezt… És ezt nem is tudom, hogy mondhatom-e, én Nagy Lacit százszor jobban szerettem, mint ő, a költészetét. Ő azt mondta, az egy teljes vacak és undorodik illusztrálni. Akkor mondtam neki, hogy de hát Laci kitűnő költő, de azt is elutasította. Szinte majdnem mindent elutasított. Egyedül Lakner [László] vagányságára láttam, hogy pozitívan reagál, de a Szabó Ákosnak… Nagyon szerettem a hatvanas évek közepén Szabó Ákosnak ezt az egyik saroktól a másikig való festészetét, azt is gyűlölte, mert hogy ez kínai, izé, pödörtecset-festő, és állandóan mindenkit szidott."

Mondjuk az is érdekes, amit Erdély Pilinszkyről mond. (A Kondor- Nagy László barátságról pedig itt ír Ágh István.)

Ötven költő verse, illetve versrészlete szerepel a Prae 2012/3 számának - a hét elején még ez volt kinn az újságosnál, de látom, itt az újabb - "Vagány Históriák" című összeállításában, ráadásul mindet színes portrék, Bach Máté képei illusztrálják. A Prae honlapján itt megtekinthető az összes kép, a nyomtatásban megjelentnél többnyire nagyobb kivágásban. A netes változat külön előnye, hogy - ellentétben a papírújságal - szagtalan. A Prae ugyanis minden bizonnyal a világ egyik legbüdösebb irodalmi folyóirata. Nyilván ez a nyomdafestékszag az ára a színes, magazinszerű kivitelnek. Visszatérve a képekre: ezek gyakran öncélúan kimódoltnak (ennek ellenére sokszor laposnak) hatnak. A sok lepusztult miliő a háttérben viszont nagyon elgondolkodtató, biztos nagyon tanulságos lesz ötven év múlva átlapozni ezeket a képeket - sőt, már most is az.

A lapszám felér egy Szép versekkel. Persze nem ezzel a mostani, azonos című antológiával, hanem az igazival, azzal, amelyikben (sőt: amelyiken) még arcképek voltak. Ha valahol meglátok egy-egy korábbi évjáratot, antikváriumban, utcai árusnál, lakásban, többnyire belenézek, mármint átlapozom a képeket. A borító külön érdekes: ott nem ábécérendben vannak a fotók, hanem valami kánon szerint. Kiszámoltam: az 1987-es kiadás címlapján szereplő költők átlagéletkora hatvan év, a hátsó borító költői ötven-, míg a fülre szorultak átlagosan harmincnégy évesek. Talán nem csak rám jellemző, hogy amíg a címlap huszonhét költőjéből csak ötöt nem ismertem fel arcról (18,5%), addig a hátlapnál ugyanez az arány 9:30 (30%). (Érdekes: a fül hét fiatalja közül kettő volt ismeretlen, ami 28,6%-os arány.) Azt nem tudnám megmondani, hogy a gerincre minek alapján kerültek az adott portrék (öt darab). Mondjuk Rakovszky Zsuzsa nagyon jól nézett ki, Lukács Sándor meg ismert színész - de innen tényleg nem tudom. (Egyébként majdnem minden férfi tíz évvel öregebbnek néz ki a koránál, a rekorder Szepesi Attila, aki tizenöttel.)

Na de a Prae! Ahogy baráti társaságban lapozgattuk, egyik barátnőnk - kissé rosszmájúan - elkezdte kommentálni a képeket. Előszedtem egy papírt, így a legtöbbet szó szerint tudom idézni:

- Hegymászó.
- Puha lúzer. Tudod, mint az a barátod.
- Komcsi mérnök.
- Elvetélt képzőművész.
- Kislányokra váró öreg pedofilnak akarja tetteni magát?
- Ki az a meghalt operettes? Na, tisztára annak a lánya.
- Rókaképű. Ha kicsit csíkabb lenne a szája...
- Elsőre mindig az jut róla az eszembe..., az a trombitázó egér a Macskafogóból.
- Kivénhedt bohóc. Most halt meg az anyja?
- Erről mindig a Bubik jut az eszembe.
- Palya Bea.
- Hát, ebbe szerelmes vagyok. Mit mondjak? DJ Titusz!
- Mint a helyszínelőkben egy áldozat, már halottan.
- Egy igen kordában tartott férj.
- Angol futballrajongó, meccs után, másnaposan.
- Na, ez a narkós, bazmeg, ez tetszik nekem.
- OTP-menedzser. Tudod, az a laza menedzser azért...
- Viszockij visszatért?
- Műpina, de helyes.
- Jaj, ez olyan, mint a Hajas!  [Kicsoda?] Az a fodrász!
- Ó, mint a tanítónénim!
- Tom Cruise lányban.
- Ez valami reklámos, bazmeg!
- Szegényke, róla nem tudok semmit.
- Királylánynak képzeli magát. Nem is királylány, kötéltáncosnő!
- Björk hazánkban.
- Budai értelmiségi? [Nem tudom.] Írd le! Az biztos bántó. Senki se akar budai értelmiséginek kinézni.
- Apám, ilyenek az IT-saink! 
- Nem tudom, erre a Szálingerre írjál be valamit.

Kiegészítés:
- Megvan: Portugál! Mondtam, hogy a Katonában játszották. De hiába próbálom az értelmiségi vonalamat benyomni, az téged nem érdekel.

Megvan ez magyarul, vagy direkt a németeknek készült? Nagyon frissnek látszik! A teljes tartalom itt.

A Café Bábel hatvankilencedik, "Közelmúlt" című számában nagyszerű írás olvasható a más irányú korábbi tevékenységéről is ismerhető börtönpszichológustól, Fiáth Titanillától, "Jógyerekek a börtönben" címmel. Az a legkevesebb, hogy hamar kiderül, nem rendezett középosztálybeli családból származó fiatal elsőbűntényesekről lesz szó, hanem - többek közt - a "menőkről". (Ahogy az is kiderül, hogy a börtönben nem szívesen nevezik a menőket menőknek, mert ha a szót őrök használják, sosem nélkülözi az ironikus felhangokat.) A cikk, amennyire egy kívülálló (mármint a pszichológiához, nem a börtönviszonyokhoz nem értő - bár azokhoz sem) megállapíthatja, nagyon szakszerű. Az értékviszonyok, a viselkedési módok, az önkép, illetve annak kifejezésének kérdéseit nagyon érdekesen mutatja be a cikk. És bár ezt nyilvánvalóan egy sajátos miliő háttere előtt teszi, nehéz szabadulni azoktól a kérdésektől, amiket a szöveg a rács innenső oldalán élőknek is feltesz, és nem a fogvatartokkal, hanem saját magukkal kapcsolatban. "A börtönben betölthető szerepek száma viszonylag csekély" - nem akarom szétszéplelkűsködni ezt a tényt, de a szerepek száma máshol sem zavarba ejtően sok.  "Az önmagukról és egymásról kialakított vélekedések közötti elcsúszások, össze nem illések elsősorban a többdimenziós értékelés miatt jöhetnek létre [...] az értékelés adott dimenziójának/szempontjának gyors megváltozásával könnyedén átalakíthatjuk [az] egy-egy személy pozíciójáról kialakított elképzelésünket" - erről meg egy barátom "Egykori iskoláimba" című és "Pali bácsi visszatér" alcímű versezete jut eszembe:

         Pali bácsi
         az iskolatalálkozón, tanítványainak:
         Pali bácsi,
         egykori tornatanáruk.
         Azoknak, akiket nem tanított,
         de mackófölsős büsztjét ismerik a tablókról:
         egy tornatanár.
         Akiknek a tablókról sem ismerős:
         csak egy régi tanár az iskolából, esetleg egy még régebbi diák.
         Azoknak, akik épp az iskolából látják kijönni:
         valaki az iskolából.
         De a trolin már csak egy utas:
         egy pali, vagy egy bácsi.

Jó a cikk szövege, olyan - nyilván jó drágán megfizetett - gyöngyszemek is vannak benne, mint ez a rész: "Ha lehúzási szándékkal megkérdezik a szállításban, amikor össze vagyunk zsúfolva akár százan is egy nagy zárkában, hogy na, öcsém, mi van a zsákodban, csak annyit mondok:  »Két szar bévés [büntetésvégrehajtási, börtön-] májkrém meg négy év bűnvádi!« Látják, hogy komolyan beszélek, ezért nem szórakoznak tovább. Még a leghülyébbnek sem éri meg két konzerv meg egy arccsonttörés miatt itt rohadni évekig." Az utolsó mondatot - "A szabadság nem állhat vesztésre - a börtönben sem" - nem érzem megalapozottnak. Nekem a cikk inkább azt mondja, hogy itt kint sem vagyunk teljesen szabadok. Az például, hogy egészen kellemetlen mértékben megjósolható, hogy éppen hol tartózkodunk, a hálózatkutatóktól lehet tudni. Arról nem is beszélve, amit Robert De Niro mond az "Igazságos gyilkosság" című filmben: „Csak a bűnözők és a rendőrök tudják, mi folyik az utcákon. A többiek vagy vásárolnak, vagy mennek valahova.”

A kelleténél talán kicsit hosszabb, de tanulságos Szolláth Dávid beszélgetése Karátson Endrével és Szilágyi Zsófiával a márciusi Jelenkorban; a legizgalmasabbak azok a szakaszai, amelyek a nyugati és a hazai magyar irodalom közti kulturális távolságra világítanak rá. Karátson mellékelt novellája is kifejezetten érdekes, a meghökkentő, de mégiscsak reális alapszituációt apró, alig észrevehető mozdulatokkal emeli el  a realitástól. A történet hőse egy liftben rekedt házaspárral folytat egyre furcsábbá váló párbeszédet, míg végül meg nem érkezik a szerelő – ha ugyan tényleg ő az: „Villany még mindig nincs. Csak a hold világít. Azt látom, hogy hideg fénye egy kőkemény arc köré szeg derengést.”

Egy kortárs német költő, Jan Wagner verseit Mohácsi Balázs fordításában közli a lap. A versek jók, de némi túlzással azt mondanám, hogy még az se volna nagy baj, ha nem volnának túl érdekesek – maga  tény, hogy kortárs költők jelennek meg magyarul, önmagában is fontos. Azt hiszem, a mai magyar költészetre (tisztelet a kivételnek) nem igazán jellemző a kortárs nemzetközi tájékozódás, és jó volna, ha ez nem maradna sokáig így.

Heidl György tanulmányt közöl Euripidész Alkésztisz című drámájáról; a végkövetkeztetése szerint a házasság intézménye egy történetileg állandónak tekinthető, monogám eszményre épül, és ebben az Euripidész-dráma tanulsága és a keresztény tapasztalat egybecseng: „A házasságban tehát eredendően van valami túlvilági, isteni, olyasmi, amit a görög hosziosznak nevez.” Számomra kicsit gyorsnak tűnt, vagy legalábbis túlzottan nagyvonalúnak tűnt e történeti párhuzam megvonása, kíváncsi lettem volna például arra, hogy az ókori görögség további forrásai alapján vajon milyen átfogó kép bontakozna ki a házasság intézményéről. Az ezt követő írás, Gárdos Bálint tanulmánya a tizennyolcadik századi angol irodalomtörténetről éppenséggel a történeti tapasztalatra fut ki – arra a melankóliára, amellyel a tizennyolcadik század angol modernsége az Erzsébet-korra tekint mint immár meghaladott, ám bizonyos értelemben mégis utolérhetetlen időszakra: „A nagy és az apró, a  vad fenség és a ki- vagy túlfinomult szépség ellentéte sejteti, hogy a saját eredményeire nagyon is büszke tizennyolcadik század számára a haladásba vetett hit veszteségtudattal társult.” És valamiféle történelmi veszteségtudatról tanúskodik György Péter írása is Szőnyei Tamás Titkos írás című monstruózus könyvéről, mely az irodalmi szcénával kapcsolatos állambiztonsági jelentéseket dolgozta föl. A címe: Az utolsó történelmi nagyregény. György Péter azáltal, hogy dokumentumregényként – letehetetlenül izgalmas és megrendítő dokumentumregényként – olvassa Szőnyei könyvét, mi több, írásába zárásképp a saját személyes történetét is beleszövi, egyfelől ismét csak az esszéhangnak abban a regiszterében szólal meg, amely az Apám helyett kötetet jellemezte, másfelől viszont adós marad a Titkos írás bemutató-elemző értékelésével. A hagyományos értelemben vett recenzió helyett esszét kapunk – valamit valamiért, persze.

Pollágh Péter érdekes verset közölt még a januári Hitelben. (Zárójel1: Két korábbi verse a Hitelben itt. Zárójel 2: a februári parasztságszám fent van a neten, nagyon szertnék visszatérni rá később, mert továbbolvastam ennél.) Szóval Pollágh verse úgy szól a Don-kanyarról, hogy alkalmilag eljátszik a don szó olasz jelentésével, és már az elős sorban megjelenik benne a Donald rágó is. A vers érdekes (abban az értelemben, amit a testvérem azoknak az ételeknek tart fenn, amik nem igazán ízlenek neki); a vége kimondttam jó:

Gyolccsal bélelt katonaláda, mindennapi koporsó,
minden kedvesség beletemetve, belevermelve.
Ott várt rám hosszú, ki nem fizetett évtizedekig
a bajtársi medve, aki, mint egy csillag, hazavezette,
szép, szótalan medve, feje ment a hómezőkön vele,
nekem adta, aztán el is halt, neveljen engem hallgatásra,
bennünk dobogjon tovább az ellenállás szíve, szinkópája.

Itt pedig egy példa arra, amikor a Literán a kommentek érdekesbbek, mint maga a cikk.

Az otromba és méltatlan alkotmánymódosítás elleni szerény tiltakozásul, a köztársasági elnök döntéséig, minden bejegyzést elérhetetetlenné tettem. Kommentelni sem lehet.